The ​Dream Thieves (The Raven Cycle 2.) 90% 57 csillagozás

Down the rabbithole we go!
Már lent is vagyok az alján, úgy olvasom újra a sorozatot, mintha nem lenne holnap. Imádom a karaktereket, a drámát, a cselekmény-szálat, ha tehetném, 72 csillagot adnék ennek a sorozatnak, de sajnos még nem tart ott a technológia.
Blue nekem A karakter, a legjobb barátja lennék, ha nem lenne már ott neki négy érzelmileg rottyra tett hollófiú. Gansey a kedvencem és nem hiszem, hogy ez valaha változni fog… Az az ember egy csoda. De ott van Mr Gray, Ronan, Noah, Maura, Calla, and so on, and so forth, a kedvenc sorozatom tinikorom óta és nem hiszem, hogy valaha el fogom nőni.

És egyszerűen imádom, hogy mindegy, mennyi ideig maradok távol, Henrietta mindig vissza vár. *_*

Ha az első rész után azt mondtam, hogy egy ígéretes kezdés, akkor most azt kell mondjam, hogy ez egy elég beteg, de majdnem tökéletes folytatás. Engem az ilyen történetekkel teljesen el lehet varázsolni. Álom az álomban, álom a valóságban, valóság az álomban. Ronan szemszögéből nézve szinte minden más értelmet nyert, igaz voltak részek ahol nekem már kicsit sok volt. Fél csillag levonás a szerelmi szálakért jár, mert még mindig úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne a történet enélkül. A Mr. Grey szálat meg egyszerűen úgy érzem valami poénnak szánta az írónő, a vége pedig egyenesen a folytatásért ordít.

Gyakrabban kellene félretennem könyveket, hogyha nem fog meg a történet. Ha ez az eset nem iskolapéldája ennek, amiből okulhatnék, semmi más. Ugyanis egy olyan könyvet olvastam és hagytam abba, hogy elkezdjem a The Raven Boys frissen megérkezett folytatását, ami zéró érzelmet váltott ki belőlem, ha nem vesszük tudomásul az enyhe értetlenséget. Az a fontos, hogy nem voltam felkészülve az érzelmek szélsőséges, színes, végtelen hosszú és fullasztó skálájára, amit Maggie Stiefvater regénye révén megtapasztalhattam. Ez olyasvalami volt, amire nem is lehet felkészülni.
A prológus már, nem túlzok, két bekezdéssel levett a lábamról, azóta jó párszor újra is olvastam, nem tudtam betelni a benne felfedezhető csodával. Gyönyörű volt, ahogy az epilógussal körbeért a gondolat.
Ezekből a könyvekből tényleg kiváló 2010-es évekbeli TV sorozat lehetne/lehetett volna, valami PLL és TVD, sőt olykor Gilmore Girls kaliberű. (53. fejezet)
Briliáns ez a könyv és a szereplői, egy hatalmas kirakós, amit több, mint megéri összerakni. Nem csak az olvasó részéről, mert mindenki elveszett ebben a könyvben, válaszokat keres, egy hely után kutat, ahova tartozhat, kételkedik, kitart, fejlődik és kétség kívül rabul ejti az olvasó szívét. Még Mr Gray is, főként ő többek között.
Teljes szívemmel Ronan pártját fogom, hogy az autóversenyzés meg az autók önmagukban hihetetlenek tudnak lenni, vonzóak és veszélyesek. Tapintani lehetett a feszültséget a könyvben, valahányszor a lámpa sárgára váltott.
Maggie Stiefvater rendkívülien ír, olyan érzés volt, mintha minden egyes szó külön nekem szólna, hogy felbolygasson, üldözzön, megdobogtassa a szívemet és fényt hozzon a szürkeségbe. Rendkívülien ír, ami abban mutatkozik meg leginkább, hogy egyedien bámulatosan adagolja a mondandóját, épp elég teret hagyva a kimondatlan, de a háttérben összeköthető jelentéseknek. Amik száma talán még nagyobb is, mint a kimondottaké, és őszintén ennél nincs is jobb dolog a világon.
Éppúgy átéreztem a nyári perzselő meleget, mint anno a Summer Sons esetében, amikor az egyetlen megkönnyebbülés-forrás a légkondi és a menetszél, de az aktualitása miatt még jobb volt.

