A ​gyertyák csonkig égnek 1886 csillagozás

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az 1942-ben megjelent, nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény – az író stílusművészetének remeke – vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás örvényeibe. Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végigbeszélik az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette az életét. Ám a tragédiát valójában nem alkalmi gyengeség okozta: egy világrend széthullása a hagyományos erkölcsi értékek megrendülését is jelenti.
Lukács Sándor előadásában
Teljes játékidő: 5 óra 28 perc.

Eredeti megjelenés éve: 1942

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Helikon Zsebkönyvek Helikon

>!
Helikon, Budapest, 2020
174 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634792451
>!
Helikon, Budapest, 2019
180 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634792451
>!
Helikon, Budapest, 2018
170 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634791997

23 további kiadás


Enciklopédia 35

Szereplők népszerűség szerint

Frederic Chopin

Helyszínek népszerűség szerint

Bécs · Intézet · katonaiskola


Kedvencelte 443

Most olvassa 96

Várólistára tette 623

Kívánságlistára tette 348

Kölcsönkérné 10


Kiemelt értékelések

Lunemorte P>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Használati utasítás :

1.) Kizárólag akkor olvasd, amikor teljesen egyedül vagy, amikor senki nem zavarhat meg és kínzóan mardossa a szívedet a magány! Főleg azoknak ajánlom, akiknek vagy nagyon sok vagy nagyon kevés barátja van.
2.) Ajánlatos hűvös szobában olvasni. A szavak ugyanis nagyon súlyosak. Annyira, hogy hidegben még jobban érvényesülnek.
3.) Valami mélabús zene hallgatása közben fokozhatja a kívánt hatást.
4.) Ha depressziós vagy, még jobban be fogsz fordulni, ezért készíts elő egy csomag zsebkendőt. Ezt akkor is célszerű megtenni, ha csak hajlamos rá az ember.
5.) Sötétben a legjobb olvasni. Főképp pár gyertya társaságában. Próbáld csak ki.
6.) Ne csodálkozz, ha furcsa árnyképeket látsz utána vagy közben a falakon vagy éppen az álmaid válnak különösen elvonttá vagy félelmetessé. Akinek amúgy is ilyenek az álmai, az még jobban be fog fordulni.
7.) Olvasás után alaposan értékeld át az életedet. Vajon kiben bízhatsz meg egyáltalán? Elárultak? Nem lehet, hogy te is elárultál valakit? Gondold csak át még egyszer!
8.) Nincs nyolcadik pont. Az én lelkemben is csonkig égtek a gyertyák és annyira megégettek, hogy egy darabig nem tudok mihez kezdeni magammal…….

7 hozzászólás
csongi>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

A lány, aki tetszett, azt mondta, ez a kedvenc könyve. Legalább a könyv összejött…

Karinthy P>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

A gyertyák csonkig égnek című regény, különös regény.
Valódi cselekménye legfeljebb egy novellára volna elegendő, mindössze egy látogatás, és azon is egyetlen hosszú monológ hangzik el.
A főhös, a tábornok áttekinti és értékeli szülei és a saját életútját, részletezi barátsága és házassága történetét – mindezt 41 év távlatából.
A történet a vendég érkezésének híréből bomlik ki és a fő motívum az igazság bizonyosságának igénye.
A regényben megjelennek az alapvető emberi kapcsolatok: barátság, szerelem, házasság, szülő-gyermek viszony.
Márai szerint mindegyik viszonyban a legfontosabb a valódi szeretet. Ha ez érezhető, akkor „a világban minden összetartozik ".
A regény egyik kérdése, hogy bűnös-e Konrád. Úgy sejtjük, hogy igen, hiszen bűntudata van, de mégis tiszta lélekkel érkezik.
A mű az öregemberek életbölcsességét mutatja. Fiatalon az emberekben „az álom, a vágy, a hiúság, az önzés, az irigység, a bosszú indulata" uralkodik.
Az öregek azonban már túlvannak az élet hívságos* törekvésein.
Egy ponton az élet célja már csupán a túlélés, s már nincs joga a túlélőnek vádat emelni.
Az életút végén elég, ha megértjük az életet. „ Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal."
A fő motívum a gyertya. Ezek a beszélgetés alatt, annak tartalmához igazodva hol magas lánggal lobognak, hol pislákolnak, végül csonkig égnek.

