A ​bútorok 21 csillagozás

Mándy Iván: A bútorok

A roskatag karosszékek, ormótlan hármasszekrények, kopott kórházi vaságyak, ásatag ebédlőgarnitúrák, hivalkodó márványasztalok – e könyv különös hősei – valamennyien tanúk. Az önnön szűkösségüktől szenvedő, képzelt csodákkal, valódi és álmodott emlékekkel vígasztalandó emberi életek tanúi. A múlt és a jelen kísérteteiről, kínzó magányról és megunt társaságáról, betegségről és halálról, röpke szerelmekről, ünnepi kedvről és hétköznapi józanságról: az emberi életek kiszámíthatatlanul formálódó költészetéről vallanak Mándy Iván bútorai, a padlásra került ócskaságok csakúgy, mint a pöffeszkedő vadonatújak.
„Éjjeliszekrények érkeztek a házba. Zömök, barna éjjeliszekrények. Elfoglalták a lépcsőfordulókat. Minden emeleten egy-egy éjjeliszekrény. Egy pillanat és felcsendül a karének. Egy rekamié lebegett az udvar fölött. Egy olyan dupla rekamié. Oldalt dőlve úszott a levegőben. Ellebegett az udvar fölött. Visszatért. Mozdulatlanul állt a levegőben. Lassan ereszkedett.”

Eredeti megjelenés éve: 1980

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Rakéta Regénytár

>!
Magvető, Budapest, 1980
108 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632711599

Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Mándy Iván: A bútorok

Vagy harminc évvel ezelőtt a régi házunkban meghalt egy néni. A rokonai felszámolták a lakást, és a használható tárgyakat, amik nekik nem kellettek, kitették az udvar közepére. A harmadik emeletről lenézve láttam meg álmaim fülesfoteljét. Okkersárga bársonyhuzata volt, és akkora, hogy lakni lehetett volna benne. Pont olyanra vágytam! De hiába lett volna hely számára, hiába szerettem volna, nem vihettem haza. Egy ideig még ki-kinéztem az udvarra, a fotel csak szomorúan állt ott. Közben az eső is elkezdett cseperegni, aztán egyszercsak eltűnt a fotel, valaki megszánta és befogadta. Vagy boldogan rátalált.
Azóta is megállok minden fülesfotel előtt bútorboltban, kirakat előtt – de egy sincs hozzá hasonló.
Lassan egy éve végre megalkudtam, lett egy teljesen másmilyen fülesfotelem, és boldog vagyok vele. De az a szomorú délután, az a szomorú fotel máig itt van bennem.
Talán azért tetszett nagyon ez a kis könyvecske az elhagyott, hátrahagyott, cserbenhagyott bútorokról, mert mögöttem is ott sorakoznak a valaha hátrahagyott, cserbenhagyott bútorok. És én is hasonlóan érzek irántuk. A szüleim felszámolt lakásának minden elkótyavetyélt darabját pontosan fel tudom idézni még ma is. És nagyon nehezemre esik megválni egy-egy kiszolgált darabtól. Bennük van az életem, életünk egy része…

1 hozzászólás
>!
clarisssa P
Mándy Iván: A bútorok

Érdekes kis írások bútorokról, amik hol érző, mozgó, gondolkodó, beszélő, figyelő, vágyakozó főszereplőkként, hol pedig egy-egy emberi dráma díszleteként vannak jelen. Hosszuk pár oldal és pár sor közt változik, közös viszont bennük, hogy mindig egy-egy szituáció közepébe csöppenünk, nem kerülnek hosszas bemutatásra a szereplők, nekünk kell megpróbálnunk összerakni a képet és értelmezni, esetleg továbbgondolni az eseményeket. Érdekes, hogy ilyen módon egy pár soros szösszenettel is mennyire meg lehet „dolgoztatni” az olvasót… ha pedig ezt a továbbgondolást tartjuk az írás céljának, akkor zseniálisnak kell neveznünk azt az írót, aki célját néhány mondattal is el tudja érni.

>!
Magvető, Budapest, 1980
108 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632711599
>!
iniesta
Mándy Iván: A bútorok

Mozaikfüzér, melyet a cím által (is) megadott huncut ál-tematika tart egyben: jórészt persze a tárgyak tanúságtételére kell figyelni vagy esetleg epikai megszemélyesítésekre kell olvasóilag gondolni, ennyi a trükk. Eszélyes és kellemes, semmi több. Hangsúlyoznám ugyanakkor, hogy ez egyáltalán nem kevés. A magyar prózairodalomnak eleddig két nagy vitathatatlan minőségű „szövegtömeg-gyártója” akadt (nagy írók, persze: de az iménti kreált szó mutatja meg, pontosan hogyan is nagyok): Krúdy és Mándy. Ők azok, akiket mértéktelenül lehet és kell is olvasni. (A többiekkel, akiket szeretnek ilyen fényben fürdetni, illetve akik szeretnek ilyen fényben fürdeni, na velük kell nagyon vigyázni.)

