Kirké 91% 776 csillagozás

Hozzám ez a regény alapvetően nem állt közel, még akkor sem, ha ezzel várhatóan a görög istenek és nimfák fékezhetetlen haragját zúdítom magamra.
Középpontjában a halhatatlanság problematikája áll, az isteni halhatatlanságba fagyott lét, ami torzítja a jellemet és súlytalanná teszi a kapcsolatokat, következmények nélkülivé a tetteket, és elveszi a szerelem szépségét, erejét, aminek értéke éppen abban áll, hogy elveszíthetjük, és ujjaink közül pergő homokként csorog ki a ráfordítható idő. Az örök fiatalság birodalmában azonban mindig van még egy esély és mindig jön új szerető.
Számomra könnyebben befogadhatók azok a művek, amik a görög mitológiát, az isteni panteont inkább valós emberi drámák, a féltékenység, vágy, hűtlenség, a hatalommal való visszaélés, a viszály, háború, vagy a hírnév utáni törekvés szimbolikus megjelenítéseként használják, a halhatatlanság keserveivel nehéz az azonosulás és elveszik az emberi mérték, az emberközeli dimenzió.
A másik hiányérzetem abból fakadt, hogy szerettem volna jobban megmártózni a mágiában és a csodában egy varázslónő szigetén, több borzongással, kiszámíthatatlansággal találkozni, a tudatos, kemény munkával előállított bűbáj helyett.
A regény szép és tökéletesen formált, akár egy kecses görög amfora, de távolságot tart, inkább a letisztultságával hat, és kevésbé kelt felkavaró, mély érzéseket.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy az a szentencia, ami valahogy úgy kezdődik, hogy „Már a régi görögök is…” nem csak üres frázis, hogy a fennmaradt ógörög mítoszok és legendák mennyi új és új feldolgozást nyertek az elmúlt évezredek során.
Nem véletlen az sem, hogy nem csak az egyén pszichéjével, de a társadalmi dinamikával és jelenségekkel foglalkozó tudományok is könnyedén megtalálják az analógiákat a mítoszok által leírtak és a saját szakterületük között.
S még talán ennél is természetesebb, hogy az írók is előszeretettel nyúlnak vissza ezekhez a legendákhoz, hogy a világról és az emberekről szerzett saját tapasztalataikat is beemelve új réteggel bővítsék az eredeti legendák értelmezési lehetőségeit.

Ezek az újramesélések persze nem minden esetben sikeresek, de szerencsére én többnyire jókba futottam bele az elmúlt években: Gemmell Trója trilógiája megrendítő és katartikus élmény volt és a most olvasott Kirké is úgy tudta az eredeti történet lényegi elemeit megtartani, hogy mindeközben teljesen átérezhetően felrajzolta egy modern (avagy örök?) nő kacskaringós életútját és helykeresését.

Kirké talán kevésbé ismert alakja a görög mítoszoknak, mivel azonban meglehetősen sok mondakörhöz van érintőleges kapcsolódása, így Miller nem csak a legismertebbet, az Odüsszeuszhoz fűződő viszonyát, hanem számtalan másikat is bele tudott szőni a történetbe, ez által árnyalva nem csak Kirké figuráját, de lehetőséget nyerve arra is, hogy számos szempontból mutassa be ezt a varázslónővé vált nimfát. Az írónő ehhez az E/1-es narráció eszközét használta, ami egyrészt közelebb hozza az olvasót a főhőshöz, másrészt sokkal hitelesebbnek érződik így Kirké folyamatos tépelődése – s az írónő erénye, hogy ennek a nagyon személyes hangnak az ellenére sem válik a regény egy pillanatra sem túl érzelgőssé – mintha valóban az emlékeiben elmerülő Kirké szavait hallgatnánk, aki nem mentegeti magát, nem szépít meg semmit, de nem is ostorozza magát fölöslegesen; szinte tárgyilagos az elbeszélés, mégis olyan érzelmi telítettség van a szövegben, ami miatt nagyon is gördülékeny az olvasása.

