Déltengerek 77% 19 csillagozás

„Amikor betöltöttem a negyvenediket, leltárt csináltam. Kifizettem az adósságaimat és eltemettem a halottaimat. Kifizettem a házat, eltemettem, akit kellett. Fogalmad sincs róla, milyen halálosan fáradt vagyok. Nincs se kedvem, se időm újabb adósságokba keveredni. Én magam leszek az utolsó halott, egye fene, annak a temetésnek a cehjét* még vállalom.” (Pepe Carvalho, a spanyol Philip Marlowe)

Ha valakinek az volt az elmélete, hogy a skandináv nyomozók alkoholizmusa a D-vitamin hiánya miatt alakult ki, ami a kevés napsütéses óra következménye, az álljon elő új hipotézissel, mert a spanyol szimatok is isznak, mint a gödény. Pepe Carvalho, a privát kopó szakadék szélén tántorgó májával együtt Barcelona utcáit rója, piszokul bánik a nőkkel (mert kéreg nőtt a lelkére szegénynek), és bár az elcseppentett információkból úgy fest, eltöltött némi időt Franco börtönében (sőt: emigrálni kényszerült), ha a pohár fenekére néz, felhabzik belőle a nosztalgikus érzés az időszak után, amikor minden egyszerűbbnek tűnt. Ahogy Poirotnak a bajusz meg a tojásfej, Holmesnak pedig a hegedű és az ópium a védjegye, úgy Pepének is két attribútum jutott. Az egyik, hogy imádja a spanyol konyhát, vagy ahogy ő mondaná: „haspárti patrióta”, ennek örvén pedig a világegyetem legjobb paellájának receptjét is megismerhetjük. A másik, hogy kizárólag minőségi szépirodalommal (esetleg filozófiával) hajlandó begyújtani a kandallójába – ez valami égbekiáltó trauma eredménye lehet, amiről túl sokat nem tudunk meg. (Gyerekkorában kollektíve elfenekelte az Élet és Irodalom szerkesztősége? Vagy lehúzta a könyvét a Merítés-díj zsűrije? Fogalmam sincs. Nem emlékszem ilyen nevű szerzőre.) Ő az, aki (ahogy az a „Hogyan írjunk klasszikus noirt?” c. kézikönyvben meg van írva) kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot a gazdagoktól és szépektől, így aztán egyre mélyebbre merül Katalónia bűzös bugyraiba. Az biztos, hogy akik a csihi-puhit, meg a nagy fordulatokban bővelkedő nyomozati munkát szeretik, nem fognak elájulni Montalbán stílusától – a szerző azok közé tartozik, akik a krimit csak díszletnek használják, a nyomozó pedig tulajdonképpen két lábon járó kamera, akin keresztül bemutatják nekünk a Franco utáni, lassan és kelletlenül demokratizálódó Spanyolhon társadalmának árnyékos oldalait. Ugyanakkor ha kedveljük az erős történelmi-társadalmi áthallásokat, és kíváncsiak vagyunk a padlizsános garnéla (vagy garnélás padlizsán, mittomén) elkészítésének mikéntjére, nem mellesleg pedig bírjuk Pepe Carvalho szikrázóan fanyar humorát, akkor bírni fogjuk ezt a könyvet is. Jó anyag.

* (sic!)

