Az ​őserdő rabjai 0 csillagozás

„A mezők mögött vulkán magasodott. Kéklett a kék levegőben. De más kékje volt! Mély pasztellszínei elütöttek a levegő rikítóbb, primitív színárnyalatától. Kék volt a meredek kúp, mégis úgy tetszett, hogy a mezők zöld hullámzásából emelkedik a magasba, mintha a mozdulatlanságra kárhoztatott föld a varázslat alól váratlanul feloldva néhány széles, himbáló kilengés után egyszerre csak vágyakozó, hegyestarajú forgóörvényt emelt volna az ég felé, a magasságok után való vágyában, az örökkévalóság iránti epekedésének mélykékben villogó álmaként.
S azóta ott áll a vulkán, karcsún, kecsesen mered fel a lapályról, tünődve őrzi és elzárja a világtól. S emiatt a mezőség magának él. Elvadult táj ez, makacs, buján növő giz-gaz és borzas bozót borítja. Utóbbinak narancssárga virágai vannak. A szundai gyerkőcök csúnya nevet adtak nekik. Úgy hívják őket: tai-ajam… tyúkszar. Azt állítják, hogy a virágocskák büdösek, mint a baromfitrágya.”