Kirké ebben a regényben hangsúlyosan kívülálló. A titán Héliosz és a nimfa Perszéisz lányaként, Okeánosz unokájaként is csak egy a számtalan nimfa és najád közül, akik Héliosz csarnokaiban élnek. Ő ráadásul túl emberinek tűnik a titánok, najádok és nimfák szemében: hozzájuk képest éles a hangja, fakó a haja és a szeme sem ragyog úgy, akár a nap. De nem ez a fő különbség, hanem az, hogy Kirké tépelődő és bizonytalan istennő. Tőle teljesen idegen az apja és nagyapja csarnokaiban folyó intrika és hatalmi játszma.
Nem tud és nem is akar mit kezdeni a szülei és testvérei isteni önzésével. A vágyai körvonalazatlanok és bár magának sem ismeri be, de valójában az odafigyelés, törődés és az elfogadás hiányzik neki.
Így aztán nem meglepő módon mikor a véletlen összehozza Glaukosszal, egy egyszerű halandó halásszal teljesen megszédül annak figyelmétől. Kirké pedig mindent megtenne azért, hogy örökké maga mellé emelje a férfit, ami egy olyan eseménysort indít el, aminek a végén felszínre kerül Kirké addig rejtett átváltoztató varázsereje. Ezek az átváltoztatások azonban nem hozzák meg neki a boldogságot, sőt, keserves csalódást okoz neki spoiler Glaukosz, és a saját bosszúvágya egy rettenetes szörnyet spoiler szabadít a világra. Mégsem ezért, hanem pusztán a tudása miatt ítélik számkivetettségre, mert a varázslás az istenek számára is ismeretlen tudomány, ami akár az ő hatalmukon is túlmutathat.
Kirké eleinte nehezen, majd egyre könnyebben viseli a száműzetését Aiaié szigetén, de a testvérei révén kapcsolatban marad a világgal. Ahogy telnek az évek és évszázadok segédkezik húgának Paszipháénak, amikor az világra hozza a Minótauruszt, és megismeri Daidaloszt is. Később kapcsolatba kerül Médeiával is, az öccse lányával, aki Iaszon társaságában az ő szigetén kéri, hogy részt vehessen egy megtisztító szertartásban, az elkövetett testvérgyilkosság miatt. S persze néhanapján hajósok vetődnek a partjaira, akik gyakran gondolják könnyű prédának a magányos nőt, ám az átváltoztató varázslatnak ők sem tudnak ellenállni.
Ilyen hajósként vetődik a partjaira Odüsszeusz is, aki végre egy olyan halandó, aki tisztelettel bánik Kirkével és még fontosabb, hogy oda is figyel rá, amivel elnyeri Kirké szerelmét. Odüsszeusznak persze mennie kell spoiler így nem tudhatja, hogy gyermeket nemzett a varázslónőnek…
Egy gyermeket, Télegonoszt, akinek felnevelése mindennél nagyobb kihívás lesz Kirké számára, s aki miatt Kirké még Athénével is harcba száll, ám a végzetet sem az istenek, sem varázslók nem tudják megmásítani, bárhogy is igyekeznek.
Ez a végzet hozza a szigetre Pénelopeiát és Télemakhoszt, akiket megértve és elfogadva végül Kirké is eléri azt a békét és boldogságot, ami iránt egész életében sóvárgott.

A regény, ahogy látszik, valójában nem más, mint egy kacskaringós, számos buktatóval teli női életút leírása. Kirké a kezdeti bizonytalanságát nagyon nehezen gyűri le, és végig megmarad tépelődő, gondolkozó nőnek, aki a magányos és kötődés iránt sóvárgó lányból szép lassan olyan független és egyedülálló asszonnyá érik, aki egy olyan társ mellett találja meg aspoiler boldogságot, aki hozzá hasonlóan nem makulátlan, de képes elfogadni magát és Kirkét is olyannak, amilyen.

