Értékelések 7

theodora>!
Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére

A regény egy utazás – lelki, később fizikai formában is, amikor visszatérnek az origóhoz: édesanyjuk és apjuk találkozásához, sőt apjuk fiatalkori életét meghatározó tragédiáig. Visszatérnek Írországba is, ami a gyerekkori nyarakat, szüleik első otthonát idézi. A maguk köré épített falak, hazugságok fokozatosan bomlanak le, hogy a titkok felszínre kerüljenek, feloldják a régi sérelmeket.
Bővebben a blogon

Hirdetés
silverlight78>!
Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére

Olvastam az írónő összes korábbi regényét, régóta vártam ezt is. Van valami Maggie O'Farrell stílusában, történeteiben, ami egyedivé teszi, amitől se nem lektűr, se nem kifejezetten szépirodalmi, nehéz és megríkat, de mégis szórakoztat. Nincsenek benne túl nagy fordulatok, vagy hatalmas konfliktusok és feloldások; talán ebben még az eddigieknél is kevesebb volt mindenből, legalábbis valami hiányérzettel tettem le a végén, de nem baj ez. És köszönöm a @gabokiado-nak, hogy meggondolták magukat :) (egy korábbi karcban érdeklődtem náluk, és akkor azt mondták, nem tervezik kiadni).

Spaceman_Spiff IP>!
Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére

Amikor nem zsánerregényeket olvasok, akkor igyekszem nagyon körültekintően válogatni. Általában az ún. szépirodalomból válogatok, olyan szövegeket, amikről innen-onnan már azt szűrtem le, hogy komoly témákat feszegetnek, vagy nyelvezetükben, stílusukban sokkal másabbak a zsánerkönyveknél. Éppen ezért volt furcsa ezt a könyvet olvasnom, amit nem „önszántamból” vettem a kezembe.
Nincs igazán szó erre a típusú irodalomra a magyarban. Nevezzem „magas lektűrnek”? Vagy „middlebrow”-nak? Hogy mire is gondolok, arra ez a cikk remekül rávilágít: https://magyarnarancs.hu/pislogo_szobrok/miert-nem-bold…
Vagyis olyan regények, amik nem zsánerművek, kidolgozottak, „szépiordalmiak”, mégsem egészen olyanok, amikre itthon azt mondnaánk, hogy „magasirodalom”, „szépirodalom” etc. Valahol a kettő között vannak. És szerintem ezeket a regényeket a legnehezebb értékelni. Mert hát az van, hogy bár érdekes a téma, annyira nem bújik bele a szöveg, mint egy skandináv nyomasztásnál. Igényes a szöveg, de nem egy Marquez. Vannak eltalált karakterek, de nem üdüljük végig a könyvet az ő fejükben. A másik oldalon viszont ott van, hogy a rejtély annyira nem játszik központi szerepet, nincs klasszikus nyomozás az eltűnt családfő után, nincsenek nagy leleplezések. A cselekmény a jól megjósolható feloldások felé robog, a maga jól kiszámított tempójával.
Mindenből van „elég”, de az én ízlésemek valamiből kellett volna egy kicsit több. Mély dráma a múltban, vagy erősebb összecsapás a testvérek között, vagy kacifántosabb szöveg, nem tudom, valami. Nem nekem valóak az ilyen „okés” regények, amikkel nincs igazán baj, de nem is tűnnek ki nagyon a könyvek tengeréből. Sok minden megfoghatja még így is az olvasót a regényben, csak hát én szeretem a végleteket, már ha irodalomról van szó. Ez pedig ellavírozgat félúton, teszi mindezt a legnagyobb természetességgel és elégedettséggel, ami mondjuk az egyik legnagyobb erénye.

klaratakacs P>!
Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére

Azt hiszem a családok, legyenek azok a világ bármely pontján nagyon hasonlóak. Mindenhol vannak titkok, és abból adódó feszültségek, testvérversengés, még felnőttkorban is, félreértések, melyek sebeket ejtenek és igazi árulások. Tegyük ezt Angilába, egy bevándrló ír és mélyen katolikus családot figyelve, a 70-es években, ahol még a házasságon kívüli szex, vagy válás pokolra jutást ígér, ahol a diszlexia még ismeretlen fogalom és megkapjuk ezt a könyvet.
Egy anyát és három felnőtt gyermekét látjuk, miután az apjuk egy szó nélkül eltűnt. A szemszögek változnak, hol a két lány, hol az anya, hogy a báty szemén át látjuk a többieket, vagy éppen az adott személy múltját, viszonyaikat. Van itt minden, ahogy az életben is. Semmi kirívó, de mégis valahogy érdekes és abbahagyhatatlan.
Végül mindegy is, hogy hol az apa, a fontos, hogy ők tisztázzák a viszonyaikat, a múltat, kimondják a bocsánat kérést, vagy éppen rájöjjenek, fontosak egymásnak.
A sok szemszögváltás pedig remekül van megírva, szinte észre sem vesszük, hogy már más mesél, mégis egyértelmű.
Ami meglepi volt Aiofe nevének kiejtése…