! A két barát, mint két jó évjáratú vörös és fehér bor találkozása. Nekem erről szólt ez a könyv, --> pátoszos, merengős életbölcsességekkel megtüzdelve.

* hívságos: Létezik egyáltalán ilyen szó? :)
** Azért vontam le fél csillagot, mert igazán haragszom Henrikre, amiért a tűzbe hajította Krisztina naplóját. Igazán elolvashatta volna, legalább értem.

1 hozzászólás
Chivas>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

A negyedénél inkább letenni akartam, a felénél a hajamat téptem, hogy szólalj meg már kérlek, mert tudni akarom én is az igazságot, aztán ezek után együtt éltem velük. Mondhatnám úgy is, hogy beszippantott. Engem nem is a gondolatok fogtak meg elsősorban a könyvben, hanem az, ahogyan ez a történet meg van írva. Zseniálisnak találom ezt a feszültségkeltést, azt ahogyan idővel kitisztul minden, a felépítését, és azt is, hogy ezt egy ember meséli el.

1 hozzászólás
Nikolett0907 P>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2021/05/marai-sandor-g…

“Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek cserebéje.”

Revíziómat egy bibliai méretű főbűn bevallásával fogom kezdeni: a közelmúltig nem olvastam az írótól semmit és nem is igazán érdekelt Márai. Persze rengeteget hallottam róla, Márai így, Márai úgy, hiszen volt ő szamizdat irodalom és az átkosban a kultúrális ellenállás szimbóluma is többek között. Annyira emlegette mindenki egy időben a környezetemben különböző platformokon, hogy teljesen érdeklődését vesztettem iránta, megcsömörlöttem anélkül, hogy egyetlen írását is olvastam volna. A vezeklést nemrégiben az Eszter hagyatékával kezdtem, irodalmi zarándokutam következő stációja pedig egyik talán legismertebb munkája lett.

Márai Sándor – A gyertyák csonkig égnek című alkotása a Helikon Zsebkönyvek sorozatban jelent meg 2020-ban, sokadik újrakiadásban. Megszokottan ízléses, funkcionális külső, semmi tolakodás, nem alakul ki bennünk hamis tévképzet vagy várakozás a tartalmat illetően.

“S mikor a barát éjjel hazaérkezett Bécsből és a világból, dohány-és kölnivízszagúan, kissé csapzottan és kamaszos-nagyvilágiasan, halkan beszéltek, sokáig, mint a cinkosok, mintha Konrád varázsló lenne, aki otthon ül, az emberek és tünemények értelmén töri fejét, míg famulusa a világban jár és gyűjti az emberi élet titkos híreit. Konrád legszívesebben angol könyveket olvasott, az emberek együttélésének történetéről, a társadalmi fejlődésről. A testőr fia csak lovakról és utazásokról olvasott szívesen. S mert szerették egymást, mindegyik megbocsátotta a másiknak az eredendő bűnt: Konrád a barátnak a vagyont, a testőr Konrádnak a szegénységet.”

A kissé hosszúra nyúlt idézet plasztikusan visszaadja a két főbb szereplő, Konrád és Henrik merően eltérő személyiségét és ezzel némileg ellentmondóan mély barátságát. Eleinte úgy érezhetjük, hogy az utóbbi a fontosabb karakter, hiszen ő egyben a narrátor is, de mire végzünk az olvasással rájövünk, hogy mindketten elengedhetetlen szereplői ennek az emberi drámának. Dráma? Vagy egyszerűen az élet? Ott van minden a lapokon, ami elngedhetetlen összetevő: barátság, szerelem, árulás és elmúlás.

A stílus rendkívül élvezetes, még akkor is, ha a mű egy jobbára egyetlen hosszúra nyúlt monológ, de egy nagyon érdekes és fájdalmas életet ismerünk meg a tábornok elbeszélésben. Életképek elevenednek fel az Osztrák-Magyar Monarchia életéből, egy távoli és letűnt időszakból, amelynek szereplői azonban nagyon is sok mindenben hasonlítanak ránk, így könnyen tudunk azonosulni velük. A korszakok és a díszletek változnak, az ember azonban örök….