Azt hiszem jobban járnának a diákok, ha inkább az írónőtől olvasnának Homérosz helyett. Mivel ez volt az első olvasásom, nem tudtam, hogy mire számítsak, de a gyönyörű borító és a sok dicsérő értékelés hatására beszereztem a könyvet. És engem is elvarázsolt. Miller nagyon jó mesélő, csak úgy fogynak az oldalak, pedig a könyv főszereplője a magányos Kirké. Nekem is csak annyi maradt meg Kirkéről az Odüsszeiából, hogy disznóvá változtatta a legénységet. De hogy miért élt a szigeten, és hogyan került oda, azt már Homérosz nem találta fontosnak. Kirké rendkívüli nő/ boszorkány/istennő, aki dacol családja önző és kegyetlen életmódjával, és megtalálja a saját útját. Igazi női sorsregény, mégha a főhős mitológia szereplő is.

Hát, ez valami csodálatos egy könyv!
Annyira gyönyörűen van megírva az egész. Az ember mindjárt belecsöppen a történetbe és könnyen Kirké helyébe tudja képzelni magát. Az írónő olyan szépen adta át nekünk az új információkat, olyan tökéletességgel írta le Kirké érzéseit, hogy tényleg képtelenség volt nem azonosulni vele, még ha egy istennőről is van szó.
Olyan sokszor elszomorított a sok kegyetlenség, ami Kirkét érte, de mivel egy igazán nagyszerű varázslóról van szó, így szerencsére sosem hagyta el teljesen magát. Mindig képes volt talpra állni, és az apróságokban meglelni az örömöt. Lenyűgözött a jósága, bátorsága, akaratereje és legfőképpen az embersége. Imádtam Kirké történetét úgy, ahogy van. Ment is a kedvencek közé. Csak ajánlani tudom minden görög mitológia kedvelőnek.

”A varázsláshoz munka kell, tervezés és kutatás, ásás, szárítás, aprítás, őrlés, főzés, újra átgondolás és éneklés.”

Ezzel a kijelentéssel mintha határozottan tagadná a szerző Kirké varázslónőnek, a regény főhősének isteni voltát. Pedig az tagadhatatlan, hogy ha valaki Héliosz, a titán magvából sarjad, abból bizony isteni lény születik. Legyen bár a szülőanyja akármilyen kapcarongy nimfa is. Mégis, úgy érzem szándékolt és egyben találó is a hangsúly, ami a munkán, a küszködésen, a befektetett energiákon van. Ráadásul, lássuk be hatványozott a teher, ha valaki szerencsétlen csillagzata alatt éppen hogy halhatatlannak születik (gürcölhet az idők végezetéig, ugye).
Tagadhatatlan, hogy ebben a regényben Miller, a női jogok harcos irodalmi aktivistája, a görög mitológia szüfrazsettje igazán magával ragadó világot alkotott. Mondanám, hogy női szemszögből átírt egy ógörög mesét, oszt jó’ van… De nem ezt tette. Egyszerűen keresett magának egy olyan női alakot a vonatkozó mítoszokban, legendákban, aki maga is kellően kalandos történettel bír, a lehető legtöbb jelentős mitológiai szereplővel találkozik léte során, és még megfelelőképpen hányattatott is a sorsa. Majd mindebből összegyúrt egy sztorit, ami a legtöbb elemében megtartja ugyan az irányadó mitológiai kánont, mégis szellemiségében forradalmian új, pimaszul szakít mindennel, ami a szentséges férfiuralmat testesíti meg e téren.
Lássuk be, Miller a regényében tulajdonképpen elküldi gyufáért az összes jelentős olümposzi istent és a titánokat egyaránt. Olyan szinten sikerül eliminált mellékszereplőket faragnia Hélioszból, Zeuszból, vagy akár Hermészből, az istenek mindenhová bejáratos, pofátlan hírnökéből is, hogy az már-már arcpirító. Még a sokat tűrő, leleményes Odüsszeusz is megkapja a magáét és kellőképpen kihangsúlyoztatik a szerző által aggkori paranoiája, melyben már egy csepp sincs legendás előrelátásából, agyafúrtságából. Akiket viszont elismer a szerző, a hímnem illusztrisai közül, azok mind valamely értéket tettek le az emberiség asztalára, munkájukkal, önzetlenségükkel, tenni-tudni vágyásukkal váltak emlékezetessé. Emlékezzünk hát tisztelettel a „megszabadítatlan” Prométheuszra és Daidaloszra, a halandó „kézműves-isten”-re.

