Értékelések 11

>!
Kecskédi_Petra_Lénárd_Tamás
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Nem szoktam értékelést írni, de mr. Malcolm megkért, hogy írjam le a véleményem, így megteszem.
Azt hiszem a legtalálóbb szó rá, hogy „beszippant”.
Csak a gyerek edzésén tudok olvasni, így általában nagyon lassan haladok a könyvekkel és sokszor nehéz újra és újra felvenni a fonalat. De ebben a regényben ez nem így volt. Annyira könnyedén vitt a történet magával, hogy bármikor vettem elő, mindig azonnal tudtam hol vagyok, és mi történik. Ittam a sorait, a történet minden része érdekes volt, nem találtam olyan szálat, amit átugrottam volna, mert „uncsi” vagy „túl kiszámítható”.
Nekem jobban bejött, mint a Bosszúangyal, pedig az is jó lett. No, akkor hol a harmadik regény?

Hirdetés
>!
vicomte P
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Az Yneven játszódó klasszikus regények és novellák sokáig igen előkelő helyet foglaltak el a kedvenc fantasyjeim top listáján, és úgy gondolom, hogy a legjobbak, hangulatukat és világteremtő erőjüket tekintve simán felveszik a versenyt a manapság népszerű írásokkal is.
A világot megalapozó két első regényt számtalanszor elolvastam annak idején: a Wayne Chapman: A Halál havában és az Wayne Chapman: Észak lángjai szerintem tökéletesen megalapozta annak idején a M.A.G.U.S. szerepjáték világának hangulatát, még mielőtt egyáltalán maga a játék kijött volna. A Halál Havában tulajdonképpen egy klasszikus kard és boszorkányság történet modernizált változata spoiler, amelyben emlékezetessé formált szereplők keverednek bele egy olyan küzdelembe, amelyet egy sötét istennő, Orwella elvetemült hívei: boszorkányok, papnők és egy kaotikus lovagrend tagjai ellen vívnak. Az Észak lángjai mindezt kibővítette egy tényleg epikus, egész népek életét befolyásoló háborúval, amelynek a nyitó lépéseit ismerhetjük meg.

De nem csak nosztalgiából idéztem meg ezt a két könyvet, hanem mert a Kígyószív az ezekben megismert események következményeivel foglalkozik, és számos hasonló erénnyel büszkélkedhet, mint a neves előd.
Ezek közül az egyik, és számomra talán a legfontosabb, hogy annak ellenére, hogy számos korábbi eseményhez kapcsolódik a történet spoiler, mégis azok ismerete nélkül, önállóan is élvezhető.
Régi vesszőparipám, hogy a M* regények és novellák akkor fogják visszaszerezni a régi olvasóikat, és ami fontosabb, új olvasókat megnyerni maguknak, ha nem csak diplomás ynevológusok, hanem bárki számára élvezhető és érthető írások születnek. Ehhez szerintem a regény keretén belül minden esemény okát bemutató, és minden lényeges szálat elvarró cselekmény szükséges. Ez a regény pedig szerintem kiállja ezt a próbát.

A Kígyószív Orwella – a Chapman két első regényében is fontos szerepet játszó gonosz istennő – hívei: lovagok, papnők, boszorkányok és az istennő elátkozott teremtményei, az orkok közötti legnagyobb összecsapás krónikája. Az orkok, miután lerázták a nyakukból az őket szolgaságba taszító bűbájt megindulnak, hogy korábbi mestereiken véres bosszút álljanak, és földig rombolják a Kard Testvériségeként ismert orwellánus lovagrend legfőbb erődjét.
A sztori látszólag nem túl bonyolult, de a fő esemény, maga a várostrom is elég erős hívószó, hogy a Gemmellt kedvelők számára érdekes legyen. Ám ez a közel 500 oldalnyi szöveg messze nem csak az öldöklő csatáról szól, mert szerencsére közben irodalmi eszközökkel építi is Ynevet: számos olyan információ viszi előre a cselekményt és generál konfliktust, amelyekről eddig legfeljebb szabálykönyvekben, világleírásokban lehetett olvasni, de regényben, novellában még nem. A regény eseményei kapcsán néhány olyan dologra is fény derül, ami többé-kevésbé más megvilágításba helyez bizonyos világra vonatkozó alapvetéseket, és így még az Ynev eseményeivel és népeinek történelmével képben lévők számára is tartogat elgondolkozni valót a könyv.
Az orkok történelme, vad jelleme, legendás hősei, a törzsek egymás közötti viszályai és annak okainak megismerése mellett végre belülről láthatjuk, hogy hogyan működik a szerintem egyik legbizarrabb ynevi oximoron: a Kard Testvérisége. Számomra ugyanis nagyon nem evidens, hogy hogyan jöhetett létre és válhatott számottevő erővé egy olyan lovagrend, ami száműzöttekből, kitaszítottakból és a világ legelvetemültebb gonosztevőiből toborozza a tagjait és segítőit, akik egy olyan istennőben hisznek, amelynek szemében az árulás az elvárt viselkedési norma, a kaotikus viselkedés pedig az egyik legnagyobb erény. Nos, ha nem is lettem teljesen meggyőzve, hogy életszerű ez a rend, de néhány eklatáns tagjának bemutatása segített hihetőbbé tenni ezt a dolgot, bár itt azért éreztem, hogy az, ami miatt az egyes tagok Orwella hívévé szegődtek, kissé el lett kenve.