Különleges regény ez, bár megértem a krimirajongókat, ha hiányolják belől az izgalmakat, fordulatokat. Olyan ez a regény, mint a majdnem új turmixgépem: egyet sem fordul. Pepe Carvalho magánzsaru megbízást kap egy dúsgazdag vállalkozó halálának felderítésére. Pepe jön-megy, beszélget, aztán még pont jókor, a vége felirat előtt rábök a gyilkosra. Nem ezért jó a könyv. Hanem mert olyan, mintha Pynchon írta volna egy kommunista spanyol milliomos (hát miért ne lenne ilyen) megbízásából Chandler modorában. Vagy Chandler írta volna egy kommunista spanyol milliomos megbízásából Pynchon stílusában. Esetleg egy kommunista spanyol milliomos írta volna Pynchon megbízásából Chandler stílusában, de ez mindennél valószínűtlenebb.
A kor a ’70-es évek vége, vagyis egy rendszerváltás idején járunk, emiatt aztán nagyon ismerős dolgokat olvashat az, aki végig csinálta az elmúlt harminc évet. Montalbán egyértelműen baloldali érzelmű, sokat köszörüli a nyelvét az új rendszer gazdagjain, de jó érzékkel nem borítja vörös ködbe a regényt. A könyv erőssége maga Carvalho, aki sokban hasonlít Marlowe-ra; keményöklű, jók a beköpései, visszafogottak az érzelmei, és ha a sors egy élveteg nőszemélyt sodor az útjába, akkor megteszi, amit meg kell tenni, de abban biztosak lehetünk, hogy a történet végére kiadja az útját. Emellett imádja a gyomrát, viszont kiábrándult az irodalomból, a könyveit már csak a kandalló begyújtására használja.
A regény pikantériája még, hogy a polkorrektség vészes elburjánzása előtt született, így aztán némely szereplő életfilozófiája könnyen kiverheti a biztosítékot a gyanútlan ifjú olvasó elméjében.

Némileg Chandlert és Hammettet idéző krimi, ugyanakkor egyáltalán nem valami idétlen másolat, vagy másodrangú utánérzés. Hamisítatlanul spanyol történet, nem sokkal a Franco diktatúra utáni demokratikus Hispániában. Lépten-nyomon felbukkannak a volt diktatúra hívei és ellenfelei éppúgy, mint azok, akiknek édes mindegy milyen színezetű a rendszer, csak hasznot hajtson, s az új helyzetben sokszor azonos oldalra kerülnek az egykori ellenfelek.
Mivel ennek a könyvnek az egyetlen magyar kiadása 35 éves, nem kell különösebb jóstehetség annak kijelentéséhez, hogy nem ez lesz a Molyon a népszerű krimi mintapéldánya. Mai olvasó számára különösnek tetszhet, hogy milyen átpolitizált volt ez a tulajdonképpen még átmenetinek tekinthető korszak. Nem biztos, hogy ínyencnek tekinthető, akinek egy krimiben az is tetszik, ha jobban folyik a bor, mint a nyomozás, de nekem ez akkor is tetszett. Mellesleg utóbbi is jól halad, csak éppen nem tud lépést tartani a hegy levének emberi torkokon történő lezúdulásával.
Montalbán Barcelonája távolról sem emlékeztet arra a képre, amit az utazási irodák, vagy a sportközvetítések sugallnak számunkra. Egyszerre van jelen benne a tipikusan spanyol, meg az uniformizálódott, jellegtelen nagyvilági. Carvalho, a magánnyomozó is ilyen felemás figura. Olykor hátba veregetnénk, hogy milyen remek fickó, máskor meg jól orrba vágnánk a tahósága miatt.
Összességében én rendkívül élveztem az olvasást, ami persze nem zárja ki, hogy ez pusztán beteges ízlésem látványos megnyilvánulása.

Nem lepődtem volna meg azon sem, ha nem derül fény a gyilkos személyére a történet végén, s különösen nem is zavart volna, annyira nem a krimi szál volt a lényeg ebben a regényben. Sokkal inkább a Franco halála utáni spanyol társadalom, a sorsok, melyek túlélték a rendszert. Persze cseppet sem bántam, hogy végül pont került a nyomozás végére is. Remek könyv, de nem szabad krimiként olvasni.

2020/71. otthoni polc

Egzisztencialista krimi alkoholista magánnyomozóval, a 80-as évek közepén kerülhetett a polcomra, hát leporoltam.
Egy gyilkosság ürügyén a 70-es évek végének spanyol társadalmát vetíti elénk a szerző, nagyon hálás vagyok ezért a változatosságért (nem skandi, magyar, angol és orosz krimi). Persze olyan régi a könyv, hogy már modernnek hat: az ország kereteit feszegető társadalmi problémák ragyogó korrajzot adnak *, és (vigyázat, nagy spoiler jön) spoiler.

