A ​gyertyák csonkig égnek 86% 2252 csillagozás

Használati utasítás :

1.) Kizárólag akkor olvasd, amikor teljesen egyedül vagy, amikor senki nem zavarhat meg és kínzóan mardossa a szívedet a magány! Főleg azoknak ajánlom, akiknek vagy nagyon sok vagy nagyon kevés barátja van.
2.) Ajánlatos hűvös szobában olvasni. A szavak ugyanis nagyon súlyosak. Annyira, hogy hidegben még jobban érvényesülnek.
3.) Valami mélabús zene hallgatása közben fokozhatja a kívánt hatást.
4.) Ha depressziós vagy, még jobban be fogsz fordulni, ezért készíts elő egy csomag zsebkendőt. Ezt akkor is célszerű megtenni, ha csak hajlamos rá az ember.
5.) Sötétben a legjobb olvasni. Főképp pár gyertya társaságában. Próbáld csak ki.
6.) Ne csodálkozz, ha furcsa árnyképeket látsz utána vagy közben a falakon vagy éppen az álmaid válnak különösen elvonttá vagy félelmetessé. Akinek amúgy is ilyenek az álmai, az még jobban be fog fordulni.
7.) Olvasás után alaposan értékeld át az életedet. Vajon kiben bízhatsz meg egyáltalán? Elárultak? Nem lehet, hogy te is elárultál valakit? Gondold csak át még egyszer!
8.) Nincs nyolcadik pont. Az én lelkemben is csonkig égtek a gyertyák és annyira megégettek, hogy egy darabig nem tudok mihez kezdeni magammal…….

A lány, aki tetszett, azt mondta, ez a kedvenc könyve. Legalább a könyv összejött…

A gyertyák csonkig égnek című regény, különös regény.
Valódi cselekménye legfeljebb egy novellára volna elegendő, mindössze egy látogatás, és azon is egyetlen hosszú monológ hangzik el.
A főhös, a tábornok áttekinti és értékeli szülei és a saját életútját, részletezi barátsága és házassága történetét – mindezt 41 év távlatából.
A történet a vendég érkezésének híréből bomlik ki és a fő motívum az igazság bizonyosságának igénye.
A regényben megjelennek az alapvető emberi kapcsolatok: barátság, szerelem, házasság, szülő-gyermek viszony.
Márai szerint mindegyik viszonyban a legfontosabb a valódi szeretet. Ha ez érezhető, akkor „a világban minden összetartozik „.
A regény egyik kérdése, hogy bűnös-e Konrád. Úgy sejtjük, hogy igen, hiszen bűntudata van, de mégis tiszta lélekkel érkezik.
A mű az öregemberek életbölcsességét mutatja. Fiatalon az emberekben „az álom, a vágy, a hiúság, az önzés, az irigység, a bosszú indulata” uralkodik.
Az öregek azonban már túlvannak az élet hívságos* törekvésein.
Egy ponton az élet célja már csupán a túlélés, s már nincs joga a túlélőnek vádat emelni.
Az életút végén elég, ha megértjük az életet. „ Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal."
A fő motívum a gyertya. Ezek a beszélgetés alatt, annak tartalmához igazodva hol magas lánggal lobognak, hol pislákolnak, végül csonkig égnek.

! A két barát, mint két jó évjáratú vörös és fehér bor találkozása. Nekem erről szólt ez a könyv, --> pátoszos, merengős életbölcsességekkel megtüzdelve.

* hívságos: Létezik egyáltalán ilyen szó? :)
** Azért vontam le fél csillagot, mert igazán haragszom Henrikre, amiért a tűzbe hajította Krisztina naplóját. Igazán elolvashatta volna, legalább értem.

