A szerző előző könyve bemutatta Kádárt, az embert. Ez a könyve lenne (lett volna) hivatott a „Kádár-kor társadalmát” bemutatni – sajnos, nem igazán sikerült. Pedig a felkészülés roppant alapos volt, a könyv több, mint 700 jegyzetet, többszázas irodalomjegyzéket és számos egyéb forrást, levéltári dokumentumokat, jogszabályokat is számlál, csak ezek listája több, mint 60 oldal. Így azonban a könyv még annyira sem olvasmányos, mint a „Vezércsel”. Ráadásul a szerző nagyon sokat hivatkozik egy bizonyos Hannah Arendtre – az első fejezetekben szinte oldalakat idéz tőle –, és bizony ezeknek a szövegeknek a nyelvezete nem igazán a „hétköznapi” olvasónak való. spoiler És túl elméleti síkon fogalmaz, mindenáron ideológiát akar gyártani a „kádárizmus” megértéséhez.
És aztán vártam a társadalom bemutatását. Hát – néhány közhelyszerű általánosításon túl – nem azt kaptam, hogy a kor embere hogyan élt, spoiler, hanem valamifajta kivételeket. Tudom, hogy a kivétel erősíti a szabályt, de messze nem volt általános sem az évtizedekig leveleket írogató „magángazda” Cs. Pál története, sem Gyűrűfű sorsa. Az is furcsa volt, hogy helyenként egész hosszú bekezdések foglalkoztak az 50-es évekkel és a Rákosi-rendszerrel, holott – szerintem legalábbis – a Kádár-rendszer éppen annak meghaladására és megváltoztatására vállalkozott (nem teljesen alapjaiban ugyan, de az emberek számára látható és érzékelhető módon – amit a szerző egyébként a történészek „kényelmetlen tanulságának” nevez).
Nem értem, hogy egy debreceni lakásbotrányból, Hegedűs András moszkvai szociológiai tanulmányaiból, vagy a KSH elnökének esetleges öngyilkosságából milyen következtetéseket lehet levonni az adott korszak társadalmára nézve? A szerző szerint nem volt akkora „osztálytudata” az embereknek, ezért akar egyedi példákat bemutatni.
Pedig az egyedi példák folytatódnak. Megyei tanácselnök, szakérettségis tanár, szobafestő sztorija, ideológiai köntösbe bújtatva, mint példa az elit, a középosztálybeli értelmiségi, illetve a munkásosztály életére. Moldovától az irodalomjegyzékben csak a Kádár könyv szerepel, de az író talán jobban tette volna, ha a bányászokról, vasutasokról, textilgyárakról vagy az Őrségről irt riportkönyveit veszi alapul, jobb képet adhatott volna a társadalomról! Frizsiderszocializmus, kesudió-vita, kicsi vagy kocsi? Magasabb életszínvonal vagy szocialista erkölcs? A szerző szerint ezek voltak a fő – ideológiai – kérdések a 60-as, 70-es években! (A gyerekvállalás kérdése, illetve a sorrend valóban fontos kérdés volt a családoknál, de nemcsak a Kádár-rendszerben! Ez így van napjainkban is! Pedig ma nem szocializmust építünk!) Mekkora volt a szegénység a Kádár-rendszerben, ha volt (bár beszélni nem nagyon lehetett róla)? A szerző ezt érdekes módon egy lottóötőst nyerő pincérhez írt pénzkérő levelek alapján elemzi (ami ”telitalálat” a fejezet tartalmát illetően).
A szerző vizsgálja a cigányság felemelkedésének esélyeit a szocializmusban, és elemzi, hogy a kérdés etnikai vagy szociális problémát jelent(ett). Ehhez segíti a „Cséplő Gyuri”, illetve „A pártfogolt” című film és azok bemutatása is.
Külön fejezet mutatja be Kádár János megítélését a különböző időszakokban végzett közvélemény-kutatások tükrében, részben a rendszerváltás előtt, részben már utána. A szerző elemezni próbálja az eltérések okai is, és megtudjuk, mi az az „egyetlen lehetséges létezési mód” (forrás Hankiss Ágnes, aki Bethlen Gábor tetteit veti össze Kádáréval).
A két utolsó fejezet, ami egyrészt a történészek Kádárral, illetve a Kádár-rendszerrel kapcsolatos megítélését taglalja, másrészt egyfajta elméleti kitekintés ugyanebben a témában, számomra csak azt mutatja, hogy a legkülönbözőbb szélsőségektől kezdve szinte minden értékelési árnyalat előfordul, ha valaki „hivatásos” mond véleményt erről a korszakról. Akkor mit mondjon egy egyszerű olvasó, aki ráadásul végig is élte azt az időszakot, és neki több pozitív tapasztalata van, mint negatív? Természetesen a rendszer – már a nevéből kiindulva sem – nem lehetett demokratikus, de ettől eltekintve igyekezett meghaladni részben a Horthy-, részben a Rákosi-rendszert, és szerintem mindegyik sikerült is neki. És egy dologban biztos vagyok: Kádár mindenképpen (sőt, a 80-as években minden „áron”) azt akarta, hogy a nép egyre jobban éljen! Hogy ezt akkor hogyan nevezhetjük el, milyen rendszernek, azt nem tudom. A szerző által megemlített „konzervatív szocializmus”, ami nem a kommunizmus felé halad (ahogy eredetileg célozva volt), hanem egyre jobban merít nemzeti hagyományainkból, akár szimpatikus is lehet.
Ugyanakkor azt mindenképpen el kell mondani, hogy a könyvet csak olyanoknak ajánlom, akik rendelkeznek megfelelő elméleti alapokkal ahhoz, hogy meg is értsék a mondanivalóját – mert az nem elég, hogy „érdeklődik a korszak iránt”. Akik csak érdeklődnek, de nem értik az időnként hosszas idézeteket és elméleti fejtegetéseket, valószínűleg abbahagyják már az első fejezetnél.
És mivel én egy ennél jóval olvasmányosabb könyvet vártam – nem utolsó sorban éppen a fülszöveg alapján –, ezért nem is tudom egyértelműen dicsérni a végeredményt, bár a több, mint 60 oldalas jegyzet- és forráslista azt mutatja, hogy a szerző sokat dolgozott ezért a könyvért. De lehet, hogy a kevesebb több, vagy legalább kicsit élvezhetőbb lett volna!