Bezzeg az asszonyi nem, ők aztán jelen vannak erősen! A szerző nem csupán Kirkét ábrázolja különös tisztelettel és nem titkolt elfogultsággal, de a regény tulajdonképpen minden meghatározó karaktere – lássuk be férfitársaim, a nálunk bizony jóval erősebb – szebbik (de nem gyengébb) nem reprezentánsa. Így válik a történet hangsúlyos alakjává Athéné istennő, vagy Pénelopé (itt Pénelopia), a szerető feleség, aki épp a szerető felesége. De még az anyaszerepben nem különösebben tündöklő cafka, Perszéisz, vagy Szkülla, a korabeli plázacicából vérengző fenevaddá változtatott szörnyeteg is megkülönböztetett figyelmet kap a regényben.
Mindezekből akár azt a tanulságot is levonhatnám, hogy ez egy feminista, mitológiai, helybenmaradós (mert hogy a szigetre leginkább jönnek a látogatók) kalandregény. Pedig dehogyis az. Nem feminista írás ez, csupán az van, hogy Madeline Miller zseniálisan bánik a hangsúlyokkal, és pont annyit machinál a rögzült toposzokon, hogy az még éppen szórakoztató legyen a férfiállat számára is, azonban ne hagyjon kétséget afelől, hogy a szerző maga melyik oldalon áll.

Nekem ez 4 és fél tündöklő varázslócsillagot ér, és egyben remélem, hogy a közeljövőben nem változom disznóvá.

P.s.: Annyival egészíteném még ki, hogy talán az sem véletlen, ahogyan az angol nyelvű wiki összegzi a könyv „küldetését”; nyers fordításban valahogy így: „az örömtelen női erősség ünnepe férfiak világában”

Ez a könyv is a @kvzs-féle járványpakkban érkezett, ha Vera nem adja kölcsön, könnyen lehet, hogy sose olvasom el – valahol a képzeletbeli várólistám „majd egyszer” szekciójában várakozott, azaz a franc tudja, mikor került volna sorra – , amit nagyon-nagyon bánnék, mert szuper könyvről van szó.

Kevés könyv képes elérni, hogy a zizzent, iszonyúan dekoncentrált hétköznapokon a kanapéhoz/ágyhoz szegezzen és ne jusson eszembe mást (valami „hasznos” dolgot) csinálni, mint olvasni. Madeline Millernek ez már az első oldallal sikerült.

Mindig szerettem az ókorban játszódó történeteket – a középkor az, amit rettenetesen rühellek –, biztos annak is köszönhető, hogy zsenge középiskolásként másfél nap alatt kétszer olvastam el az Odüsszeiát [az Íliászt még egyszer sem – a magyar oktatás csodái]. Ha az ember a kádban is leleményes Odüsszeusz kalandjairól olvas, valahol mélyen kénytelen csodálni megszállottsága tárgyát – amúgy nem Homérosz zsenije volt a katalizátor, hanem a dolgozattól való félelem [a magyar oktatás csodái 2.]

