Az ​anya 77% 63 csillagozás

Az anya egy fejlődésregény az orosz társadalom állapota ábrázolásának keretében a 20. század elején. Gorkij a címmel is azt húzza alá, hogy az anya a regény központi alakja, az anya jellemének a fejlődését ábrázolja. Így egy emberi élet példáján keresztül mutatja meg, a munkástömegek a forradalom felé haladását. A munkások és a forradalmi értelmiség viszonya a regény egyik leglényegesebb kérdése, amelyet Gorkij Szasa, Natasa, Szofja és Nyikolaj Ivanovics tevékenységén keresztül ábrázol.
Pelagéja (az anya) a mű elején a munkásnegyed öntudatlan, szürke asszonya, aki a szomorú, szenvedésekkel teli életét törvényszerűnek tartja, s a vallásban keres vigasztalást. Legfőbb jellemző vonása a félelem. Az idő múlásával azonban sok elégedetlenség halmozódik fel benne az élettel, a viszonyokkal szemben. Segíteni kezd fiának, nemcsak azért, mert az ő fiáról van szó, hanem azért is, mert megérti céljait. Gondolatait tettek is követik.
Hasonló fejlődési pályát jár be Robert Mende Brooklyni bátrak c. regényének főszereplője is. A két fejlődési pályát hasonlítottam össze érettségi dolgozatomban. (Jelest kaptam rá végül!)
A regény végén már megszállja az anya szívét a bátorság, amely a harc és a győzelem feltétele. Ez az oka annak, hogy – bár a regény a munkásforradalmárok látszólagos bukásával végződik – mégis érezzük küszöbön álló győzelmüket.

Sokan automatikusan propagandakiadványnak tekintik Gorkij mesteri alkotását. Nos ha propaganda, akkor legfeljebb annyira, mint minden más irodalmi alkotás a Bibliától a rózsaszínű romantikus limonádékig. Többnyire azon is átsiklanak, hogy Gorkij 1906-ban írta a regényt, mintha ez egy lényegtelen aspektus lenne. Mintha 1905-ben nem zajlott volna Oroszországban egy vesztes forradalom.
A regény főhőse egy asszony, aki egészen férje haláláig alig részesült valami jóban ezen a földön. Verte a sors, és verte a férje. Az egyetlen jó dolog életében a fia, aki előbb apja nyomdokaiban indul el az alkoholizmus útján, majd látványos hátraarccal kihátrál a korhely életből és olvasni, tanulni kezd, míg végül kiköt egy forradalmi csoportnál. Mellesleg szó sincs kommunistákról, vagy bolsevikokról, csak szocialistákról, vagy szociáldemokratákról. Egyébként anarchistákat sem emlegetnek, holott néhány szereplőt nagy valószínűséggel közöttük lehetne keresni. A történet dióhéjban az anyának a fiáért való rettegésétől a fiával való sorsközösség büszke vállalásáig történő fejlődési íve.
Remek karakterek, melyek jól hangsúlyozzák a forradalmi tábor sokszínűségét, a munkások és a parasztok kölcsönös bizalmatlanságát, s az utóbbiak sokkal mélyebb kiszolgáltatottságát, ami némi magyarázattal szolgál arra, hogy tíz évvel később ezek a parasztok miért mészárolták le több hónappal az októberi forradalom előtt a földesurakat és az államhatalom helyi képviselőit. Gorkij nem szépíti a dolgokat. A forradalmárok növekvő számáról ír, ám amikor az agitáció fontosságáról beszélnek szereplői, egyikükkel kimondatja, hogy nincs elegendő emberük erre a feladatra. A gyár leírásakor figyelemreméltó, hogy generációs ellentéteket is említ, amit a huszadik század elején igazán nem várna az ember.