Vegyes érzelmekkel fejeztem be ezt a könyvet. Nagyon-nagyon nyomasztó, én csak kis adagokban tudtam haladni vele, minden nap egy keveset. Az írásmód és a történet alapvetően 5 csillag lenne, és az, hogy nyomasztó, az is csak adna hozzá, de a könyv elolvasása után egy kérdés bennem is megfogalmazódott: miért? Csak így, ilyen egyszerűen és póriasan. Miért írták meg ezt a könyvet? Mi volt a cél vele? Volt-e célja Márainak vele?

Miközben olvastam, mindig az járt a fejemben, hogy mi lesz a végkifejlet. A megoldás. Aztán csak teltek az oldalak, és vártam és vártam. Aztán vége lett. És akkora hiányérzet maradt bennem, mint egy ház. Hozzá vagyok/vagyunk szokva, hogy mindennek van vége, ott az a bizonyos pont minden történet végén. Nem csak a könyvekben, hanem az életünkben is. Legtöbbször. Céltalannak éreztem elolvasni a könyvet, mert ezer nyitott kérdés maradt bennem. Egyre sem kaptam választ. Aztán – amikor végiggondoltam, hogy mit is fogok ide írni értékelésként – rájöttem, hogy pont ez az, ami csodálatos benne. Az, hogy nincsenek megoldások, szájba rágott válaszok. Meg az, hogy mennyire vitt magával a történet, a leírások, a monológ. Hogy mennyire szerettem Henriket, mert beszél, aztán mennyire gyűlöltem, mert csak magának mondja, és nem hagyja a másikat szóhoz jutni. Nem faggatja, nem igazán kíváncsi a válaszra. És hogy mennyire sajnáltam Konrádot, aztán mennyire gyűlöltem, és hogy a többi maroknyi szereplőhöz való viszonyom is mennyit változott. Ebben mester Márai: érzelmeket vált ki belőled úgy, hogy nem is tudod.

Összességében azért a 4,5 csillag, mert – ha Henriknek nem is – NEKEM szükségem lett volna a válaszra.

A negyedénél inkább letenni akartam, a felénél a hajamat téptem, hogy szólalj meg már kérlek, mert tudni akarom én is az igazságot, aztán ezek után együtt éltem velük. Mondhatnám úgy is, hogy beszippantott. Engem nem is a gondolatok fogtak meg elsősorban a könyvben, hanem az, ahogyan ez a történet meg van írva. Zseniálisnak találom ezt a feszültségkeltést, azt ahogyan idővel kitisztul minden, a felépítését, és azt is, hogy ezt egy ember meséli el.

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2021/05/marai-sandor-g…

“Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek cserebéje.”

Revíziómat egy bibliai méretű főbűn bevallásával fogom kezdeni: a közelmúltig nem olvastam az írótól semmit és nem is igazán érdekelt Márai. Persze rengeteget hallottam róla, Márai így, Márai úgy, hiszen volt ő szamizdat irodalom és az átkosban a kultúrális ellenállás szimbóluma is többek között. Annyira emlegette mindenki egy időben a környezetemben különböző platformokon, hogy teljesen érdeklődését vesztettem iránta, megcsömörlöttem anélkül, hogy egyetlen írását is olvastam volna. A vezeklést nemrégiben az Eszter hagyatékával kezdtem, irodalmi zarándokutam következő stációja pedig egyik talán legismertebb munkája lett.

Márai Sándor – A gyertyák csonkig égnek című alkotása a Helikon Zsebkönyvek sorozatban jelent meg 2020-ban, sokadik újrakiadásban. Megszokottan ízléses, funkcionális külső, semmi tolakodás, nem alakul ki bennünk hamis tévképzet vagy várakozás a tartalmat illetően.

“S mikor a barát éjjel hazaérkezett Bécsből és a világból, dohány-és kölnivízszagúan, kissé csapzottan és kamaszos-nagyvilágiasan, halkan beszéltek, sokáig, mint a cinkosok, mintha Konrád varázsló lenne, aki otthon ül, az emberek és tünemények értelmén töri fejét, míg famulusa a világban jár és gyűjti az emberi élet titkos híreit. Konrád legszívesebben angol könyveket olvasott, az emberek együttélésének történetéről, a társadalmi fejlődésről. A testőr fia csak lovakról és utazásokról olvasott szívesen. S mert szerették egymást, mindegyik megbocsátotta a másiknak az eredendő bűnt: Konrád a barátnak a vagyont, a testőr Konrádnak a szegénységet.”