Nagyjából azt tudom elmondani a Raven Cycle második részéről, mint az elsőről is: korrekt, jól megírt YA fantasy, érdekes cselekménnyel és szereplőkkel, néhány zsánertipikus jellemzővel, amit valaki vagy szeret vagy nem – én inkább nem.

Az első kötethez képest a The Dream Thief kevésbé rendelkezett egy átívelő cselekményszállal, többfelé ment el a történet, nagyobb hangsúlyt kapott a karakterk építése. Viszont az írás ennek ellenére is kicsit feszesebbnek érződött, nem voltak benne olyan részek, ahol azt éreztem volna, hogy alig történik valami – mégha az a fő cselekményt nem is mozdította előre.

Ebben a részben az előző lezárása utáni következményeké volt a főszerep, főleg Adam kapcsán, de nekem kicsit zavaros volt, hogy mi történik vele – de ez lehet, szándékos. Nagyobb figyelmet, és saját fejezeteket kapott Ronan, amit kifejezetten élveztem, mert egy sokrétű karakter, és ez a regény lehetőséget adott arra, hogy kicsit jobban megismerjük a Raven Boys-on kívüli életét Kavinsky-n keresztül. A köztük lévő feszültség jól működik spoiler
Gansey és Blue kevesebb szerepet kapott, ezt Blue esetében annyira nem is sajnáltam, mert továbbra is őt tartom a legkevésbé érdekes karakternek, mert ahogy az első résznél is írtam, túlzottan YA hősnő.

Érdekes volt a könyv villain szereplője, aki szintén saját fejezeteket kapott, és a könyv végére se lehetett eldönteni, hogy akkor neki drukkolnunk kellene-e: egyrészt a morálisan szürke karakterek izgalmasak tudnak lenni, itt is működött, viszont az nem annyira, hogy a rossz tettei (amik személyesen érintettek egyes szereplőket) felett nagyon egyszerűen szemet hunytak, nem igazán ítélték el miatta.

Cselekményileg nem sokkal járunk előrébb, mint az első kötet végén, de jobban ismerjük a szereplőket, illetve a világot, a mágikus elemek működését. Kíváncsi vagyok, hogy ezt miként fogja tovább építeni a szerző a sorozat második felében.

Talán ez a rész a kedvencem a sorozatból, legalább is, mikor először olvastam, az volt. Bonyolódik a cselekmény, egyre több a rejtély és a kérdés, de közben világosabbá is válnak egyes dolgok. A szereplők összetettebbek, a kapcsolatok összetettebbek, és a színpad Ronané! Lynch karaktere a „bad boy done well”, és ezeket mindig szoktam szeretni. Ilyen a Grey Man is, aki annak ellenére, hogy spoiler, mégis szimpatikus. És most, másodszori olvasáskor esett le, hogy Kavinsky mennyire tragikus antagonista. Legalább is az elejtett utalások erre engednek következtetni. Kicsit sajnáltam a végén… De ez egy újabb jó példa rá, mennyire árnyaltak Maggie Stiefvater karakterei. Bár Declan-ban még mindig keresem a jót…
Szóval szerettem elejétől végéig, minden részletét. És nyáron olvasni tökéletes volt. Nem csak mivel a történet akkor játszódik, hanem a hangulata miatt is. Kicsit romantikus, finoman melankolikus, néha vidám, felettébb szórakoztató. Én csak úgy hívom, Henrietta hangulat…

