Szörnyek ​családja 92% 25 csillagozás

Generálisan nem tudok sokkal többet hozzátenni ennek a könyvnek az értékeléséhez azon túl, amit a szerző általam előzőleg olvasott regénye, a Kígyószív kapcsán már megtettem: https://moly.hu/ertekelesek/2931141
Egy dolog van, ami miatt személy szerint nekem kevésbé működött ez a regény, mint a korábbi, mégpedig a cselekmény marginális hatása a bennem az évek során kialakult nagy ynevi összképre.
Fenntartom, hogy a M.a.g.u.s. irodalom és az Yneven tevékenykedő alkotók sokkal több figyelmet érdemelnének az újabb olvasói generációtól, de sajnos ez a regény nem az, amit egy új, de Ynev alapvetéseit már azért ismerő olvasó kezébe nyomnék. Az maradna a Kígyószív.

Ez a regény ugyanis bár mindenből hoz egy adagot, amitől egy fantasy esszenciálisan jó lehet, de sajnos számomra semmiből sem hozott eleget, hogy igazán kiemelkedő legyen. Félreértés ne essék, ettől még az írás Ynev korpusz felső harmadába sorolható, mint tisztességen megírt és világépítés szempontjából is releváns mű.
Én sajnálom a legjobban, hogy annak idején, mondjuk 15-20 évvel ezelőtt, amikor még jobban lelkesedtem az Ynevért, nem ilyen regények jelentek meg…
Ugyanis ez egy korrekt, a M.a.g.u.s. szerepjáték világ kiegészítőivel kompatibilis sztori off, ami kreatívan használja fel a rendelkezésre álló információkat, és – szerintem legalábbis – nem mond ellent egyetlen kanonikus alapvetésnek vagy regénynek sem.

A sztori javarészt Ifinben, Abasszisz, Észak-Ynev egyik politikailag és vallási szempontból is legdiverzebb birodalmának fővárosában játszódik. Itt bár erősen kaotikusak a viszonyok, de nagyjából mindenki boldogulhat és nyíltan felvállalhatja saját hitét, származását és hivatását off, és egy-egy furcsálkodó pillantásnál súlyosabb atrocitásra csak akkor kell számítania, ha valamely helyi potentát tyúkszemére hág.
A főszereplő, Valaran U'Chak egy gladiátor bajnok, aki bár nagyjából humanoid – vagy ahogy Yneven mondják: elfszabású – lény, de egyértelműen nem ember. Az ő származásának rejtélye, és az általa jelentett vélt vagy valós előnyök megszerzésére irányuló törekvések jelentik a sztori fő mozgatórugóját.
Mert vannak olyanok, akik benne látják a saját megerősödésük zálogát, ami Ynev sötét próféciáiban szereplő eljövendő káoszkorban nem csak a túlélést, de akár valamiféle hatalmi pozíció megkaparintását is jelentheti.
A Valaran mellett sztori másik főszereplője az ő mentora és kvázi mostohaapja Caend, akit Sáfár néven is ismernek. Na, ő egy meglehetősen ellentmondásos alak: egyrészt a Dreina, a hatalom istennőjének papja, másrészt az egész Yneven baljós hírnek örvendő Kobrák nevű alvilági testvériség jelentős tisztséggel bíró tagja, harmadrészt az Inkvizítorok Szövetségének helyi előljárója. És mindezek mellett egyfajta ynevi mentát is, aki mindennek az értékét méricskéli, aki egy hites könyvvizsgáló lelkesültségével bújja a főkönyveket, de egy gengszter higgadtságával küld halálba embereket, ha az érdekei úgy kívánják.
Ők ketten próbálnak megbirkózni azzal a kihívással és zűrzavarral, amit a Valaran rejtélyes származását kihasználni kívánó csoport, az Utódok, spoiler kavar. Ebbe a játszmába számos más játékos – többek között egy közeli városállamot uraló boszorkányszekta – is bekapcsolódik, de a helyzetet tovább bonyolítja, hogy mind Sáfár, mind Valaran több olyan hatalmi csoportosulásnak is keresztbe tesz, akik ezért elégtételre vágynak.

