A Call Down the Hawk értékelésemet egy idióta szóviccel kezdtem, és bár a Mister Impossible-ből sokkal több viccet lehetne kihozni, nekem egy se jut most eszembe. Szóval vágjunk bele az értékelésbe halálos komolysággal. (Declan ezt úgyis díjazná.)
Körülbelül a könyv feléig úgy gondoltam, hogy ez lesz az első olyan, a Hollófiúk világában játszódó történet, ahol félre tudom tenni az elfogultságomat és nem adok öt csillagot. Aztán maga alá gyűrt a könyv második fele, és itt állunk újabb öt csillaggal, amit talán megérdemel ez a regény, talán nem. (Amúgy legyünk realisták, ebben az esetben is csak fél csillagot vontam volna le.) Az biztos, hogy engem mindig le lehet a lábamról venni bukástörténetekkel, ahol az egyik hős szépen fokozatosan megindul a morális lejtőn, hogy a végén azon kapja magát (vagy legalább én mint olvasó azon kapjam őt), hogy akaratlanul is antihőssé vált. spoiler nekem Declan ellopta a show-t, és talán Jordan és Matthew részeit is jobban szerettem, mint Ronan fejezeteit. spoiler
Ami a regény elején zavart (és spoilermentesen is tudok róla írni), az a stílus. Vagy régen olvastam Maggie Stiefvatertől (egy éve, mon dieu!), vagy csak nagyon sokat olvastam tőle összességében, de az elején a stílus inkább emlékeztetett arra, mintha valaki Maggie Stiefvatert akarta volna utánozni, mintsem tűnt olyasminek, amit tényleg ő maga írt. Valahogy erőltetettnek éreztem a hasonlatokat, a személyes névmászavarral kapcsolatos poénokat (Tudjátok, amikor ugyanaz a személyes névmás két különböző dologra, élőlényre is visszautalhat, csak az egyiknél van értelme, a másiknál meg nincs, úgyhogy viccesen tisztázza a narráció, hogy kire utalunk a kettő közül.), a fennkölt merengéseket művészetről és álmokról és a környezetről. Aztán vagy én rázódtam bele a regénybe jobban, vagy tényleg valami elkezdett klikkelni, mert egy idő után eltűnt ez az utánzat érzés, és onnantól már nagyon élveztem ezt a könyvet is. Kicsit ilyen morbid élvezet volt, lévén, hogy a struccpolitikát folytató karaktereken kívül (spoiler) mindenki szenvedett és/vagy jobbra, balra rossz döntéseket hozott, szóval összességében még kevesebb örömteli pillanat akadt. spoiler De hát, tény, hogy nehéz úgy túlságosan boldognak lenni, ha mögötted épp egy autószerencsétlenség zajlik, vagy hát, igazából több is, spoiler.
Megint temérdek kérdésem van amúgy (főleg, mert az én szememben Maggie Stiefvaternek sikerült megírnia az eddigi messze legjobb függővégét), és szeretnék mindenféle teóriát gyártani arra, hogy mi következik ezután, és hogyan ér össze a végén is a művészet és az álmok (ez a párhuzam vitathatatlanul a kedvenc elemem a sorozatban). Talán egy újraolvasásnál, amikor már jobban fel tudom dolgozni, mi is derült ki, elpepecselek ezzel. Másfél év még hosszú idő. Ez egyszerre jó hír egyébként és szörnyű. A Call Down the Hawk megjelenése előtt úgy éreztem, el tudom engedni ezt a világot, most viszont folyton eszembe jut az a kerék, amit Ronan talált a Hollókirály végén, és azon gondolkodom, mennyi ilyen kerék vár arra, hogy Maggie Stiefvater kiássa (Gansey/Blue/Henry út kalandjai például?), és vár hiába. És mondanám, hogy vannak titkok, amik jobb, ha elásva maradnak, ennek a regénynek mintha épp az ellenkezője lenne a tanulsága. *sóhaj* Szóval másfél év. Addig igyekszem beletörődni. Mission Impossible. (Ahogy említettem, egy poén se jut eszembe erről a címről.)