Kígyószív 19 csillagozás

Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​XIV. zászlóháború befejeztével Észak lángjai kihunytak ugyan, ám Gro-Ugon földjén új harc veszi kezdetét. Az orkok vérrel és erővel összekovácsolt törzsszövetsége fellázad a Kard Testvériség lovagjainak uralma ellen, és a rend fellegvárának, Reagnak az ostroma akár a mindent eldöntő csatát is jelentheti. Az orkok küzdelme egyszerre szabadságharc és vallási háború, hiszen korábbi uraik egyben gyűlölt teremtőjük, Orwella fanatikus hívei is.

Miközben Egar din Branig, a lovagrend hadmestere rá kell döbbenjen, hogy legfőbb ellenségei a várfalakon belül vannak, az orkok között, a matriarchátusban élő Holdimádók törzsének sámánja olyan titkokra bukkan, amely egész törzse létét fenyegeti.

Malcolm J. Hunt második regénye Reag ostromának lebilincselően izgalmas történetével mutatja be a kardlovagok életét, az orkok történelmi tettét, valamint Orwella egyszerre szent és átkozott misztériumait. Az ádáz csatákban az emberek és orkok mellett a Kárhozat Asszonyának két… (tovább)

>!
Delta Vision, Budapest, 2016
506 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633951927

Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 23


Kiemelt értékelések

>!
vicomte P
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Az Yneven játszódó klasszikus regények és novellák sokáig igen előkelő helyet foglaltak el a kedvenc fantasyjeim top listáján, és úgy gondolom, hogy a legjobbak, hangulatukat és világteremtő erőjüket tekintve simán felveszik a versenyt a manapság népszerű írásokkal is.
A világot megalapozó két első regényt számtalanszor elolvastam annak idején: a Wayne Chapman: A Halál havában és az Wayne Chapman: Észak lángjai szerintem tökéletesen megalapozta annak idején a M.A.G.U.S. szerepjáték világának hangulatát, még mielőtt egyáltalán maga a játék kijött volna. A Halál Havában tulajdonképpen egy klasszikus kard és boszorkányság történet modernizált változata spoiler, amelyben emlékezetessé formált szereplők keverednek bele egy olyan küzdelembe, amelyet egy sötét istennő, Orwella elvetemült hívei: boszorkányok, papnők és egy kaotikus lovagrend tagjai ellen vívnak. Az Észak lángjai mindezt kibővítette egy tényleg epikus, egész népek életét befolyásoló háborúval, amelynek a nyitó lépéseit ismerhetjük meg.

De nem csak nosztalgiából idéztem meg ezt a két könyvet, hanem mert a Kígyószív az ezekben megismert események következményeivel foglalkozik, és számos hasonló erénnyel büszkélkedhet, mint a neves előd.
Ezek közül az egyik, és számomra talán a legfontosabb, hogy annak ellenére, hogy számos korábbi eseményhez kapcsolódik a történet spoiler, mégis azok ismerete nélkül, önállóan is élvezhető.
Régi vesszőparipám, hogy a M* regények és novellák akkor fogják visszaszerezni a régi olvasóikat, és ami fontosabb, új olvasókat megnyerni maguknak, ha nem csak diplomás ynevológusok, hanem bárki számára élvezhető és érthető írások születnek. Ehhez szerintem a regény keretén belül minden esemény okát bemutató, és minden lényeges szálat elvarró cselekmény szükséges. Ez a regény pedig szerintem kiállja ezt a próbát.