Szóval az alapvetés jó, és túllép a kalandozók küldetésre mennek sablonon: gyakorlatilag a két főszereplő éli a maga – messze nem hétköznapi, de azért – civil életét, amibe beletolakszik a külvilág, ők pedig arra reagálnak, ki-ki vérmérsékletének megfelelően. A motivációjuk alapvetően személyes – főleg Valaran esetében, akik emberi neveltetésének hála nagyjából normális módon családra és kötődésekre vágyik, így mikor az újdonsült kedvesét elrabolják, érthető módon bedühödik. A Sáfár motivációi már nem ennyire egyértelműek, de nagyjából minden a helyére kerül az ő esetében is, bár nála azért voltak hiányérzeteim. spoiler
Azt is értékeltem, hogy bár ott a kötet végén a szokásos függelék, ám igazából a törzsszövegből minden lényeges és fontos információ kiderül, így akár „Ynev szűz” szemmel is azonnal érthető lesz minden – bár néhány easter egg és utalás nyilván csak a járatosabbak számára fog feltűnni.
A stílus is fogyaszthatóbb mint az átlagos M.a.g.u.s. regények, és nem nagyon terhelik fölös chapmanizmusok, bár az én ízlésemhez képest még mindig akadtak benne modoros fordulatok off, de még tolerálható szinten.

Összességében én szerettem ezt a regényt, de attól tartok, hogy minden erénye ellenére is inkább a M.a.g.u.s régi rajongóit fogja megszólítani, s főleg azoknak lesz nosztalgikus élmény, akik hozzám hasonlóan már 30 éve vissza-vissza járnak Ynevre.
De nekik azt hiszem, ez kötelező olvasmány.

Amikor magus-regényt olvasok, mindig tudathasadásos állapot kerülget. Az egyik felem önálló regényként szeretné értékelni, a másik pedig a szerepjáték részeként. Malcolm J. Hunt szokás szerint mindkettő alá adja a lovat, hiszen ezúttal is a régi szabálykönyvekből mazsolázott ki olyan ötleteket, amelyekről annak idején senki sem gondolta volna, hogy egyszer jók lesznek még valamire. Megkockáztatom, hogy némi okkal, mivel ezek a témák eredeti formájukban vagy használhatatlanok voltak spoiler, vagy olyan kínosak spoiler, amelyekhez igazzy kalandmester még tíz (ynevi :D) láb hosszú bottal sem akart nyúlni. Bátorság és talán némi önirónia is kell ahhoz, hogy elhiggyük: mindebből egy izgalmas és következetesen felépített regényt lehet írni.

A Szörnyek családja jól vegyíti az intrikus és a kalandozós, a sötéten cinikus és az (anti)hősies magus-regények jellemzőit. A régi nagyok közül az Acél és oroszlán stílusa hagyta rajta legjobban a nyomát. Nem csak azért, mert a két könyv azonos helyszíneken játszódik, vagy mert a regény burkoltan többször is utal a korábbi történet eseményeire. De főleg a mérsékelten cinikus, mégis óvatosan optimista előadásmód idézi fel bennem a klasszikus regényt. Ennek (egyik) kulcsa, ahogyan én látom, egyfajta egészséges szkepticizmus: nem kell vérrel írott malasztnak venni, amit más szerzők korábban már leírtak, de nem is szabad figyelmen kívül hagyni azokat. A történet néhány ötletes jelenete például direkt megkérdőjelezi a magus világának bizonyos “ismert tényeit”.

Hasonló kettősség jelenik meg a két főhős alakjában is. A rejtélyes származású, egyszerű célokért élő gladiátor, bár nem kalandozó, mégis a kívülálló archetípusát képviseli. Az ő alakja a régi szerepjátékos felfogásból ered, bár szerencsére ő sem egészen hagyományos magus-hős. Ez alatt azt értem, hogy nem egy rezzenéstelen arcú, sztoikus, modoros és humortalan figura, ugyanis az ilyenekkel tele vannak a magus-regények. Inkább egy faragatlan, de hibáival együtt is könnyen megkedvelhető karakterről van szó. Az ő gondjaival könnyű együtt érezni, bármilyen extrém alakot is öltenek: család, munka, önkontroll. De magánélete olyan sajátos vonásokkal bír, amelyek akár világpolitikai tényezővé is válhatnak. Itt jön be a képbe hősünk nevelőapja, aki a “bullák & bányajogok" Ynevének megtestesítője, méghozzá rendkívül eredeti módon: legalább három világméretű szervezet tagja, amelyek teljesen ellentétes célokért dogoznak. Amikor éppen nem az inkvizíció vagy az alvilág urainak érdekében jár el, akkor pedig évszázados terveket szövöget az egész emberiség érdekében. És mindeme táphalmaz mellett (ellenére) teljesen hiteles figura, eredeti gondolkodásmóddal – ámbár szerintem nem teljesen százas az öreg. A történet kettejük nézőpontja között váltogat, így hol a kalandozók, hol pedig a diplomaták világába vezet. Én az utóbbit egy árnyalattal izgalmasabbnak találtam, de egyik cselekményszálra sem lehet különösebb panaszom.