Hát ez nem volt olyan smooth menet, mint vártam, sok minden közbejött, de még mindig imádom ezt a kötetet.
Nagyon gyönyörű, keretes szerkezetben megírt második rész volt, központban Ronannel, és egy brutális karakterfejlődési ívvel. De nem ő volt az egyedüli, aki más perspektívába került ezúttal, hanem mindenki más is haladt tovább a maga útján. Többek között Adam, akinek volt min csiszolnia, hiszen az előző kötetben teljesen új helyzetbe került az élete, érdekes volt látni, hogyan birkózik meg ezzel. Gansey és Blue sem maradtak tétlen, illetve a jósnők is előtérben voltak, tehát mindenkinek jutott minden is. Tetszettek az új mellékszereplőink is, Mr. Gray zseniális a maga kifacsart módján, Kavinsky pedig egyszerűen csak őrült, de ahogy haladunk előre, mindkettejüknél kitisztulnak a dolgok. És mit ne mondjak – a könyv második fele egyszerűen brutális.
Viszont! Blue feminista ragelése nekem rontott az élményen, hiszen nagyon out of context, mindenféle előjel nélkül lett az arcunkba dobva a téma.

A The Dream Thieves méltó folytatása a The Raven Boysnak. Ebben a regényben Ronan és az ő titkai kerülnek a reflektorfénybe. Az első könyvben még nem kedveltem annyira Ronant, de ebben sikerült teljes mértékben megszeretnem és most már értem, hogy miért vannak oda érte az olvasók. A történet középpontjába az álmok kerültek, még varázslatosabbá téve a könyvet. Noha lekötötte a figyelmemet a második rész is, nem mondanám, hogy túlságosan izgalmas lett volna, mivel ebben is a szereplők viszik előre a sztorit.
Ahogy már említettem, Ronant nagyon megkedveltem, azonban Adamet már kevésbé szeretem, nekem nagyon idegesítő volt az ő viselkedése ebben a kötetben. Az abszolút kedvencemmé kezd válni Noah, akinek egyetlen egy mondatával sikerült belopnia magát a szívembe. spoiler És ott van Gansey is… akit még mindig nem sikerült megkedvelnem, egyszerűen úgy érzem, hogy nincs neki igazi személyisége, csak a Glendower iránti megszállottsága.
A romantikus szálakat eddig nem igazán kedvelem, egyáltalán nem érzem a szikrát egy szereplő között se. Inkább erős barátságok alakultak ki, mint szerelmek, de hát még van két könyv, amiben kidolgozhatja ezeket a kapcsolatokat az írónő.
Összességében ez is tetszett, de talán az első rész jobban megfogott. Ettől függetlenül már nagyon várom, hogy elolvassam a Blue Lily, Lily Blue-t.

Még mindig szépen megírt könyv. De valahogy nem kedvenc, nem is 5 csillag. Hiányzik belőle valami, talán a lelke. Mintha a szereplők csak sodródnának az árral, semmi sem azért történik úgy, mert ők tettek érte. Néha kivétel volt talán Ronan, akit egyébként megkedveltem, felfedeztem néhány hasonlóságot benne és magamban.
Kavinskyt komolyan egy pillanatra még bírtam is. Szerettem a Blue-Gansey párost is, Adam pedig valahogy nem az én emberem azt hiszem.
spoiler
Valamikor folytatom a sorozatot, de most kell valami más egy kicsit…

Az egész történet olyan mint egy álom – egy álom ami kezd kicsit beteg lenni…
Mint ahogy a zsenit is egy hajszál választja el az őrülettől – ennél a könyvnél is hasonlóképp nehéz eldöntenem hogy nagyon szeretem, vagy hitetlenkedve utálom.

Valahogy úgy érzem nem vagyok én kompatibilis Maggie történeteivel. Tudom, hogy sokan mondják, hogy jó, meg olvassuk, mert, mert, mert, de nekem valahogy nem csúsznak. Ilyen Cassandra Clare effekt ütött be ennél a nőnél is….
Meglátjuk, folytatom-e még…