>!
Helikon, Budapest, 2019
180 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634792451
2 hozzászólás
gumicukor>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Vegyes érzelmekkel fejeztem be ezt a könyvet. Nagyon-nagyon nyomasztó, én csak kis adagokban tudtam haladni vele, minden nap egy keveset. Az írásmód és a történet alapvetően 5 csillag lenne, és az, hogy nyomasztó, az is csak adna hozzá, de a könyv elolvasása után egy kérdés bennem is megfogalmazódott: miért? Csak így, ilyen egyszerűen és póriasan. Miért írták meg ezt a könyvet? Mi volt a cél vele? Volt-e célja Márainak vele?

Miközben olvastam, mindig az járt a fejemben, hogy mi lesz a végkifejlet. A megoldás. Aztán csak teltek az oldalak, és vártam és vártam. Aztán vége lett. És akkora hiányérzet maradt bennem, mint egy ház. Hozzá vagyok/vagyunk szokva, hogy mindennek van vége, ott az a bizonyos pont minden történet végén. Nem csak a könyvekben, hanem az életünkben is. Legtöbbször. Céltalannak éreztem elolvasni a könyvet, mert ezer nyitott kérdés maradt bennem. Egyre sem kaptam választ. Aztán – amikor végiggondoltam, hogy mit is fogok ide írni értékelésként – rájöttem, hogy pont ez az, ami csodálatos benne. Az, hogy nincsenek megoldások, szájba rágott válaszok. Meg az, hogy mennyire vitt magával a történet, a leírások, a monológ. Hogy mennyire szerettem Henriket, mert beszél, aztán mennyire gyűlöltem, mert csak magának mondja, és nem hagyja a másikat szóhoz jutni. Nem faggatja, nem igazán kíváncsi a válaszra. És hogy mennyire sajnáltam Konrádot, aztán mennyire gyűlöltem, és hogy a többi maroknyi szereplőhöz való viszonyom is mennyit változott. Ebben mester Márai: érzelmeket vált ki belőled úgy, hogy nem is tudod.

Összességében azért a 4,5 csillag, mert – ha Henriknek nem is – NEKEM szükségem lett volna a válaszra.

2 hozzászólás
gabiica P>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Nagyon nyomasztó történet, de egyszerűen nem tudja letenni az ember. Én legalábbis nem tudtam.
Annak idején még gimnáziumban láttam a színdarabot, már akkor magával ragadott a történet, de csak most jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Bánom, hogy idáig halogattam.
Nagyon fontos kérdéseket feszeget a történet, amelyek nem is egészen kerülnek megválaszolásra, de így arra készteti az olvasót, hogy elmélyülten gondolkozzon azon, ami itt történt.
Az egész olyan volt, mint egy nagy monológ, hiszen Konrád nem sokszor jutott szóhoz. Vajon akarta-e a tábornok, hogy válaszoljon? Akarta-e, hogy igazán beszéljen?
Sajnáltam mindkettejüket, de főleg a tábornokot. A barátság elárulása sokkal nehezebb és sokkal súlyosabb, mint bármi más.
Csodálatos volt.

Zsuzsi_Marta P>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Az idő vajon tényleg minden sebet begyógyít, vagy vannak, melyeket kínzó fájdalommal cipel mélyen, legbelül az ember éveken, évtizedeken át? S ha éppen egy életre szólónak indult és hitt barátság lett árulás, hazugság áldozata, begyógyítható – e a csalódás által ütött mély seb?

Henrik, a tábornok és Konrád gyermekkorban köttetett szövetségének érzékletes, pontos rajza ez a regény, ám mégsem a meghitt, boldog összetartozás, sorsközösség felhőtlen öröme, sokkal inkább egy közéjük éket verő szerelem fájdalma határozza meg, és alakítja kapcsolatukat.