Most pedig következzen a szerepjátékos szónoklat. El kell mondanom, hogy míg a Bestiárium és a Summarium idevágó háttéranyagait (vagyis a negatív figurákat és a világot) Hunt szokásos kreativitásával fejlesztette tovább, a regényben megjelenő mágiahasználattal (ami a pozitív hősöket erősíthette volna) nem voltam elégedett. A magus történetében ez az egyik legnagyobb vitatémák egyike: ha az írók nem törődnek a szabálykönyvekkel, akkor van rajtuk sapka, ha pedig túl szorosan követik azokat, akkor nincs rajtuk sapka. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem sincsenek ilyen előítéletek. Ideális esetben valahogy úgy kellene egyensúlyozni a varázstudók ábrázolása során, hogy fel is lehessen ismerni őket, de mégse tudjuk megmondani, hogy a szabálykönyv hányadik oldala is köszön éppen vissza egy adott jelenetben. Ez egy boszorkánynál vagy egy tűzvarázslónál talán nem is olyan nagy ördöngösség, mert nekik megvannak a maguk ikonikus képességei. De ebben a regényben olyan istenek papjai kerülnek a középpontba, akiknek még nincs kidolgozott “mágikus arculata”: a törvény istennőjének, valamint a tudás istenének szolgái. Itt lehetett volna megmutatni, hogyan is élik meg az ilyen elvontabb elvek papjai a maguk csodatévő erejét, és hogy miben különbözik ez más papok képességeitől. Ez sajnos nem történt meg, sőt, egy-két helyen kimondottan esetlennek találtam a papi varázslatok alkalmazását. Kihagyott ziccer. Ez is egy jellegzetes darabja a magus-átoknak: mindig az aquirok, a fekete mágusok és a gonosz istenek kapják az érdekes, új ötleteket, a jó oldal pedig most is szinte ugyanott tart, mint 25 évvel ezelőtt.

A P.sz. 3700-as évek elején Ifin nagyjából nyugalomban van: véget ért a Zászlóháború, átrendezték az abbitacél piacot, és a Kobrák utódlási háborúja is lezajlott. De a nyugalom csak látszólagos, hiszen a felszín alatt rengeteg erő dolgozik a saját céljaiért. Főhősünk, Ifin talán legjobb gladiátora egy ilyen hatalmi játszmába keveredik bele – hogy pontosan mibe, arról annyit, hogy van köze az aquirokhoz, és szerintem Ynev jövőjéhez is –, és mivel saját bevallása szerint nem egy okos ember, ezért a lehető legegyszerűbben oldja meg a problémákat: szétver mindenkit. Persze ehhez azért kap bőven segítséget is, leginkább az atyjaként tisztelt Dreina-paptól, akinek láttán első pillantásra felszaladhat a szemöldökünk, de tulajdonképpen a MAGUS-irodalom egyik legérdekesebb karakterét ismerhetjük meg személyében.

Hunt minden szinten jól egyensúlyozik. A világ ismert elemeit válogatja össze, és gyúr belőlük olyan elegyet, ami egyrészt önmagában is érdekes, másrészt óvatosan, de előre is mutat. (Meg is indítja a kreatív folyamatokat az emberben, hogy vajon milyen lesz a hetedkor vége és a nyolcadkor (meg a kilenced, de ez már a saját agymenésem).) A karaktereket is úgy rakja össze, hogy mozgatni tudják a történetet, maga a sztori pedig tökéletesen van adagolva, ritkán látok ilyen egyenletesen izgalmas felépítést. És persze ami mostanra már Hunt kézjegyének számít, kezdők és ynevológusok is megtalálják a könyvben a számításukat. Külön kiemelném, hogy más MAGUS-történetekre is van benne több utalás, ami ebben a kánonban nem annyira jellemző.