Kirké egy igazi introvertált istenség, aki átokként éli meg halhatatlanságát. Magányos, a számtalan nimfagyerek – az istennők pár óra alatt túl vannak terhességen, a szülés után kb. azonnal visszanyerik karcsú alakjukat és rózsás arcukat, a gyerekek is rögtön felnőnek, szóval annyi van belőlük, mint a pelyva – által megkínzott lélek, akire a saját anyja is selejtként tekint; azt mondja férjének, gyere, csináljunk egy jobbat. A nimfák iránt támasztott elvárásokban nem nehéz felismerni a nőkkel szembeni időtlen kritériumok egyikét: szépnek kell lenniük. Egy csúnya nimfa semmit sem ér. Kirkét is csúnyának találják Héliosz birodalmában – ami egy buja, hedonista udvartartásra emlékeztet –, de ő sem találja a helyét, nem vonzza a folyamatos pletykálás, ki-mikor-kivel és milyen alakban kavart, ki kinek a szeretőjét akarja elorozni, kinek van a legszebb hajdísze, amivel egy estére a lakoma csillaga lehet.

Számtalan viszontagságos év után kiderül Kirké tehetsége: képes varázsolni, legnagyobb ereje az átváltoztatásban rejlik. Egy félelmetesen sikeres kísérlete után Kirkét egy lakatlan szigetre száműzik. A kezdeti félelem és kétségek után az újsütetű varázslónő nekiáll felfedezni a képességét és a sziget flóráját – ahol minden növény neki suttog, hogy felfedezze erejét.

Nagyon érzékeny, az elmúlás szomorkás fájdalmával telített írás ez, ami ironikusnak tűnik annak fényében, hogy Kirké halhatatlan, de, ha jobban belegondolunk, óriási teher, ha valaki nem kedveli a saját fajtája társaságát, ellenben megszállottan érdeklik a halandók; Madeline Miller nem fest hízelgő képet az istenekről, olyanok, mint a teljhatalommal bíró huszonéves partiarcok, akiknek tényleg nincs holnap. Hisztisek, szeszélyesek és puszta unalomból vagy hirtelen dühből megölnek egy embert, akikre szánalmas, értelem nélküli, nyomorult kis véglényekként tekintenek. Csak kevesen képesek felkelteni az istenek érdeklődését és általában annak sincs jó vége.

Kirké azonban más. Amikor apja szekerén utazik, aggódik, hogy nem időben indulnak haza, ezért a Héliosz pályáját figyelő csillagászok feje a porba hullhat. Amikor meghal egy számára kedves ember, mély fájdalom önti el és meggyászolja. Nem a csillogó felszín érdekli, hanem az alatta megbújó érzelmek, amelyeket magában elemezget és elraktároz. Habár igazi introvertáltként végre kibontakozhat Aiaié szigetén – mondhatni, megtalálja önmagát –, nincs állandóan szem előtt és nyugodtan turkálhat könyékig a földben, több száz vagy ezer év egyedüllét még őt is megviseli és vágyik a társaságra, amely rendszertelenül be is toppan, szóval mindenféle (jó és rossz) kalandok történnek vele, és persze Odüsszeusz is beesik egyszer, miközben próbál hazajutni Ithakába.

Izgalmas volt ezt a könyvet olvasni, mert (szégyen vagy sem) sok mitológiai történetet elfelejtettem, és csak az események közepén jutott eszembe, hogy valószínűleg mi fog történni. Kirkével nagyon könnyű azonosulni, jókat lehet mosolyogni, ahogy nulla ismerettel nekiáll főzeteket kotyvasztani – és mérgében kihajítja a makkot az ablakon, majd egy másikat lédús eperré változtat –, és hosszú élete alatt végig megőrzi az emberien esendő oldalát, egy olyasfajta naivitást, ami képtelenné teszi az istenek közti játszmázásra. Kiszolgáltatott velük szemben, mert nincs nagy hatalma, kegyvesztett, mert képtelen a hízelgésre; nincs más fegyvere, csak az egyedül, küzdelmesen megszerzett tudása és az önsorsrontó makacssága – ami, mint kiderül, sok mindennel szemben elegendő.