Márai kitűnően ábrázolja ezt a feszültséggel terhelt kapcsolatot, a ki nem mondott, de folyamatosan jelen levő vádat, ami beárnyékolta több évtizedes, a hosszabb távollét dacára is megmaradt kapcsolatukat. A regény szinte minden sora fagyos leheletet áraszt, mint az öreg vadászkastély vastag, rideg falai, amelyek a korábbi és jelenlegi, meghatározó jelenetek legfőbb tanúi. Az öreg dajka, Nini kedves lénye tompítja a ridegséget, bölcs szavai meg a tábornok fájdalmát – a mű kedves szereplője ő.

A regényben folyamatos feszültség szinte tapintható, a tér- és időbeli csapongások, elmélkedések, emlékezések, párbeszédek, mesteri jellemábrázolások fokozzák a két ember közt vibráló disszonanciát. Eljárt felettük az idő, ahogy a beszélgetésük elején gyújtott két, aztán csonkig égő gyertya is ezt szimbolizálja. Megöregedtek, s talán jobb is mindent rendezni, rendbe tenni, mielőtt mindentől, egymástól is örökre búcsút vesznek. A tábornok monológja, a barátságról szóló érvelése zseniális!

Időskori számvetés ez a mű! A titokra negyvenegy év után, a fontos találkozás és beszélgetés fényt derít – a megoldás letaglózó!

„Mert az ilyen titkokban, mint ami közted és közöttem lappang, különös erő van. Égeti az élet szövetét, mint a gonosz sugárzás, de ugyanakkor feszültséget, hőfokot is ad az életnek. Kényszerít, hogy élj…Amíg az embernek dolga van a földön, él.” (81.oldal)

7 hozzászólás
eme P>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Ezzel a könyvvel is úgy jártam, mint Füst Milán A feleségem története c. regényével. Szeretem is, meg nem is. Szeretem azért, mert középpontjába olyan témát állít, amely talán aktuálisabb, mint valaha: a barátságot, hűséget, árulást – és általában az erkölcsöt. Nem szeretem, mert, igaz: az erkölcs nevében, de mégis: vádol. Az egész regény, amellett, hogy feladja a leckét mindabból, aminek lennie kellene, de nincs, egyetlen vádbeszéd, mely nem ad lehetőséget a vádlottnak, hogy megvédhesse magát. Az elbeszélő makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy csak az egyik felet hallhassuk, miközben ennek a félnek a monológjában (mert itt szó sincs párbeszédről) számos olyan dologra is fény derül, ami talán enyhítő körülménynek számítana, ha valós perről lenne szó. De nem így van. Úgy érzem, itt az ítélet már rég megszületett, a vádlottra már csak azért van szükség, hogy felolvassák azt előtte, hogy ő egy kézfogással némán aláírja, és visszatérjen az örök száműzetésbe. Igen, picit (vagy talán nem is olyan picit) haragszom Henrikre. Mert igaz az árulás, a csalás, a gyilkossági kísérlet, de az is igaz, hogy Henrik nem ismerte fel, nem akarta látni – vagy nem törődött mindazzal, ami idáig vezetett. Nem véletlenül ő a Tábornok, nem véletlenül ő a parancsokhoz, rendszabályokhoz ragaszkodó ízig-vérig katona, a prédáját fegyelmezetten leső és arra könyörtelenül lecsapó vadász. Nem az a típusú ember, aki akár egy milliméternyi tévedést, aki egy pici szubjektivitást, hajlékonyságot is megengedne magának. Henrik objektív, fegyelmezetten felolvassa, és számon kéri a tanult leckét. Komolyan, halálosan komolyan. Tudom, az erkölcsi normákkal nem lehet viccelni, mégis zavar ez a merev szigorúság, mert úgy érzem: itt egyszerre van szó a kőtáblákra vésett parancsok és a K.u.K. erkölcskódex betartásának számonkéréséről (és ez utóbbi miatt minduntalan Markovits Szibériában raboskodó – pontosabban: helyőrségükön tartózkodó – tisztjeit juttatja eszembe. „A szolgálati szabályzat, becsületügyi szabályzat mindenek előtt…” – mindenre van szabály, és mindent meg lehet magyarázni).
Henrik egy széthullt, letűnt világ normáit, eszményeit kéri számon. 1942-ben, a regény írásakor, ezek a normák, eszmények már régen megsemmisültek. Az örök érvényű, vagy ennek tartott, örök érvényűnek óhajtott, remélt törvények számonkérése rendben van. A nemesi szokásokhoz, vadászgató, bálozgató, főúri, tiszti/tábornoki kiváltságokhoz ragaszkodó, más életformát, gondolkodásmódot (például a művészethez, a civil élethez jobban ragaszkodó Konrádét vagy a Krisztináét) nem ismerő, el nem ismerő, kizárólag a saját világának mércéjével mérő, ítélkező, ebbe a világba be nem illeszkedőket kizáró, illetve belekényszerítő Henrikkel viszont nem tudok egyet érteni. Nem szeretem a nőkről alkotott képét – ismét Füst Milánra, pontosabban Störr-re emlékeztet – a nőnek is van valamilyen jelleme, de az más, a nő is érez valahogy, de az is más, a nő nem képes a barátságra. Egyszóval: a férfi az ember. A nő csak nő. És az a nő, aki körül az egész történet szövődik, aki próbára tette az igaz, komoly férfibarátságot, a nemes viszonyt, a magasztos érzelmeket, ez a nő úgy van jelen a műben, hogy végig hiányzik belőle. Statiszta egy darabban, melyben az egyik főszerep az övé kellett volna hogy legyen.
Nincs helye több szólamnak, nézőpontnak, tehát: életszerűségnek. Minden egyoldalú, egyértelmű, örök érvényű, a monológba néha közbeékelt szereplő-felvillanások mintha
csak egy célt szolgálnának: regényesíteni az inkább esszé felé hajló művet.
(Húúú, ezzel most nem sok rajongót szereztem magamnak…) Hogy mégis miért négy csillag? Mert hallottam, olvastam az enyémtől különböző és jól megindokolt értelmezéseket is.És én elfogadom a különböző nézőpontok létjogosultságát, sőt…