(Nekem az utószó – amit elsőnek olvastam – külön megdobogtatta a szívem, ugyanis megtudtam, hogy Menden Loandar is szerepelni fog a könyvben. Ő egy NJK volt életem első Rúna magazinjában, a 94-es évfolyam 5. számában.)

A „túlképzett” írókkal szemben Hunt úgy ír jól, hogy közben a szív is megmarad a regényben – egyértelműen a kedvenc MAGUS-íróim közé tartozik már.

Van egy olyan érzésem, hogy a MAGUS-irodalmat szinte egyedül cipeli a hátán mostanában Malcolm J. Hunt. Ami egyrészt nyilván rossz, mert ha az „öregek” és az új generáció csak fejenként és évente egy-egy novellát letenne az asztalra, már akkor bőven el lennénk látva MAGUS-irodalommal (megfelelő szerkesztéssel/válogatással pedig évi legalább egy minőségi antológia biztosan kijönne egy ilyen alapanyagból). Másrészt viszont szerencsénk van, hogy ezt egy ilyen kaliberű író teszi. Talán inspirációt jelenthetne ez a többieknek.

A Szörnyek családja nagyon jó regény, régi motorosoknak és ynevi kezdőknek egyaránt.

Ez a történet meglepett. Nem növeli a kialakult világképet. Nincsenek benne korszakalkotó történések és világmegváltások, viszont szórakoztat és kikapcsol. Amiben talán javulhatna, az a mellékszereplők ábrázolása. Egy két mellékszereplő kicsit szürkének és jellemtelennek tűnik.
Ennek ellenére egy jó könyv, amit nem bánok, hogy beszereztem, valamint továbbra is tartom, hogy a magyar MAGUS legjobb könyvei továbbra is tartják a versenyt a külföldi világregények legjobbjaival.

Külön pozitívum, hogy ezúttal térképet is tettek bele. Legközelebb, remélem teljes Ynev térképet is odabiggyesztik, hogy a teljes legyen a kép.

Rég olvastam már a M. A. G. U. S. világában játszódó könyvet.
Kellemes csalódás volt, a történet.
Nem egy kimagasló de szórakoztatóan és eseménydús.
A mellékszereplők kicsit felszínesek,de ez nem sokat von le a könyv értékéből.
M. A. G. U. S. kedvelőinek ajánlom, azoknak akik olvasnának valamit az aquirokról, Kobákról, Dreina egyházáról vagy csak szeretnek be járni Ifin városát.

Malcolm J. Hunt harmadik kötete ismét egy másik szemszögből engedett bepillantást Ynev világába. Az aquirok mindig is egy homályos részét képezték számomra a világrendszernek, most közelebbről is megismerhettem őket. Az eddigiekhez képest talán kevésbé sötét történettel rukkolt elő a szerző, egy kvázi családregényt szorított a M. A. G. U. S. rendszer keretei közé. A történetvezetés rendkívül ötletes volt, kellőképpen fenntartották az érdeklődésemet az éles nézőpontváltások. A karakterek sikerültek most kissé egysíkúra. Mindazonáltal tudom ajánlani egyrészt a M. A. G. U. S. rajongóknak, valamint azoknak is, akik szeretnének ezzel a fantasy koncepcióval megismerkedni. Mivel nincs túlbonyolítva, ez a regény ehhez egy remek kezdés lehet!

Ez az egyik legjobban megírt MAGUS regény, amit eddig olvastam.
Ez nem azt jelenti, hogy a kedvencem lenne, itt a gyerekkoromban megszeretett könyvek teljesen más kategóriát képviselnek.
Amire értem a jó megírást: a fölösleges szóvirágokat szinte teljesen mellőzi, egyáltalán nincs olyan érzésem, mintha egy erotikus regény fiúsra átírt verzióját olvasnám; a történetvezetés világos, nincsenek benne indokolatlan időugrások, fölösleges szempontváltás, valamint lázálomszerű, szétmázolt, érthetetlen részek; a történet érthető.
Nagyon jól olvasható, megfelelően kegyetlen, és nagyon emberi léptékben mozog.