A kissé hosszúra nyúlt idézet plasztikusan visszaadja a két főbb szereplő, Konrád és Henrik merően eltérő személyiségét és ezzel némileg ellentmondóan mély barátságát. Eleinte úgy érezhetjük, hogy az utóbbi a fontosabb karakter, hiszen ő egyben a narrátor is, de mire végzünk az olvasással rájövünk, hogy mindketten elengedhetetlen szereplői ennek az emberi drámának. Dráma? Vagy egyszerűen az élet? Ott van minden a lapokon, ami elngedhetetlen összetevő: barátság, szerelem, árulás és elmúlás.

A stílus rendkívül élvezetes, még akkor is, ha a mű egy jobbára egyetlen hosszúra nyúlt monológ, de egy nagyon érdekes és fájdalmas életet ismerünk meg a tábornok elbeszélésben. Életképek elevenednek fel az Osztrák-Magyar Monarchia életéből, egy távoli és letűnt időszakból, amelynek szereplői azonban nagyon is sok mindenben hasonlítanak ránk, így könnyen tudunk azonosulni velük. A korszakok és a díszletek változnak, az ember azonban örök….

Hihetetlen ez a könyv! Több nappal a befejezése után sem tudom eldönteni, hogy most azonnal kezdjem el elölről vagy felejtsem el örökre.
S mindezt a történet jól felépített feszültségének köszönhető. Az utolsó 50 oldalnál szabályosan azt éreztem, hogy belefulladok az érzelmek nyomasztó légkörébe. És amikor nem kaptam meg a feloldást ebből a szenvedésből a mű végén sem, akkor csak ültem és néztem magam elé.
Hogy lehetséges ez?
A válaszom az, hogy azért, mert Márai olyan páratlan gyöngédséggel és realitással ír, hogy nem lehet elmenni A gyertyák csonkig égnek mellett szavak vagy érzelmek nélkül és emiatt már megéri elolvasni.

„A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt.”

Jó párszor kézbe fogom venni még ezt a kisregényt, és csak olvasom és olvasom, míg a gyertyák csonkig nem égnek.

„A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.”

Nagyon nyomasztó történet, de egyszerűen nem tudja letenni az ember. Én legalábbis nem tudtam.
Annak idején még gimnáziumban láttam a színdarabot, már akkor magával ragadott a történet, de csak most jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Bánom, hogy idáig halogattam.
Nagyon fontos kérdéseket feszeget a történet, amelyek nem is egészen kerülnek megválaszolásra, de így arra készteti az olvasót, hogy elmélyülten gondolkozzon azon, ami itt történt.
Az egész olyan volt, mint egy nagy monológ, hiszen Konrád nem sokszor jutott szóhoz. Vajon akarta-e a tábornok, hogy válaszoljon? Akarta-e, hogy igazán beszéljen?
Sajnáltam mindkettejüket, de főleg a tábornokot. A barátság elárulása sokkal nehezebb és sokkal súlyosabb, mint bármi más.
Csodálatos volt.