A Kígyószív Orwella – a Chapman két első regényében is fontos szerepet játszó gonosz istennő – hívei: lovagok, papnők, boszorkányok és az istennő elátkozott teremtményei, az orkok közötti legnagyobb összecsapás krónikája. Az orkok, miután lerázták a nyakukból az őket szolgaságba taszító bűbájt megindulnak, hogy korábbi mestereiken véres bosszút álljanak, és földig rombolják a Kard Testvériségeként ismert orwellánus lovagrend legfőbb erődjét.
A sztori látszólag nem túl bonyolult, de a fő esemény, maga a várostrom is elég erős hívószó, hogy a Gemmellt kedvelők számára érdekes legyen. Ám ez a közel 500 oldalnyi szöveg messze nem csak az öldöklő csatáról szól, mert szerencsére közben irodalmi eszközökkel építi is Ynevet: számos olyan információ viszi előre a cselekményt és generál konfliktust, amelyekről eddig legfeljebb szabálykönyvekben, világleírásokban lehetett olvasni, de regényben, novellában még nem. A regény eseményei kapcsán néhány olyan dologra is fény derül, ami többé-kevésbé más megvilágításba helyez bizonyos világra vonatkozó alapvetéseket, és így még az Ynev eseményeivel és népeinek történelmével képben lévők számára is tartogat elgondolkozni valót a könyv.
Az orkok történelme, vad jelleme, legendás hősei, a törzsek egymás közötti viszályai és annak okainak megismerése mellett végre belülről láthatjuk, hogy hogyan működik a szerintem egyik legbizarrabb ynevi oximoron: a Kard Testvérisége. Számomra ugyanis nagyon nem evidens, hogy hogyan jöhetett létre és válhatott számottevő erővé egy olyan lovagrend, ami száműzöttekből, kitaszítottakból és a világ legelvetemültebb gonosztevőiből toborozza a tagjait és segítőit, akik egy olyan istennőben hisznek, amelynek szemében az árulás az elvárt viselkedési norma, a kaotikus viselkedés pedig az egyik legnagyobb erény. Nos, ha nem is lettem teljesen meggyőzve, hogy életszerű ez a rend, de néhány eklatáns tagjának bemutatása segített hihetőbbé tenni ezt a dolgot, bár itt azért éreztem, hogy az, ami miatt az egyes tagok Orwella hívévé szegődtek, kissé el lett kenve.

Az alapkonfliktusból fakadóan – mivel az orkok és a orwellánusok is messze állnak attól, hogy szimpatizálni lehessen velük – ez a regény inkább a grimdark hívei számára lesz vonzó. A mindkét oldalról válogatott főszereplőknek van ugyan néhány erénye, de kétlem, hogy azoknak, akik szeretnek azonosulni valamelyik szereplővel könnyű dolga lenne. spoiler

Talán csak egy kisebb hibát tudnék megemlíteni a szereplők kapcsán: a cselekedeteikben ugyan hangsúlyos a „gonoszság”, de a jellemüknek ezen aspektusa nem került olyan mélységben kidolgozásra, hogy olyan viszolyogtató, vagy embertelenül idegen legyen, mint például Renier vagy Boomen hasonlóan sötét lelkű figuráié.

Összességében ezt a regényt határozottan tudom ajánlani nem csak minden egykori és jelenlegi M.A.G.U.S. játékosnak, de bárkinek, aki egy sötét, akciódús, igényesen megírt magyar fantasyt szeretne olvasni, ami önállóan, akár a közvetlen előzmények ismerete nélkül is élvezhető.

2 hozzászólás
>!
Noro 
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

A Tűzön, vízen, árnyékban 2010-es megjelenése óta alighanem ez az első valódi, önálló magus-regény (tehát nem novellafüzér és alsorozatnak sem része). Ez azért egy kicsit ijesztő, nem? Én legalábbis azért hagytam, hogy a magus az utóbbi években így elmenjen mellettem, mert nem jelentek meg hozzá önállóan olvasható, kerek regények. De ez a regény ráadásul még jó is.