Az alapkonfliktusból fakadóan – mivel az orkok és a orwellánusok is messze állnak attól, hogy szimpatizálni lehessen velük – ez a regény inkább a grimdark hívei számára lesz vonzó. A mindkét oldalról válogatott főszereplőknek van ugyan néhány erénye, de kétlem, hogy azoknak, akik szeretnek azonosulni valamelyik szereplővel könnyű dolga lenne. spoiler

Talán csak egy kisebb hibát tudnék megemlíteni a szereplők kapcsán: a cselekedeteikben ugyan hangsúlyos a „gonoszság”, de a jellemüknek ezen aspektusa nem került olyan mélységben kidolgozásra, hogy olyan viszolyogtató, vagy embertelenül idegen legyen, mint például Renier vagy Boomen hasonlóan sötét lelkű figuráié.

Összességében ezt a regényt határozottan tudom ajánlani nem csak minden egykori és jelenlegi M.A.G.U.S. játékosnak, de bárkinek, aki egy sötét, akciódús, igényesen megírt magyar fantasyt szeretne olvasni, ami önállóan, akár a közvetlen előzmények ismerete nélkül is élvezhető.

2 hozzászólás
>!
Vhrai P
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Számomra még mindig a M. A. G. U. S. fantasy az etalon. Ez a regény is tökéletesen beleillik ebbe a koncepcióba. Nagyon tetszett a nyelvhasználat, sikerült kihasználni a magyar nyelv lehetőségeit barokkos körmondatok nélkül is. A másik, hogy minden megvan benne, ami egy jó fantasyhoz kell: harc, mágia, intrika…és így tovább. A csatajelenetek mesterien vannak megírva, szinte magam előtt láttam a vár ostromát. A karakterek nagyon sokszínűek, igaz én valahogy mindig is a női szereplőket kedveltem jobban ezekben a fantasykban. Ez most sincs másként, Endeline (a fidiori boszorkánykövet) személye nagyon jól el lett találva, spoiler.

http://libellum.blog.hu/2018/06/23/malcolm_j_hunt_kigyo…

>!
Marcus 
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Mondanám, hogy az utóbbi évek legjobb MAGUS regénye, de ez igencsak igazságtalan lenne ezzel a művel kapcsolatban, mert úgy tűnhetne, hogy csak a mostanában halovány felhozatal miatt érdemelte ki ezt a címet. A Kígyószív ennél sokkal jobb könyv, szóval inkább minden idők egyik legjobbjának mondanám.

Pedig nem könnyíti meg a saját dolgát: a Hetedkor végén Gro-Ugonban történő eseményekről szól, orkokkal az egyik oldalon, orwellitákkal a másikon – ezek közül egyiket sem tartom Ynev legérdekesebb elemének, bár Kornya Zsolt Summariumos ork-leírása és benne Birak Gal Gashad sokat dobtak anno az orkok megítélésén.

Reag ostroma a fő esemény a regényben, amelyet két szálon követhetünk végig. Az első szál egy Erenből szökött Kard-lovag története, aki alaposan kiveszi a részét a vár védelméből, de közben belekeveredik a renden belül dúló belharcokba is, hogy aztán egész érdekesen alakuljon a végére a sorsa. Hasonlóan érdekes az orkok, az ostromlók szála is, ahol a Holdimádók néhány tagját követhetjük nyomon.

A MAGUS könyvek között vaskosnak számító 500 oldalon tényleg egy pillanatra sem unatkozik az olvasó, és ez nemcsak a sok akció miatt van (megjegyzem, a szerző nagyon jó érzékkel adagolja ezeket, egyik sem felesleges, és nincsenek túlhúzva sem), hanem mert mindeközben egyre jobban épülnek a karakterek. (Hadd jegyezzem meg, hogy szerintem a legmesteribb karakterépítés az, amikor annak ellenére érdekel a karakter, hogy különösebben nem szimpatizálok vele, és ez végig meg is marad.) A történelmi események tökéletesen fonódnak egybe a Summarium leírásaival, vagy éppen az Észak lángjai (és a Halál Havában) eseményeivel, mindezt úgy, hogy nem kell hozzá ynevológiai diploma. Ráadásul nemcsak kitölti a hézagokat, hanem érdekes, nagyléptékű új szálakat is elindít.

Negatívumként – egy-két apró döccenésen kívül – azt lehetne legfeljebb említeni, hogy bár próbálja hangsúlyozni, hogy Reag vára hatalmas, igazából a leírásokból, vagy éppen abból, hogy a karakterek elég gyorsan eljutnak egyik végéből a másikba, ezt nem lehet kiérezni. Nem segít ezen a kötet hátuljában helyett kapott térkép sem, ami alapján lehetetlen Reag erődjét nagynak látni. Ha már illusztrációk, nekem a borító sem tetszett olyan nagyon, bár kétségtelen köze van a regényhez.

Jó látni, hogy azért az új generációban is születnek erős alkotók. Remélem, látunk még tőle sok más történetet is.

Pár érdekes extra infó a könyvvel kapcsolatban, ami csak itt-ott elszórva lelhető fel:
– Az impresszum hibás. A könyv szerkesztője Kornya Zsolt volt (ahogy az a köszönetnyilvánításban is elhangzik). A borítót Kovács Péter festette, míg a térképeket Pozsgay Gyula készítette.
– Az orwelliták története folytatódik a [[https://moly.hu/konyvek/kornya-zsolt-szerk-biborgyongyok-ii-armanyok-es-alcak|Bíborgyöngyök II. – Ármányok és álcák]] novelláskötetben, A ködök városában című novellában.