A mágiahasználat kissé el van mázolva, a harci jelenetek nincsenek túlírva, rendesen karakter és történetközpontú a regény, a világot nem kell felépítenie, amire elegánsan támaszkodik is.

A történet gyengéjének a főszereplő karaktereken túli karaktereket érzem mindössze, ők sajnos kevés kivétellel faék egyszerűek lettek: a kalandozók kalandoznak, a városőrök várost őriznek, a tolvajok lopnak.

A plusz, ami a könyvet még szerethetőbbé tette, a tiszteletteljes köszönetnyilvánítás, ami kicsit bele engedett látni az alkotó folyamatokba is.

Jó sötét volt ez a könyv, akinek a Kígyószív tetszett annak szerintem ez is fog. Hozta a nosztalgia faktort, a Mantikort meg a Kimérát kicsit túlzásnak éreztem, de belefért. A Kobrák hatalmi játszmái tetszettek, meg a karakterek is.

Első fantasy könyv, amit a kezembe vettem és nem bántam meg! Kicsit féltem ettől a „világtól”, hiszen nem egy hétköznapi miliő.
Ami legelőször megfogott, az a könyv borítója. Volt benne egy amolyan „el akarom olvasni” érzés. Könyvek „belelapozását” általában az utolsó oldalról kezdem és nagy örömmel töltött el, hogy tartalmaz minden fontos információt (térkép, fogalmak). Mivel nincs még nagy tapasztalatom a fantasy-műfajban, -csak ez a mű-, nekem csillagos 5-ös, mind a szereplők, mind a helyszínek, cselekmények pontos ábrázolása. Főhősünk lélektani fejlődése fogott meg leginkább. Nincs eltúlozva, nincs túlromantikázva. Egy dolgot sajnáltam csak: a végére értem és nem volt több fejezet…!

Az író előző regényei is tetszettek, és mivel olvastam, hogy ez a legutóbbi mindegyiket túlszárnyalja, ezért gyorsan meg is rendeltem a deltánál, két nap alatt ki is olvastam munka után, nem bírtam letenni : )

Szeretem az olyan regényeket, ahol nem Tien Nan Gorduinok oldalak meg fél kézzel mindent, és az író pont jól ábrázolja a szereplőket, a motivációikat, a személyiségüket, hogy a sok sok kisemberből és történetük a végén „epikus” és nagy horderejű események alakuljanak ki. Mindig izgulva vártam, hogy merre vezet a történet, pont annyit adagol, ami még intenzíven fenntartja az érdeklődést. Puhatolózik a lehetséges megoldások felé, mintha tényleg ő is benne lenne a regényben, itt-ott megvillantva Ynev világát.

Nagyon tetszik, hogy felfedezhetőek a szabálykönyvekben szereplő varázslatok/világképek is, és nagyon jól elegyíti az írói szabadság adta lehetőségekkel, hogy még egy egyszerű távoli üzenetváltás is nagyon jól meg van magyarázva, hogy miért nem lehetséges. A tájak, városok ahova a szereplők eljutnak, élővé válnak, vagy az ősi épületek, amik a jelenkor által megvalósíthatatlan módon lettek építve. Jól egyensúlyoz az ilyen „szabályok” között, Sáfár karaktere is zseniális. Nincs leírva sehol, hogy nem lehet ilyen karakter, mégsem jutott eszébe eddig senkinek, de neki igen : )

Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ezek a momentumok, jelenetek, karakterek túl lennének erőltetve, tökéletesen belesimult az általam kedvelt Ynevi világképbe (ami ugye mindenkinek más). Azt hiszem nagyon jól ráérzett erre, nem akar homlokegyenest ellenkező irányba menni, vagy „új” dolgokat beleerőltetni Ynevre az írói szabadság jogán, hanem a meglévő korántsem tökéletes alkotóelemek csinosítgatásával és csiszolásával egy igazi gyémántot rak le az asztalra. Zseniális, várom a következő munkát, akármi is legyen, ha Ynevről szól, megveszem. : )

Az előttem szólókkal egyet kell értsek abban, hogy a „jó” oldal varázslatait jobban ki lehetne aknázni, pl egy mentalista szereplő esetében…