A sötét oldal már régóta népszerűségnek örvend: egyre kevesebb az olyan magus-könyv, amiben ne lenne kráni, toroni, gorviki vagy hasonló főszereplő. Ezek közül nekem messze az orkok a legszimpatikusabbak, őket tartom a legjobb potenciális antihősöknek. Ezek az orkok persze nagy utat tettek meg azóta, hogy az első hordáik kirajzottak Mordorból. Bár a Halál havában, illetve a szerepjáték legelső kiadásában még az egyszerű csőcselék szerepét töltötték be, mára egy tragikus sorsú barbár néppé léptek elő, amely részben biológiai, részben metafizikai okokból nem képes beilleszkedni a hozzájuk hasonló (ember, törpe, satöbbi) kultúrák közé. Mindezt – ami a Summarium c. szabálykönyvben részletesen elolvasható – a regény nagyon ügyesen tölti meg élettel. A teremtőjük iránt érzett gyűlölet, vagy az, hogy a vérrokonság, a leszármazottak jelentenek mindent, szépen megjelenik a portyázó vezér és az öregsámán alakjában. De a szerző nem követi szolgai módon a szabálykönyvben leírtakat, hanem csavar is rajtuk egy hatalmasat. Anélkül, hogy meghazudtolná a “hivatalos kánont”, zseniális új értelmezést ad az egyik ork legendának.

Az orkok ellenében egy másik, hagyományosan negatív csoport sorakozik fel: Orwellánusok, a pusztítás istennőjének paplovagjai. Erről a vallásról egyébként a fent említett T.V.Á. című regényt érdemes elolvasni, amely rávilágít, hogyan is lesz valaki az ősgonosz szolgálója. Ezt az egyet hiányoltam ugyanis a Kígyószívből: senkiről sem derült ki részletesebben, hogy mi is sodorta a lovagrend kötelékébe. Ettől függetlenül viszont érdekes karakterek kerültek a könyvbe, akik a pusztítást szolgálva is megmaradtak többé-kevésbé emberi lénynek. Mivel egyáltalán nincs olyan szereplő, aki botcsinálta rezonőrként ájuldozna a két hadviselő fél erkölcsein, meglehetősen könnyű hozzászokni az események kegyetlenségéhez és a szereplők oda sem figyelve elkövetett bűneihez. (Striguláznom kellett volna, hány embert áldoztak fel a papnők egy-egy odavetett félmondatban – érdekes adalék lenne :D). Mindezzel együtt az orwellánusok – az orkokkal ellentétben – nálam nem érték azt a szintet, ahol különösebben érdekelt volna a sorsuk.

A történetről csak annyit, hogy az egyik legvéresebb, legbrutálisabb magus-regényről van szó. Persze várostrom, így ez valahol nem is kell, hogy meglepő legyen, de ugyanakkor magus is, ahol a színpadiasság és a köpenylobogtatás teljes hiánya kellemes meglepetés. Az egész antihős-vonalat, a szürkeskálán is sötétszürke karaktereket is jól elkapta (főleg az orkoknál), és a regény élvezetéhez sem kell profi ynevológusnak sem kell lennünk. (Igaz, hogy ők viszont felfigyelhetnek néhány érdekes apróságra.) Valahogy így kellene magus-regényeket írni. Legalább.

7 hozzászólás
>!
Marcus
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Mondanám, hogy az utóbbi évek legjobb MAGUS regénye, de ez igencsak igazságtalan lenne ezzel a művel kapcsolatban, mert úgy tűnhetne, hogy csak a mostanában halovány felhozatal miatt érdemelte ki ezt a címet. A Kígyószív ennél sokkal jobb könyv, szóval inkább minden idők egyik legjobbjának mondanám.

Pedig nem könnyíti meg a saját dolgát: a Hetedkor végén Gro-Ugonban történő eseményekről szól, orkokkal az egyik oldalon, orwellitákkal a másikon – ezek közül egyiket sem tartom Ynev legérdekesebb elemének, bár Kornya Zsolt Summariumos ork-leírása és benne Birak Gal Gashad sokat dobtak anno az orkok megítélésén.

Reag ostroma a fő esemény a regényben, amelyet két szálon követhetünk végig. Az első szál egy Erenből szökött Kard-lovag története, aki alaposan kiveszi a részét a vár védelméből, de közben belekeveredik a renden belül dúló belharcokba is, hogy aztán egész érdekesen alakuljon a végére a sorsa. Hasonlóan érdekes az orkok, az ostromlók szála is, ahol a Holdimádók néhány tagját követhetjük nyomon.