A szerző néha elengedi magát, és amikor csapong, csak bámulok, mennyire tud írni. (Ilyen volt pl. az irodalmi találkozó leírása.) Ez a könyv nem annyira detektívregény, ne várjunk bravúros ügymenetet vagy rendőrségi lövöldözést. Inkább egy halálesettel kapcsolatos nyomozás, aminek ürügyén a spanyol társadalom és közélet tárul elénk, egyfajta társadalombírálattal és társadalmi ismeretterjesztéssel. Ajánlani csak ennek figyelembevételével lehet, viszont ebben a kategóriában nagyon jó.

A könyv háromnegyedénél ismerős jelenetet találtam, de összesen ennyire emlékeztem a könyvből. Nem számít újraolvasásnak, és azt hiszem, most sokkal többet adott a regény, mint huszonévesen.

* Franco 75-ben meghalt, néhány évvel később éppen a társadalmi, politikai, művészeti stb. pluralizmust próbálgatják a könyvben a szereplők. Még él a polgárháború, az emigráció és az önkényuralom rendőrségének emléke, és a háttérben ott vannak az egykori világbirodalom lenyomatai. Lehet, hogy Spanyolország néhány száz év óta minden háborút elveszített, de az egykor felhalmozott anyagi, szellemi és kulturális javakat ellenpontozza a nyomornegyedbeli élet. És Barcelonában itt van a katalán kérdés, az ETA és így tovább.

Update: Ó, most látom, rajta van az 1001-es listán, rendben is van ez.

Nekem ez is nagyon tetszett, és pont ugyanazt tudom mondani, mint itt:
https://moly.hu/ertekelesek/2181708, gagyi borítóstul*,
komplett gasztro- (illetve önológiai) szálastul, politikástul, a városban a kültelki részekre is eljutunk, egy munkások lakta telepre konkrétan, de ebben kevesebb volt az FC Barcelona. Cserébe viszont egyrészt kiderül, kell-e hagyma a paellába, másrészt volt benne mellékesen egy irodalmi nyomozás is, ami egy intenzív botos-vödrösbe forduló katalán házibuliban teljesedik ki. Még abból az időből, amikor az nem úgy ment, hogy beírtuk a verssort a molyon, vagy idézőjelek között a gugliba és kijött a megfejtés. Vagy pedig véletlenül pont felismerjük https://moly.hu/idezetek/628590

Pepe Carvalho különben annyit iszik, mint Philip Marlowe, csak ő bort. És néha mekkora gané! Kár, hogy nincs több lefordítva, na mindegy, majd megoldom.

A Cserna-Szabónak ajánlom.

*viszont ennek a könyvnek csak az első 10 oldalát olvasta el a borítótervező legalább, láthatóan.

Mediterrán „skandinávkrimi” az 1970-es évek végéről. Van egy enyhén szétcsúszott magánkopó, és egy diktatúra utáni Spanyolország, mindkettőt meggyötörte az előző rendszer, mindkettő keresi a helyét a világban, és mindkettő elvesztette a reményt, hogy megtalálja azt. A történet krimirajongóknak nem tartogat sok izgalmat, az uniós időszak előtti Barcelona tablója viszont igazi csemege, csakúgy, mint a regényben számtalanszor felbukkanó és kéjes élvezettel boncolgatott gasztronómiai leírások.

Az ősbűn tán ott rejlik, hogy én már Chandlert sem kedveltem. Későbbi utánérzéseit még nála is kevésbé. Nem kedvelem továbbá az aktuális politikai helyzeteket didaktikusan bemutató krimiszerű műveket. Nem meglepő tán, hogy nem akadt közös pontunk ezzel a művel. Dacára, hogy ezeregyes könyv. Sajnálom, de tényleg.

Maga a krimi kb. elsikkad a könyvben, nem túl érdekes a nyomozás, viszont akit érdekel ez a korszak, szereti Spanyolországot és szívesen olvas gasztronómiai elmélkedéseket, azoknak biztosan tetszeni fog. Pepe Carvalho nekem szimpatikus és a mellékszereplők is nagyon érdekesek, jól kidolgozottak.
ui.: Mi a fene ez a borító? :D