Ezzel a könyvvel is úgy jártam, mint Füst Milán A feleségem története c. regényével. Szeretem is, meg nem is. Szeretem azért, mert középpontjába olyan témát állít, amely talán aktuálisabb, mint valaha: a barátságot, hűséget, árulást – és általában az erkölcsöt. Nem szeretem, mert, igaz: az erkölcs nevében, de mégis: vádol. Az egész regény, amellett, hogy feladja a leckét mindabból, aminek lennie kellene, de nincs, egyetlen vádbeszéd, mely nem ad lehetőséget a vádlottnak, hogy megvédhesse magát. Az elbeszélő makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy csak az egyik felet hallhassuk, miközben ennek a félnek a monológjában (mert itt szó sincs párbeszédről) számos olyan dologra is fény derül, ami talán enyhítő körülménynek számítana, ha valós perről lenne szó. De nem így van. Úgy érzem, itt az ítélet már rég megszületett, a vádlottra már csak azért van szükség, hogy felolvassák azt előtte, hogy ő egy kézfogással némán aláírja, és visszatérjen az örök száműzetésbe. Igen, picit (vagy talán nem is olyan picit) haragszom Henrikre. Mert igaz az árulás, a csalás, a gyilkossági kísérlet, de az is igaz, hogy Henrik nem ismerte fel, nem akarta látni – vagy nem törődött mindazzal, ami idáig vezetett. Nem véletlenül ő a Tábornok, nem véletlenül ő a parancsokhoz, rendszabályokhoz ragaszkodó ízig-vérig katona, a prédáját fegyelmezetten leső és arra könyörtelenül lecsapó vadász. Nem az a típusú ember, aki akár egy milliméternyi tévedést, aki egy pici szubjektivitást, hajlékonyságot is megengedne magának. Henrik objektív, fegyelmezetten felolvassa, és számon kéri a tanult leckét. Komolyan, halálosan komolyan. Tudom, az erkölcsi normákkal nem lehet viccelni, mégis zavar ez a merev szigorúság, mert úgy érzem: itt egyszerre van szó a kőtáblákra vésett parancsok és a K.u.K. erkölcskódex betartásának számonkéréséről (és ez utóbbi miatt minduntalan Markovits Szibériában raboskodó – pontosabban: helyőrségükön tartózkodó – tisztjeit juttatja eszembe. „A szolgálati szabályzat, becsületügyi szabályzat mindenek előtt…” – mindenre van szabály, és mindent meg lehet magyarázni).
Henrik egy széthullt, letűnt világ normáit, eszményeit kéri számon. 1942-ben, a regény írásakor, ezek a normák, eszmények már régen megsemmisültek. Az örök érvényű, vagy ennek tartott, örök érvényűnek óhajtott, remélt törvények számonkérése rendben van. A nemesi szokásokhoz, vadászgató, bálozgató, főúri, tiszti/tábornoki kiváltságokhoz ragaszkodó, más életformát, gondolkodásmódot (például a művészethez, a civil élethez jobban ragaszkodó Konrádét vagy a Krisztináét) nem ismerő, el nem ismerő, kizárólag a saját világának mércéjével mérő, ítélkező, ebbe a világba be nem illeszkedőket kizáró, illetve belekényszerítő Henrikkel viszont nem tudok egyet érteni. Nem szeretem a nőkről alkotott képét – ismét Füst Milánra, pontosabban Störr-re emlékeztet – a nőnek is van valamilyen jelleme, de az más, a nő is érez valahogy, de az is más, a nő nem képes a barátságra. Egyszóval: a férfi az ember. A nő csak nő. És az a nő, aki körül az egész történet szövődik, aki próbára tette az igaz, komoly férfibarátságot, a nemes viszonyt, a magasztos érzelmeket, ez a nő úgy van jelen a műben, hogy végig hiányzik belőle. Statiszta egy darabban, melyben az egyik főszerep az övé kellett volna hogy legyen.
Nincs helye több szólamnak, nézőpontnak, tehát: életszerűségnek. Minden egyoldalú, egyértelmű, örök érvényű, a monológba néha közbeékelt szereplő-felvillanások mintha
csak egy célt szolgálnának: regényesíteni az inkább esszé felé hajló művet.
(Húúú, ezzel most nem sok rajongót szereztem magamnak…) Hogy mégis miért négy csillag? Mert hallottam, olvastam az enyémtől különböző és jól megindokolt értelmezéseket is.És én elfogadom a különböző nézőpontok létjogosultságát, sőt…