>!
Doki
Mándy Iván: A bútorok

A padláson akadtam rá apa régi könyveire, közte erre is… aztán nem is volt hosszú, időm is volt szóval elolvastam…. nem bántam meg. Érdekes volt olvasni a „bútorok életéről” … igaz én nem fogok másképp tekinteni a bútorokra, de megérte elolvasni.


Népszerű idézetek

>!
ppeva P

– A Fili konyhája a Gyár utcában! Tudod, ahogy ott járkált a lábasok között! Leemelt egy fedőt, megkavart valamit. Aztán egyszerre csak otthagyta a lábasait. Kávét főzött. Tejeskávét nekem, feketét apának és anyának. Patakzott belőle a kávé. Körülötte csészék. Hasas bögrék, aranycirádás feketéspoharak. A ministránsgyerekek! Már nem is tudom, ki mondta, hogy olyanok, mint a ministránsgyerekek.
(…)
– Mindig reggel volt a Fili konyhájában, és mindig sütött a nap. Az udvar felől emelkedett fel olyan derűs fénnyel. Az udvar felől? Dehogy! A Teréz-templom öreg, sárga falából. Átszállt a Nagymező utcán, az Andrássy úton és a Gyár utcán. A tányérokat néztem, a Fili tányérjait, és mégis előttem a templomfal, meg a sétány az Andrássy úton, meg ahogy néhányan ott álldogálnak a Gyár utcai ház kapujában. Álldogálnak és beszélgetnek. Egyszerűen semmi dolguk. És nekem sincs semmi dolgom. Csak, hogy ott üljek a Fili konyhájában, kávézzak, és nézzem a tányérokat, ahogy rájuk süt a nap. Azokon a tányérokon is éppen ilyen virágok! És a Fili vaságyán is abban a kis szobában! Az ágya fején a fehér bádoglapon elnyúlt kék, sárga, zöld meg piros virágok!

46-47. oldal, Utazás

>!
ppeva P

A vécé kagylóján kuporgott. Majdnem belecsúszott abba az elképesztően alacsony kagylóba. A kagyló mellett elvadult, rőt szakállú klozettkefe.

55. oldal, Kórházban

>!
ppeva P

Kilökték.
Kitették a szűrét. Ketten kapták el, úgy két oldalról. Megragadták a karját, vitték fölfelé a padlásra. Olykor megálltak, hogy egy kicsit kifújják magukat. Közben szemügyre vették az öreget. Az a hajlott hát! A penészzöld huzat rongyokban. Egyik karja félig eltörött. Egymásra néztek. Nem akarsz beleülni? Foglalj helyet, kérlek. De igazán! És csak röhécseltek. Felkapták, továbbvitték.
Lehet, hogy ő maga hagyta el a lakást. Ez a roskatag, gőgös aggastyán. Amikor már nagyon rossz szemmel nézték. Amikor már elhangzottak bizonyos megjegyzések. Meddig kell még ezt nézni? Mi ez a lakás? Lomtár! Egy éjszaka elhagyta a szobát. Nekivágott a lépcsőknek bizonytalanul botorkálva.
Tudta, hol a helye.
A padláson. Igen, igen, odafent a lomok között.
Törött karja most már az ölében. És így még gőgösebb, előkelőbb. Még így romjaiban is kimagaslott a többiek közül.
Az a társaság!
Nem mintha panaszkodni akarna, akár csak egyetlen szóval is, na dehát azért!
Bőröndök, megfeketedett zsineggel összekötözve. Félig szétesett kosarak, teletömve elsárgult újsággal, képeslappal. Ócska zakó az egyik kosár tetején, gondosan összehajtva. Félrecsúszott fedelű dobozok. Foghíjas gereblye. Ez meg hogy került ide?! Bőröndök, kosarak, kopott ruhák, jó, rendben van. De egy gereblye!
Ettől dührohamot kapott.
Na, mindegy. El kell tűrni. Mint ahogy mindent el kell tűrni.
Azért egyszer majd mégiscsak észreveszik odalent, hogy kit űztek el. Ha majd egyszer úgy igazán ki akarnak nyújtózkodni. Úgy istenigazából! Ahogy egy olyan divatos, filigrán, kis vacakon soha, de soha nem lehet! Igen, akkor majd eszükbe jut.
Ne áltassuk magunkat, nem küldenek küldöttséget. Na, nem! Soha többé nem kerül vissza a lakásba. Hiszen akkor be kéne ismerni, hogy alaposan melléfogtak. Ahhoz pedig nincs bennük elég lelkierő. Gyáva népség! Szóval, ne is számítsunk ilyesmire! Nem ez az ábra.
Majd úgy egyenként felsurrannak. Óvatosan, titokban. És aztán beleülnek a karosszékbe! Bőröndök, ládák, kosarak között, egyszer végre egy igazi karosszékbe! Azt a törött karját rendbe hozatják. Lényegtelen kis műtét. Nem kell sokat áldozni. Ettől igazán nem riadhatnak vissza. Akkor aztán jól kinyújtózhatnak!
Ha valaki odalent eltűnik a lakásból, a többiek összehunyorítanak. Tudjuk, hova tűnt. Tudjuk, hová bújt!
De addig még várni kell.