A MAGUS könyvek között vaskosnak számító 500 oldalon tényleg egy pillanatra sem unatkozik az olvasó, és ez nemcsak a sok akció miatt van (megjegyzem, a szerző nagyon jó érzékkel adagolja ezeket, egyik sem felesleges, és nincsenek túlhúzva sem), hanem mert mindeközben egyre jobban épülnek a karakterek. (Hadd jegyezzem meg, hogy szerintem a legmesteribb karakterépítés az, amikor annak ellenére érdekel a karakter, hogy különösebben nem szimpatizálok vele, és ez végig meg is marad.) A történelmi események tökéletesen fonódnak egybe a Summarium leírásaival, vagy éppen az Észak lángjai (és a Halál Havában) eseményeivel, mindezt úgy, hogy nem kell hozzá ynevológiai diploma. Ráadásul nemcsak kitölti a hézagokat, hanem érdekes, nagyléptékű új szálakat is elindít.

Negatívumként – egy-két apró döccenésen kívül – azt lehetne legfeljebb említeni, hogy bár próbálja hangsúlyozni, hogy Reag vára hatalmas, igazából a leírásokból, vagy éppen abból, hogy a karakterek elég gyorsan eljutnak egyik végéből a másikba, ezt nem lehet kiérezni. Nem segít ezen a kötet hátuljában helyett kapott térkép sem, ami alapján lehetetlen Reag erődjét nagynak látni. Ha már illusztrációk, nekem a borító sem tetszett olyan nagyon, bár kétségtelen köze van a regényhez.

Jó látni, hogy azért az új generációban is születnek erős alkotók. Remélem, látunk még tőle sok más történetet is.

Pár érdekes extra infó a könyvvel kapcsolatban, ami csak itt-ott elszórva lelhető fel:
– Az impresszum hibás. A könyv szerkesztője Kornya Zsolt volt (ahogy az a köszönetnyilvánításban is elhangzik). A borítót Kovács Péter festette, míg a térképeket Pozsgay Gyula készítette.
– Az orwelliták története folytatódik a [[https://moly.hu/konyvek/kornya-zsolt-szerk-biborgyongyok-ii-armanyok-es-alcak|Bíborgyöngyök II. – Ármányok és álcák]] novelláskötetben, A ködök városában című novellában.

>!
Szilárd_Berke I
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Gyors értékelés… Utoljára ebben az univerzumban a Vihar Ibara felett antológiát olvastam és a Bíborgyöngyöket. Szóval összehasonlítási alapom – ami a további újabb keltezésű m.a.g.u.s. regényeket illeti – szűkösnek mondható… Ami tetszett: a történet egyben van, leköt, a szöveg nem hemzseg a laikusok számára megfejthetetlen ynevológiai kifejezésektől, pl. A szereplők sajnos nem kerültek közel hozzám, de talán azért, mert túl komor hátteret és jellemrajzot kaptak, és valahogy nem emelkedtek ki a megszokott sablonokból. Az ork nézőpontok ábrázolása amúgy szerintem remekül sikerült, és az ostrom is felmutatott emlékezetes pillanatokat, mint pl. Branig párbaja, vagy a finálé. Összességében elégedett vagyok a kötettel, a jövőben is bizalmat szavazok az alkotó egyéb anyagainak.

>!
ftamas
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Félig volt meglepetés a könyv. Az író novellás regénye adott egy alapot, de mégis az ember óvatos az új írókkal szemben. Itt szerencsére nem volt gond és egy egész jó regényt kaptunk. A történet Gro-Ugonban Reag ostrománál játszódik egyszerre bemutatva a Kard lovagok és az orkok életét. Ami érdekes, hogy nem tudtam oldalt választani. Szinte mindegy volt melyik győz és olyan érzésem volt, hogy az író se állt egyik oldalra sem. Karakterekkel szintén hasonlóan éreztem. Egyikkel sem tudtam azonosulni és egyiknél sem zavart volna, ha idő előtt elhullik. Az ostrom leírása amúgy egész jó, bár nekem sokszor nem jött át mind Reag, mind az ork táborok monumentális volta. Azaz olvastam, így tudtam, hogy nagyok, de nem éreztem.

Végre egy Magus könyv ami nem utánozza a nagyokat és mégis egész jó.