Ui.: Mivel mostanában ez a fixa ideám, szeretném elmondani, hogy a fordítás nagyon jól sikerült és csak elvétve találtam benne gépelési hibát, valamint a borító is szépen illik a történethez.

Egy varázslónő, aki emberi az istenek között és isteni az emberek között, akit az istenek megvetnek, és akitől az emberek félnek, a legnagyobb varázsló mégis száműzetésben él egy lakatlan szigeten, aki ennek ellenére mégis érintkezett híres és hírhedt emberekkel, istenekkel és szörnyekkel. A legnagyobb erővel rendelkező boszorkány, aki képes azzá változtatni bárkit, ami az igazi valója, aki kivívja az istenek haragját, aki nem fél senkitől és semmitől, és aki megkérdőjelezi a halhatatlanságot.

A történet egy kevésbé ismert mégis nagyhatalmú varázslójáról szól. A görög mitológia híres alakjai, a helyszínek, a trójai háború, az istenek és emberek közötti viszálykodás, a szerelem és szerelemért tett véres cselekedetek mind-mind megjelennek a történetben.

Nem mondható más, csak az, hogy ez egy méltó műalkotás az ókori görög kultúra felelevenítésére.

https://anigersbooks.blogspot.com/2021/09/madeline-mill…

A nők hangjának feltárása a görög mitológiában. Történet egy nőről, aki megtalálta erejét, és ennek részeként rátalált a hangjára. Nem egy szerető, magányos szív, amely elszigeteltségében vágyakozik a kapcsolatra, hanem sokoldalú karakter (bár valójában nem emberi lény), érzésekkel, kérdésekkel. Egy irodalmi fantázia arról, hogy mi csak a saját cselekedeteinkért vagyunk felelősek, annak ellenére, hogy tetteink megváltoztathatják a körülöttünk lévő emberek sorsát. Ha anya vagy, netán a görög mitológia szerelmese, vagy csak egy olyan „könyvféreg”, mint én, aki olyan irodalmat keres, mint a történetmesélés modern, varázslatos „anyagokból”, ez a könyv tökéletes választás lehet.
Hilary Mantel többször beszélt azokról a problémákról, amelyek akkor merülnek fel, amikor a modern etikai szokásokat történelmi vagy bibliai személyek szájába helyezik. Most Miller győzedelmesen kiiktatja a Mantel-féle vélekedést.

Madeline Miller számomra új felfedezés, aki mesterien szövi a mesét. Kirké élete elevenedik meg az olvasó előtt, ahol számomra az egyik legmeglepőbb dolog, hogy aki picit is ismeri a görög mitológiák szövevényes történeteit, alakjait, vagy az Odüsszeuszt olvasta, azt is sikeresen elvarázsolja ez a regény.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/02/kirke.html

Hogy őszinte legyek nagyon megszenvedtem ezzel a történettel, mert sajnos a görög mitológia tőlem nagyon távol áll. Érdekes, mert alapvetően a népi kultusz érdekel, és sokat foglalkozom vele, de ez az egy inkább idegesít, sem mint örömmel töltene el. Mivel a történet ebből indul ki, ezért nagyon nehezen rázódtam bele és valószínű innen indul ki az a tény is, hogy majd egy hónapig olvastam.

Kirké karaktere érdekes volt a számomra, hiszen egy „női társ” sorsát, küzdelmeit ismerhettem meg. Ebből kiindulva és tulajdonképpen emiatt olvastam végig a könyvet.
Úgy összességében egy családi dráma elevenedett meg a lapokból és egy bátor nő életét követhettem nyomon.

Ha megköveznek se fogom szeretni ezt a világot, de az írónő írástechnikája előtt fejet hajtok. Más történetet szívesen olvasok még tőle, de ennek a könyvnek a „kezét” itt el is engedem.

Érdekes volt megküzdenem mind magammal, mind pedig egy idegen világgal. Tanulságos olvasást tudhatok a hátam mögött.