Egy viszonylag fiatal ország, Pakisztán hétköznapjaiba, vallásába, történelmébe avat be ez az önéletrajz, meg egy fiatal lány rendkívülinek mondható életébe. A Nobel-díjas Malala Juszufzaj meséli el történetét – kis (vagy nagyobb) segítséggel. Nem tudom, mennyi Lamb érdeme a mű megírásában, néha nehéz eldönteni, kinek a nézőpontjából szólal meg az elbeszélő. Gyanítom, hogy az ország történelmére, társadalmára, politikai életére vonatkozó információkat inkább Lamb építette be a műbe, néhol érzek némi tendenciózusságot is a nézőpontban, de lehet, hogy tévedek. Az elbeszélő hol naiv, hol korához képest talán túl érett gondolkodásmódja is eléggé összezavarja az olvasót. Aztán mintha néha túl kevés is lenne Malalából ebben a kötetben – az érző emberből, az átérzett élményből, az elbeszélői hang néha túlságosan tárgyilagos és távolságtartó, mintha inkább életrajzzal és nem önéletrajzzal lenne dolgunk. De végül is ez legyen a legnagyobb gondunk. A lényeg, legalábbis számomra, ezúttal nem itt van.
Sokkal inkább abban, hogy a 21. században visszaköszönhet, és vissza is köszön a bennem Kertész-dejá vu-t ébresztő abszurd helyzet – fényes nappal megállítják az autóbuszt, hogy a rajta békésen utazó, csak egyszerű, hétköznapi életre vágyó iskolást a halálba küldjék, de legalábbis megpróbálják. Mert Malalával ez történt. Azért, mert a tanulás jogáért emelt szót, a lányok, nők tanulásának jogáért. Mert nem akarta sötét szobába zárva élni majdani asszonyéletét, férjét és családja többi férfitagját szolgálva, kiszolgáltatottan.
Megdöbbentő és elgondolkodtató Malala története és egyben annak a világnak a rajza, amely az elbeszélés során elénk tárul. Először egy szigorú normákat követő, de a változás jeleit hordozó, békés világ, majd ezt követően a tálib rémuralom káosza. A helyszín a paradicsomi szépségű, Kelet Svájcának nevezett síparadicsom, az autonóm Szvát-völgye, amelyben a tinik, legalábbis a Malala társadalmi rétegébe tartozók, Alkonyat-filmeket néznek, Justin Bieberért rajonganak, olvasnak, nyugati klasszikusokat és limonádékat egyaránt, iskolába járnak, tanulnak, tanárokat parodizálnak, egyszóval alig kölönböznek a nyugati világ fiataljaitól. Aztán sorra jönnek a gondok, melyek felbolygatják ezt a csendes világot – szokatlan erőséggű természeti katasztrófák, tálib uralom, annak minden velejárójával: könyv-, CD- és DVD-égetések, a kultúra, többek közt a Buddhista ókor emlékeinek pusztítása, tévék elkobzása, védőoltások betiltása, ezrek nyomtalan eltűnése, iszlamizáló kampány, átírt történelemkönyvek, halálos fenyegetések, kivégzések, a tálib uralom nyílt és hallgatólagos támogatása…
A kötet igyekszik felmutatni a különböző politikai összefüggéseket, a nagyhatalmak szerepét, kitér Afganisztán lerohanására, a pakisztáni diktátor külföldi megítélésének változásaira, a CIA beavatkozására a dzsihád erősítésében, bin Láden alakjára, a pakisztáni kormány, hírszerzése, az ISI és a Talibán közti kapcsolatra ésatöbbi. Amolyan gyorstalpalásos történelemtankönyv ez, amely a hozzám hasonló tudatlan olvasónak próbál útmutatót nyújtani a térség és Malala történetének megértéséhez, kiemelve a tudatlanság, az oktatás hiányosságai és a politika közti összefüggéseket is.
Tudtam, hogy az osztályomból bármelyik lány elérhette volna azt, amit én, ha a szüleik támogatják őket.
Malala mindenek előtt szerencsés lány, sok szempontból is az – pedig az iszlám világban lánynak születni általában nem túl szerencsés dolog. Malala azonban egy olyan pastu családba születik bele, amelyben a szülők, rendhagyó módon szerelmi házasságot kötnek, szeretik és tisztelik egymást. Ziauddin, az apa, ugyancsak rendhagyó módon, beírja a családfába kislánya nevét (ráadásul Afganisztán Jean D’Arcjáról nevezi el), taníttatja, bátorítja, közben meg elszántan és kitartóan küzd az oktatásért, a művelődés jogáért – iskolákat alapít és tart fenn, beszédeket tart, békementeken vesz részt, erőszakmantes tiltakozó akcikóban… Hisz a szólásszabadságban, fekete karszalaggal tüntet Pakisztán önállóságának ötvenedik évfordulóján, mind anyagi, mind szellemi értelemben nagyvonalú ember.* Szinte természetes, hogy álmokat szövő természetét öröklő lánya követni kezdi példáját. Aztán sorra jönnek a különböző díjak, kitüntetések, a hírnév – Malalát megkeresi a nyugati sajtó, hogy blogbejegyzésekben számoljon be a hazájában történtekről, mindennapjairól, tévés stábok filmezik minden lépését. És tálibok írnak apjának fenyegető leveleket, majd be is váltják a lányra vonatkozó fenyegetéseiket.
A Malala elleni merénylet és csodával határos gyógyulása, a nemzetközi figyelem és összetartás mértéke már-már hollywoodi filmekbe illő történet. „Csak” az otthonból való kiszakadás, az erős honvágy és egy élet munkájának hátrahagyása árnyékolja be. Ezt leszámítva azonban Malala önéletrajzának lezárása tele van pozitív gondolatokkal, az erős akaratú és szókimondó Malalákban, az egyes ember világjobbító erejében és lehetőségében való hittel. Nem feltétlenül osztom a véleményét, de hát nem is én kaptam Nobel-díjat… És az is igaz, hogy pontosan erre a számomra naivnak tűnő hitre van szükség ahhoz, hogy a Malaláéhoz hasonló élettörténetek íródjanak.
* Malala annyira nagy hangsúlyt fektet apja alakjára és tevékenységére, hogy már-már neki szavazná át az ember a Nobel-díjat. Mindenesetre nem mindennapi, amit végeghezvitt és bevállalt.