>!
Hegedűs_Gábor
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Kimondottan kellemes meglepetés; szórakoztató, érdekes a több szálon futó cselekmény, érdekes és hiteles szereplőkkel. Külön tetszik, hogy a gonosz szolgálatában állók is emberek, nagyon is érthető motivációkkal, nem az a fő jellemzőjük, h „elvetemült”. Még hiánypótlónak is nevezhető, időben épp az Észak Lángjai után játszódik, egy másik szemszögből ábrázolja az ottani eseményeket és azok következményeit. Igényesen megírt regény, a leírások szemléletesek, de nem terjengősek, a párbeszédek nem faék egyszerűek, ám nem is beszél mindenki szóvirágokban. Csak azért nem 5 csillag, mert akkor mennyit adjak egy David Gemmel könyvre?! ;) A szerzőnek hatalmas gratuláció és további sikeres munkát kívánok; csak így tovább!!! Nekem kimondottan meghozta a kedvemet, az „újhullámos” MAGUS regények között fároszként világít! ^^

>!
nagydviktor
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Tavaly jó éve volt a legnagyobb magyar fantasy brandnek, hiszen három olyan könyv is megjelent, amelyből szűkebb években egy is tisztességes termésnek számítana. Az osztott világok legnagyobb rákfenéje, hogy egy egészséges brand esetében egy idő után olyan töméntelen mennyiségű szöveg születik, hogy ember legyen a talpán, aki átrágja magát rajtuk és eljut a világismeret olyan szintjéig, hogy élvezni is fogja a műveket. A Forgotten Realmshez hasonlóan mostanra (már 15 évvel ezelőtt) a M* is eljutott addig, hogy külön értelmező szótár kell az egyes művek megértéséhez. Érzésem szerint a Kígyószív (főleg a viszonylag jó mankóként szolgáló függelékével együtt) ezen a téren viszonylag jól teljesít, egy nagyon erős talán kíséretében megkockáztatom még azt is, hogy laikusok számára is jó belépési pont lehet az osztott világba, ha valaki most kezdené a MAGUS könyvek olvasását. A másik oldalról az osztott világhoz írt könyvek sajátossága, hogy beágyazottságuk miatt nagyon nehéz őket önálló műként értékelni, sok esetben ugyanis mind jó, mind rossz tulajdonságaikért maga az osztott világ felel és nem az író tehet róla. Ha azonban egy ilyen világot koherensen építenek – ahogyan a MAGUS-t is – a közösen létrejövő szellemi termék megsokszorozza az egyének kreatív energiáit. A MAGUS könyvek az alapul szolgáló fantasy toposzokat olyan módon gondolták tovább, hogy ha angolszász nyelvterületen jelennek meg komolyan hozzá tehettek volna magához a fantasy műfajhoz is. Az egész világ hemzseg a jobbnál-jobb ötletektől meg a kibontásra váró félmondatoktól.
A Kígyószív egy ilyen félmondat (igazából bekezdés) kibontása: köszönhetően egy korszakos államférfinek az évezredek óta mágikus alávetettségben élő orkok megszabadulnak láncaiktól és módszeresen elkezdik felszecskázni korábbi elnyomóikat, miközben azt is ki kellene találniuk, hogy milyen nemzetet építenek magukból. A koncepcióban hatalmas lehetőségek vannak: Ynev orkjai egyszerre nemes vadak (nobel savage), teremtőjük által megcsalt rabszolgák, és frissen civilizált államépítők. Mintha a zsidókat az ígéret földjén rabláncok, több ezer év mágikus, sprituális és fizikális rabság meg az ezzel járó lesüllyedés várta volna. Mindezt megfejelve azzal, hogy a halál csak egy még szörnyűbb állomást és nem megszabadulást jelent: bár a MAGUS-ban működik a reinkarnáció, az eltávozó orkok lelke nem tér vissza az örök körforgásba, hanem „teremtőjük”, Orwella elfogyasztja azt.