59-60. oldal, Padláson

>!
Kek P

A sétálók sétálnak.

16. oldal, Az előkelőben

>!
ppeva P

Miért rángatták ki a fiókokat? A vézna, kis, barna szekrényke fiókjait?
Egy levelet keresett az a férfi? Amit hozzá írtak? Vagy amit ő írt valakihez, csak éppen nem küldte el? És reggel egyszerre csak eszébe jutott az a nő. Az a levél. Kiugrott az ágyból, nekiesett a szekrénynek. A felső fiókkal kezdte. Cédulák, számlák, évek óta lejárt villamosbérlet, receptek. Levelek is akadtak, ó hogyne! Csak éppen az az egy nem került elő. Se a felsőből, se a középsőből, se az alsóból. Fényképek lehetetlenül elöregedett arcokkal, kávéfoltos névjegyek, műsorfüzetek, meghívók, kettétépett naptárlapok, körömolló, ragtapasz, gyűrött zsebkendő, megkeményedett citrom, üres szemüvegtok, mind előkerült. Csak éppen az a levél! Az nem, az istennek se!
Benyúlt az alsó fiók alá. Mintha még ott is lenne egy fiók. Csak éppen nem látja. A levegőben matattak az ujjai. Az üres levegőben.
Visszatolta a fiókokat. De csak azért, hogy újra kirángassa. Valósággal kitépte őket. A zsebkendő újra és újra a kezébe akadt. Az a vénséges citrom. A bérletek, a felszólítások, az adóintések.

56. oldal, Szobarészlet

>!
Kek P

Leemelt egy fedőt, megvakart valamit. Aztán egyszerre csak otthagyta a lábasait. Kávét főzött. Tejeskávét nekem, feketét apának és anyának. Patakzott belőle a kávé. Körülötte csészék. Hasas bögrék, aranycirádás feketéspoharak. A ministránsgyerekek! Már nem is tudom, ki mondta, hogy olyanok, mint a ministránsgyerekek.

47. oldal, Utazás

>!
Kek P

A rekamié üres mezőnye.

16. oldal, Az előkelőben

>!
Kek P

UTCÁN

Egy hintaszék a havas utcán. Kint a ház előtt. Derűsen ringatózott. Mindig is unta a vendégeit. Akik úgy elterpeszkedtek az ölében. Tűrt, mert tűrnie kellett. De most már csak egy vendége maradt. Ő maga.

89. oldal

>!
Kek P

     Ő meg felült az ágyban. Pista! Kormos!
     Fél hat.
     Ne húzzuk az időt! Borotválkozzunk! Ő még mindig kint álldogál. Mikor is halt meg? Két hónapja? Három? Képtelenség. Bármikor összeakadhatok vele. Bármikor és bárhol. Képtelenség! Ez a kórház is képtelenség. A műtét.
     Az ajtóból visszanézett a bútorokra. Ahogy ott lapultak a sötétben. Miért engednek el? Miért hagyják, hogy elmenjek? A sorozásra is így engedtek el. És egyszer a rendőrségre.

50. oldal, Kórházban


Hasonló könyvek címkék alapján

Heltai Jenő: Ismeretlen ismerősök
Somlyó Zoltán: Aranykanál
Eörsi István: Lonci narancssárgában
Boldizsár Ildikó – Sárközy Bence (szerk.): Körkép 2008
Kiss Éva: Korok, bútorok
Torjay Valter: Bútorok, lakások, asztalosok a békeidőkben
William Somerset Maugham: Téli utazás
Vladimir Nabokov: Összegyűjtött elbeszélések 2. – Első szerelem
Alice Munro: A boldog árnyak tánca
Alice Munro: Nyílt titkok