10 hozzászólás
Ngie>!
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Vannak olyan pillanatok az életben, amikben részt veszünk, de nem magunk számára vagyunk jelen. Ti találkoztatok már ilyennel? Amikor egy beszélgetésben nem az számít, hogy mit mondasz vagy mit érzel, hanem az, hogy a másiknak lehetősége van kimondania, amit ki akar? Vagy ha nem is a kimondott szavak számítanak, hanem, hogy annak a találkozásnak legyen valamilyen lezáró jellege? Ami után azt mondhatod, hogy igen, ennek vége?

Kísérteties volt ebből a szempontból olvasni ezt a regényt, mert ez velem is megtörtént már.
Nyilván a körülmények mások, kevésbé súlyosak, de mégis magjában az.

És ehhez jön még az is, hogy Márai Sándor mondatai úgy folynak át a lelkemen, mint Oscar Wilde mondatai, simogat, kell nekem.

Nem ez életem első Márai Sándor kötete és nem az utolsó.

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

Algernon P>!

Az ember nem azzal vétkezik amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt.

2 hozzászólás
AlexSandra>!

El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban.
El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük.

80. oldal

1 hozzászólás
Emerencia P>!

Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre.

Kapcsolódó szócikkek: barátság
Algernon P>!

Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.

15. fejezet

krlany IP>!

– Ez az emberi feladat – mondta az anya, és tükre előtt ült, hervadó szépségét bámulta. – Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.

25. oldal

21 hozzászólás
ritusss P>!

Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.

99. oldal (Helikon, 2008)

kisstade>!

A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.

19. fejezet

DTimi>!

Volt egy világ, amelyért érdemes volt élni és meghalni. Ez a világ meghalt. Az újhoz nincs közöm.

Algernon P>!

Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk, vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat vagy dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok.

80. oldal

Algernon P>!

Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is… Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon fölébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszont látni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ez a várakozás évtizedeiben hitted.

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az iagzság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.

119. oldal; 161-162. oldal (Helikon, 2005, 2008)

1 hozzászólás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kertész Imre: Sorstalanság
Jókai Mór: Az arany ember
Szabó Magda: Abigél
Závada Pál: Jadviga párnája
Rideg Sándor: Indul a bakterház
Alexandre Dumas: A három testőr
Örkény István: Tóték
Fekete István: Tüskevár
John Steinbeck: Egerek és emberek
Jókai Anna: Ne féljetek