Bár a könyv cselekménye az orkok és korábbi elnyomóik – a Kard Lovagrend – konfliktusának csúcspontja, – vagyis Reag ostroma – körül bonyolódik, a történések valójában számtalan szinten zajlanak egyszerre. Kapunk nézpont karaktereket mindkét oldalon, több lépésben megcsavart cselekményt, és okos világépítést is. A karakterek nagyon jól működnek (Higga, az öregsámán ábrázolása előtt le a kalappal), a szöveg nem ül le, és bónuszként a könyv nagyon jó érzékkel tesz hozzá Ynev világához is. Utóbbi – a Bosszúangyal és a Hit Városa antológiába írt novellája alapján – mostanra az író védjegyének is tekinthető. Az ostromos tematikát a két szembenálló fél hihetetlen brutalitása, a konfliktus volumene, valamint háttérben futó szálak felgöngyölítése teszi igazán érdekessé.

A regény komplexitásához hozzá tesz, hogy Orwella – a regényben főszerepet játszó Kard Lovagrend patrónusa és az orokok „teremtője” – érdekes entitás, tulajdonképpen a teremtett világ beépített önmegsemmisítő gombja, ami szakadatlanul annak elpusztításán munkálkodik (ilyen hülye na). Bár az istennő valódi célja legtöbb híve számára sem nyilvánvaló, azért mindenki számára ismert dogmája sem épp Woodstock-kompatibilis, az emberáldozatokkal, sötétben sunnyogásával, meg egész népek mágikus alávetésével. Az istennő híveiről, a saját kultúrájukból kitaszított, emberáldozó szarháziakról szimpatikusan írni nagyon nehéz feladat és számomra itt jön ki a könyv egyedüli komolyabb hibája. Noro már említette a problémát saját értékelésében: sajnos a Kard lovagok esetén nem igazán van megmagyarázva, hogy ki és miért sodródik egy emberáldozó szekta kötelékébe és marad ott. Nem azt mondom, hogy maga a helyzet elképzelhetetlen, mert nyilván nem lehetetlen, hogy emberi lények idáig alacsonyodjanak* de a könyv végül nem foglalkozik fajsúlyosan a kérdéssel. A regény mentségére legyen mondva, hogy ennek lélektani ábrázolása teljesen szétfeszítette volna a könyv kereteit, és eltolta volna az egész szöveg súlypontját egészen más témák felé.

Ez egy nagyon jó könyv, és ha minden évben akár csak egyetlen ilyen MAGUS regény jelenne meg az-az egész magyar fantasy műfajra pozitívan hatna.

M* olvasóknak: A Kígyószív (és a Bosszúangyal) nagyjából olyan erős debütálás, mint a Hőseposz, meg az Acél és Oroszlán volt a maga korában. Aki szeretne jó (MAGUS) könyvet olvasni, annak maximálisan ajánlom ezt is meg a Bosszúangyalt is (és a Sziréndalt is)! A Kígyószív végre úgy MAGUS regény, hogy nem visszhangzik benne Renier meg Chapman, de érződik, hogy a szerző magáévá tette mindazt, amit a nagy öregektől értékesnek gondolt.

* lásd még a náci Németország, vagy a kommunista országok delíriumát esetleg épp térben és időben is közelebbi példákat.

>!
Vhrai P
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Számomra még mindig a M. A. G. U. S. fantasy az etalon. Ez a regény is tökéletesen beleillik ebbe a koncepcióba. Nagyon tetszett a nyelvhasználat, sikerült kihasználni a magyar nyelv lehetőségeit barokkos körmondatok nélkül is. A másik, hogy minden megvan benne, ami egy jó fantasyhoz kell: harc, mágia, intrika…és így tovább. A csatajelenetek mesterien vannak megírva, szinte magam előtt láttam a vár ostromát. A karakterek nagyon sokszínűek, igaz én valahogy mindig is a női szereplőket kedveltem jobban ezekben a fantasykban. Ez most sincs másként, Endeline (a fidiori boszorkánykövet) személye nagyon jól el lett találva, spoiler.

