A ​teljes napló 1943–1944 (A teljes napló(k) 1.) 93% 28 csillagozás

Évekkel ezelőtt már olvastam Márai ezen években írt naplóját, igaz, csupán részleteiben, a teljes még nem volt elérhető. Hosszas várakozás, előjegyzés után végre sikerült beszereznem spoiler, nagy örömömre!
Egyik kedvenc magyar íróm, az eddig tőle olvasottak mind nagy hatással voltak rám, élményt jelentettek. Ez a naplója nemkülönben!

Naplóján keresztül még közelebb kerül maga az ember, bepillantást kínál mindennapjaiba, szokásaiba, szenvedélyeibe: könyvek, dohány és bor, megismerjük napirendjét, a körülötte élőkhöz való viszonyát. A visszahúzódó, inkább társaságkerülő, mint azt szerető, hűvösnek, tartózkodónak tűnő író valójában egy mélyen érző, együttérző, érzékeny férfi, aki az emberek, s a kört kitágítva: a társadalom, az állam iránt érzett csalódottságának, kiábrándultságának hol cinikusan, fanyar humorral, hol dühösen ad hangot.

Nagyon tetszett éppen aktuális olvasmányaiba betekintést nyerni, róluk alkotott véleményét megismerni – rendszeresen és sokat olvasott, nagy könyvtárral rendelkezett, melyet – érthetően – féltett is, és közöttük, velük körülvéve érezte magát igazán biztonságban még a heves bombázások idején is. Eleinte még levonult a pincébe menedéket keresni, ha a sziréna jelezte a közelgő veszélyt, később már a legnagyobb nyugalommal a lakásában, íróasztalánál maradt. Otthona ott volt, ahol a könyvei. Hiába jelentett Leányfalu átmeneti oltalmat az ostrom idején, gyakran hazatért, visszament könyveihez, munkájához.

Naplóját olvasva nyomon követhetők a II. világháború fővárosi eseményei e két évben, hogyan vált a város romhalmazzá, lakosai szenvedő részeseivé ezeknek. Érdekes, kitűnő olvasmány!

Tulajdonképpen úgy a negyvenedik oldal környékén rányomtam a kedvencek gombra. Pedig hol volt akkor még a vége? Rányomtam, mert végtelen meghatódottság töltött el. Rányomtam, mert a szomorúság helyét, hogy tudniillik Márai életművét – már ami a regényeit és drámáit illeti-, már alaposan megismertem, azokban olyan, hogy valamit majd elsőre olvasok még a jövőben, már nagyon nem lesz, átvette a hála. Mert itt lesz még a naplója. Ami ki fogja tölteni a következő éveim is. Vagy hatezer oldal, ha jól számolok. Hatezer.

Két hónapon át olvasgattam Márai személyes naplóját 1943-44-ből. Apránként, szakaszonként. Forgatgatva a lelkemben, sokszor percekig farkasszemet nézve egy-egy sorral. Mint mikor a 185. oldalon azt írja egyszerűen. A németek megszállták Magyarországot.

Súlyos írás. Egy végtelenül bölcs ember szól az utókorhoz. Szembenéz hazájával, népével, sorsával, történelmével, felelősségével. És olvas közben. Mindhalálig. Kitartóan.

Légiriadók, bombázások közben. Ég a fél város, lőnek be az ablakon, de ő sokszor csak ül a lakásban, ötezer kötetből álló magánkönyvtárában, és utolsó erejével is olvas. És ír. Írja A Nővért. Meg a Sértődötteket. Meg ezt a Naplót. És él. És megél. És túlél. És megfogalmazza a célt:

Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata. „Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni.” Most elmentünk a pokolba. A dudások szólaljanak meg.
Mit mondhatnak még? Azt, hogy ilyenek voltunk és vagyunk; s ezért és ezért vagyunk ilyenek. Azt, hogy valamikor mások is voltunk; s ha a pokolból egyszer még napvilágra jutunk, talán mások leszünk.

s kimondja mindennek az okát:

Mindenki siet majd bizonyítani, hogy ő mennyit szenvedett, s milyen ártatlan és mily sok áldozaton segített! S csakugyan, sokan és sokat szenvedtek és sokan segítettek is. De a valóság, hogy az elmúlt huszonöt évben többé-kevésbé mindenki kompromittálódott, aki itt élt, s mindenki bűnös kissé, ugyanakkor, amikor áldozat is. Milyen szánalmas ez a vinnyogó „jó-pont-gyűjtés”, ez a sugdosó bizonygatás, hogy: kérem, én megmentettem két zsidót, szállást adtam egy menekültnek, nem esküdtem fel Szálasiéknak stb.! Nem erről van szó, jó uraim. Arról van szó, hogy huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget. A többi csak következmény. Az igazság, hogy mind szenvedtünk ez időben; de mindannyian bűnösök is vagyunk.

Én pedig csak könnyes szemmel nézem az asztalomon ezt a kötetet. Végigsimítom a borítót, arcomhoz emelem, beleszagolok, mielőtt visszateszem a polcra és leveszem az 1946-os kötetet. Az 1945-ös hiányzik a sorozatból. Majd beszerzem.

Nem lennék az, aki vagyok, ha Márai nem lett volna és nem lenne az életemben. Soha, soha, soha nem fogom tudni méltóképpen kifejezni azt a kapcsot, ami hozzá köt. Bár tanulnánk minél többen tőle, bár hallgatnánk minél többen rá. Mert ő szólt, mert ő figyelmeztetett, mert ő beszélt. Nem mondhatjuk, hogy nem tudtuk.

Letaglózó erejű tudósítás, korrajz. Az elsüllyedő, romba dőlt ország közepén a mélymagyarság metszően pontos detronizálása.
De minden polgári igyekezete ellenére, Márai ma is leírhatná ugyanezeket a mondatait a mai magyari urakról is:
Van ami háborún innen és túl változatlan: a magyar úri tartás..

Pontos,hiteles,érdekes. Márai. Zseniális.

A napló teljes korrajzót ad az 1943/1944-es esztendőkről és saját igen kritikus módján vélemény mód a magyar társadalom, a középosztályról. Előre látta saját osztályának iszonyatos bukását és egyben Magyarország elkövetkezendő tragédiáját.
A napló hozadéka, hogy néhány könyvet el kell olvasnom vagy újraolvasnom!
Mindenkinek jó szívvel ajánlom.
Most folytatom az 1945-ősévvel.

Egy rendkívüli műveltségű író gondolatai a háború idején. Olvasott, írt (amikor tudott), túlélt. A háborút Budapesten és környékén vészelte át. A naplóbejegyzései ezt az időszakot hozzák közel. Felemelt és elszomorított. Mély érzéseket ébresztett bennem.

Jó egy szemtanútól olvasni azt a kort, amit én már csak történelemként ismertem meg.