Számomra úgy értelmezhető a regény globális értékelése, hogy a mai, modern kor olvasója javarészt el sem tudja képzelni: ez a világ valójában létezett egykor. Miről is van szó? Orosz munkásokról, egy munkásnegyed keserű, nehéz sorsú mindennapjairól és arról hogyan építették a szocialista mozgalmat a kezdeti időkben, a forradalom előszele miként tört elő. Ennek a világnak mára (egy-két országtól eltekintve) szerencsére leáldozott a (vörös) csillaga, de mementónak itt maradt Gorkij Az anya c. regénye, és még gondolom más regények is, amik erről mesélnek. Ilyen szemmel nézve tehát a mai olvasó nemigen tud mit kezdeni ezzel a korszakkal. Azt viszont el kell ismerni, viszonylag gördülékenyen ment az olvasás, nem akadozott, nem volt benne semmi hátráltató, még a sok erőszak is helytálló volt a korszak „hagyományaihoz”, volt verés és gyilkosság is. Azért korrekt, mert ez a könyv szerintem jó korrajz, életszerű mese a fentebb írt proletár életről. A szereplők mondjuk maguknak keresték a bajt a tiltott könyvekkel (ma szamizdatnak mondjuk ezeket, akkor nem tudom az volt-e a nevük), és meg is kapták érte a „jutalmat”, börtön formájában.
Azt mondom jó regény, csak helyén kell kezelni térben és időben. Mindezekkel együtt sem az a könnyed, felhőtlen olvasmány, 4 csillagra (3,9 pont) pontozom, mert láttam benne a leírtakat, és ezt tudtam is értékelni. Szovjet/orosz könyvrajongóknak kötelező, mások számára csak fenntartással ajánlom.

Szocreál 19o6-ból. A forradalmi előkészületek, világmegváltó tervek és álmok, a hétköznapi munkás- és parasztnyomor világából. Megszólíthatja-e egy ilyen jellegű, nem kissé tendenciózus alkotás a mai olvasót?
Az induló kép részeg, brutális, félállati sorba süllyedt alakjai mintha a mi utcánkat járnák. Hasonló és mégis más ez az utca. Itt nem állóképpel van dolgunk, hanem egy egyre határozottabban körvonalazódó sorozattal, amelynek kockái lassan váltogatni kezdik egymást, majd egyre gyorsabban kezdenek peregni. A középpontban egy anya áll, egy anya, aki fokozatosan eszmélve, ébredezve a kábult kiszolgáltatottság és görcsös félelem bénultságából, megmozdul, kimozdul megszokott otthonából, belép a világ megváltoztatásában hivők nehéz, de szépnek látott életébe. Néha úgy tűnik, a fia és társai munkájában krisztusi tettet látó anya reálisabban, higgadtabban, bölcsebben látja a helyzetet a harcos forradalmároknál: erős hitükben lát valami gyermekit, néha szelíd fejcsóválással veszi tudomásul az önként vállalt nehézségeket. Ennek ellenére egyre bátrabban, nyíltabban és erősebben vállalja a gyermekei harcát. Gyermekeiét, hiszen mindenki aggódó és gondoskodó édesanyjává válik. Szenvedő és áldozatokra kész édesanyává, aki alázatosan mossa meg az egyik forradalmár megváltó lábát, aki bátran hirdeti fia igazságát. Mennyire tudatos forradalmisága? Nekem úgy tűnik, inkább fia(i) iránti szeretetéből tesz mindent, de teljesen azonosulni nem tud velük. Mély vallásossága visszaretten ateizmusuktól, nyugtalan érdes érzéssel tölti el, míg őket magukat krisztusi magaslatokra emeli. Ő az, aki ápolja a betegeket, ő az egyetlen, aki a besúgóban is meglátja az embert, aki képes megbocsájtani… Én az örök anyát láttam meg benne. Ezért tudtam kedvelni a regényt. Ha nem így olvasom, irányzatossága könnyen megfojthatta volna a könyv minden erényét (amiben egyébként nincs hiány, Gorkij tud mesélni, tud jellemeket rajzolni, olvasói érdeklődést felkelteni és fenntartani…).