http://libellum.blog.hu/2018/06/23/malcolm_j_hunt_kigyo…

>!
Kecskédi_Petra_Lénárd_Tamás
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Nem szoktam értékelést írni, de mr. Malcolm megkért, hogy írjam le a véleményem, így megteszem.
Azt hiszem a legtalálóbb szó rá, hogy „beszippant”.
Csak a gyerek edzésén tudok olvasni, így általában nagyon lassan haladok a könyvekkel és sokszor nehéz újra és újra felvenni a fonalat. De ebben a regényben ez nem így volt. Annyira könnyedén vitt a történet magával, hogy bármikor vettem elő, mindig azonnal tudtam hol vagyok, és mi történik. Ittam a sorait, a történet minden része érdekes volt, nem találtam olyan szálat, amit átugrottam volna, mert „uncsi” vagy „túl kiszámítható”.
Nekem jobban bejött, mint a Bosszúangyal, pedig az is jó lett. No, akkor hol a harmadik regény?

>!
Arelke
Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Pörgős, fordulatos, sötét. Vér, vér, vér. Halál. Sok halál. Dehát mégiscsak egy várostrom a kerete a történetnek…. Jó kis történet, sok harccal, mágiával, politikával. Minden megvan benne, ami egy jó kis Mágus regénybe kell(ene).


Népszerű idézetek

>!
Noro 

Mostan fordul a kocka, felbukkan a szent csatabárd, mi
bontja varázsát gyűlölt éjszínű lobogónak.
Nyomban felkel a hat törzs bosszút végre, hogy álljon,
Porrá zúzni kevély vár ellen sorra vonulnak.

45. oldal

4 hozzászólás
>!
Noro 

– Mi köze ennek a Pusztítókhoz?
– Emlékszel a mottójukra?
– „Nem győzni jöttünk, hanem pusztítani!” – idézte fel Endeline, és ahogy kimondta, értőn bólintott.
– Úgy van. Mi ez, ha nem az istennő krédója?

145. oldal

>!
Kasztór_Polüdeukész 

Nemcsak a teste figyelmeztet-
te egyre gyakrabban a korára, hanem a környezete
is. Nem szavakkal, a puszta jelenlétükkel. Úgy tűnt,
egyik pillanatban megszületnek, a másikban felnőnek
és a harmadikban már meg is halnak, mielőtt megje-
gyezhette volna a nevüket. És a mostani fiatalokból
mintha hiányozna a becsvágy.

>!
Kasztór_Polüdeukész 

egy fél életet töl-
tött boszorkányok között, megtanulta már, mikor
kell tartani a varázshatalmuktól. A mozdulatokat
ezúttal nem kísérte bűbáj, csak indulat, ami élettel
töltötte meg a porcelánszer
szépséget.

>!
Kasztór_Polüdeukész 

a dobos va-
lóban ügyesen fűzte az évszázados rigmusokhoz a kö-
zelmúlt eseményeit. Így válnak a tettek történelemmé,
majd legendává.

>!
Kasztór_Polüdeukész 

Ám a csalárd nem hagyja magát, és gyűjt maga mellé
embereket s más fajzatokat. Bár nem nekik anyjuk,
bőven mér adományaiból számukra, ha kérnek.
Szolgálják őket: tőr s ármány, mágia, méreg.
Ősgonosz emberi hívei éjszínű lobogóval
sarkuk alá hajtják a szabad nép tagjait. Onnan
nem szabadulhatnak bár év ezer is telik el majd.
Szolgák vére-verejtékével várat emelnek
ember urak, hol kígyószívűt nyíltan imádják.
Úgy mar a gúnyuk akárcsak a méreg, s el soha múlik.
Mostan fordul a kocka, felbukkan a szent csatabárd, mi
bontja varázsát gyűlölt éjszínű lobogónak.
Nyomban felkel a hat törzs bosszút végre, hogy álljon,
porrá zúzni kevély vár ellen sorra vonulnak.


Hasonló könyvek címkék alapján

George R. R. Martin: Kardok vihara
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az elveszett csillag sárkányai
On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?
David Farland: Rúnalovagok
Chris Pierson: Szent tűz
Richard A. Knaak: Huma legendája
George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja
Morgan Rice: A sárkányok dühe
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás