A ​köztünk lévő távolság 62% 29 csillagozás

Nagyon meglepődtem, hogy mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet (ha @cseri nem hasonlítja az Együtt lehetnénkhez, valószínűleg felé se nézek), egyáltalán nem csajos, mint ahogy a borító és az ajánlás (Elle magazin) alapján gondoltam volna. Igen, két ember áll a középpontban, de az ő történetük csak a könyv vége felé válik hangsúlyossá, addig a családjaikat ismerjük meg a nagyszülőktől kezdve, mozaikszerű képekben felvillantva. Azt szerettem a legjobban ebben a regényben, hogy a lelki problémákat, fájdalmakat könnyedén, de nem elbagatellizálva mutatja be, finoman, mégis a súlyokat éreztetve.
Keresni fogom az írónő többi művét is.
(Bővebben a blogban.)

Maggie O'Farrellnek egyszer volt egy jó ötlete, amit jól is írt meg, ez volt a Miután elmentél. Azóta már az ötödik könyvénél tart, és ebből három jelent meg nálunk, de remélem, meg fog a többi is most már.
Ami ezt a könyvet illeti, hát, nehéz megírni egy szerelmi történetet úgy, hogy ne legyen szirupos, giccses és elcsépelt, szóval ilyen szempontból nem vágta könnyű fába a fejszéjét. Kicsit meg is tekerte persze, muszáj volt, van benne Hongkong például, meg egy nagy titok, amiről csak azt lehet tudni, hogy van, de hogy mi, az sokáig nem derül ki, no hát, mi más lenne a lényege a titoknak.
Összességében nem egy túl eredeti alkotás, nekem mégis tetszett.
Kicsit az Együtt lehetnénk-re emlékeztet Gavaldától.

Sajnos ez a könyv rendesen felmérgelt. Nagyon nehezen tudnám összefoglalni, miről is olvastam kicsit több, mint négyszáz oldalon keresztül. A családregénynek induló történet mindössze 4 részből áll. Nincsenek fejezetek, csak rövidebb, különálló bekezdések. Ezek a bekezdések hivatottak a váltott szemszögnek is eleget tenni. Mindezek rövidek, így nagyon gyorsan olvasható.
Ennek ellenére engem nagyon zavartak az időbeli váltakozások, mire feleszméltem, hogy most ez egy múltbeli jelenet, már vége is volt az adott szakasznak.
A kezdeti káromkodás és megszámlálhatatlan izé-zés végett egészen a feléig 2 csillaggal értékeltem. Volt egy határ, amikor már untatott. Az egész olyan volt, mint egy zaklatott napló olvasása, feszített tempóban. Túl a 200. oldalon megtört a jég, és kezdett érdekesebbé válni, kavarodtak az amúgy sem sima szálak.
A párbeszédek ugyanakkor nagyon rövidek, kevés tartalommal, inkább elbeszélések a jellemzőek. A szerelmi szál kusza , érthetetlen, a szereplők mintha nem is lennének, nincsenek kibontott, felépített karakterek.
Nagyon sajnálom , hogy nem tudott meglepni a második fele sem tetszett, teljesen mást vártam, de kitartottam a végéig, amolyan hátha, utolsó remény szikrája. Aztán elérkezett az utolsó oldal, egy számomra furcsa, befejezetlen lezárással.
Összességében sajnos vegyes érzelmekkel fejeztem be ezt a könyvet. Talán, csak rossz időben talált meg és idővel, majd ha újra előveszem, már jobban tudom szeretni. De most ez sajnos csalódás. Pedig a borító és a fülszöveg mennyire megnyerő…. :/

Kicsit tartottam ettől a könyvtől, de olyan szép, nyárias borítója van, hogy nekiláttam. Persze nyarat csak nyomokban tartalmaz, így a borító némiképp megtévesztő. Helyette találtam érdekes karaktereket, izgalmas múltfeltárást, bonyolult kapcsolati hálókat. A szerelmi szál kissé csökött, de ezt nem bántam, mert számomra nem itt volt a hangsúly, hanem traumaábrázoláson, amelynek szálát óvatosan, lassan fejtette fel az író. És ez tetszett.

Biztos az összenőtt lánytestvérek miatt, de nekem leginkább a Highgate temető ikrei jutottak eszembe, és habár ez egy hajszállal kevésbé ragadott magával, azért mindenképpen érdemes odafigyelnem a szerzőre, mert nagyon nekem tetszősen ír.

Jó ötlet, jó megvalósítás. Nem szirupos történet, sőt épp ellenkezőleg, mégis benn van, ogy élhetünk a bánatainkkal, rossz élményeinkkel együtt is boldogan.

Egyszer olvasható, bár könnyednek nem minden esetben mondható könyv. Van mondanivalója, de stílusa miatt nem biztos, hogy keresni fogom az írónő további könyveit.