17 évesen olvastam, kötelező olvasmányként. A legmaradandóbb emlékem róla az, hogy először sikerült kiharcolnom, hogy fél éjszaka fennmaradhassak olvasni, sőt, akkor kaptam életem első kávéját is, segítségként… Bár szidtak is, mint a bokrot, hogy miért hagytam az olvasást az utolsó napra. De muszáj volt, mert a magyar tanárunk olyan volt, mint egy piranja, ha kötelező olvasmányról volt szó…..
Az biztos, hogy utáltam, mint mindegyik kötelezőt. :)

Az eleje még fenntartotta az érdeklődésemet. Gyomorforgató apát és férjet tárt elém a regény, aki belecsömörlött az egyhangú gyári munkájába, és a családján töltötte ki az agresszióját. A halála utáni első időszak alapján fennállt a veszélye, hogy a fia is a nyomdokaiba lép, ám amaz inkább a szórólapozás mellett dönt, és hasonszőrűekkel karöltve próbálja megváltani a társadalmat.
Amíg a címszereplő „anya” lelki megpróbáltatásai álltak a középpontban, addig igenis együtt tudtam érezni a könyvvel. Nagyon jó, árnyalt személyiséget kaptunk, egy anya, aki megtanult hangtalanul osonni, mert megszokta, hogy gyakorta előzmény nélkül bántalmazzák a házában, majd a folyamat, amint egyre több értelmet tud kiszűrni fia újdonsült „hóbortjából”, és képes inspirálódni a menyecskének való bátor tetteiből… de aztán hova tovább, a regény hangsúlya inkább eltolódott azokhoz a bizonyos „társadalommegváltó” magvas gondolatokhoz, az elhurcolások és indokolatlan bebörtönzések időszakába. Mint kamaradráma tudott volna működni nálam, ám a cselekmény kiszélesedésével az érdeklődésem is halovány folttá hígult. Jóval többet vártam jelen műtől.

Nekem kicsit hosszúra sikeredett az igazságtalanságból és elkeseredésből kiutat kereső forradalmárok harca, és vártam volna a végére valami nagyot. Végül is elértek annyit, hogy magukra hívták a figyelmet, az anya pedig minden erejével részt vett ebben a megmozdulásban, de…
Számomra valami elkezdődött és ebben a műben nem fejeződött be.

Ez egy gyönyörű regény is lehetne. Az 1900-as évek elején Oroszországban, egy anya története, aki élete első felében férje iszákosságát és ütlegessét tűri, második felét a fia iránti aggódalom tölti ki. A forradalom előszele, a munkásosztály lázadása, tökéletes korrajz. Ami nem tetszett, hogy feleslegesen lett hosszúra irva, ugyanazokat a köröket mutatta be az író újra és újra.
A vége felé már sokszor untam.

A regény mondanivalója az eléggé célzatos, ugye, de ha ettől eltekintünk, elég jó látlelet 1906-ból. Nehézkes történetre és „olvashatatlanabb” stílusra számítottam, szerencsére pozitívan csalódtam; Gorkij nagyon szépen meséli el az idealizált orosz anya lelkivilágát. Amit egy kicsit túlzásba vitt, az a rengeteg sírás-rívás; illetve a lánglelkű forradalmárok egyöntetű dicső és megtörhetetlen alakja. Már mintha nem is emberek lennének. Ezeket leszámítva egyszer érdemes elolvasni.

Alapvetően nem lett volna bajom a sztorival, tetszett, ahogy bepillantást nyerhettem egy átlagos orosz munkáscsalád életébe. Emellett nagy hatással voltak rám a különböző emberi sorsok, élettörténetek. Viszont a második résztől kezdve sokszor untatott, túl sok volt az ismétlés, egy-egy résznél szinte már tudtam, hogy mit fog mondani az adott karakter. Örültem, amikor befejeztem, mert lehozott az életről.