Azt ​meséld el, Pista! 96% 171 csillagozás

… ájjj, de jó kis novella. Ki ír így? – Visszalapozok. – Én.

Egyperces novellákat azért kezdtem el írni, … mert nem értem rá.
… hosszabbakat írni, lusta is voltam. Spekulatív lustaság volt. Állt mögötte valami.

A kis dolgokban engedek, hogy a lényegben ne kelljen engedni.

Azóta tartom azt, hogy a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás.

34. oldal, 38. oldal (Palatinus, 2002)

Emlékszem, a fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. „Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet.” Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.

Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az ő kézzel-lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő í-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szacharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.

Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtül szembe, s azt mondtam neki:

– Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.

Höm – mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.

– Nem, fiam – válaszoltam határozottan. – Mi most magyarul fogunk beszélgetni.

Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban.

Az elsőt odatartottam az orra elé.

– Mondd szépen: kérek.

Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy oda helyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatvakezdtem rágcsálni.

– Nyee! – rikoltott fölháborodásában.

Megmutattam a második nápolyit.

– Mondd szépen: kérek.

Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor – a hatodik láttán – egyszerre így szólt:

– Kéek.

Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.

– Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.

Vidáman elmosolyodott és így szólt:

– Író.

Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit.

Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.

– Mondd szépen: cukor.

A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska… Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:

– Mondd szépen: villamos-végállomás.

Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világrajönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat – az, hogy amit tudunk, milyen fáradalmak és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött.

51. - 54. o.

Nagyon szép csecsemő voltam. A bába, mihelyt megfürdetett, letépett édesanyám kebeléről, és kirohant a folyosóra. Kiabálni kezdett: Ilyen gyönyörű gyereket! Ezt a gyönyörű kisfiút! Erre aztán sorra nyíltak az ajtók a gangon, és mindenki nézett engem, és örvendezett. Néha azt hiszem, ez volt egyetlen felhőtlen sikerem. Innen kezdve életem merő dekadencia és romlás.

5. oldal

Apám Österreicherként született, és nagyapám a kiegyezés után magyarosítani akarta a kimondhatatlanul hosszú nevet. A családi hagyomány úgy tartja számon, hogy ezt a német nevet a família Mária Terézia idején vette föl, amikor a birodalomban élő zsidókat német név viselésére kötelezték.
Nagyapám kiválasztotta tehát a neki tetsző Ö betűs magyar nevet – ami nem csak hasonló csengése miatt ajánlatos, hanem azért is, mert így a monogramokat nem kell átvarratni a fehérneműn – , és bölcs páter famíliásként elindította akkoriban egyetemi hallgató apámat Szolnokról Budapestre; megfelelő, sőt bőven számított koronákkal fölszerelve, hogy nyújtsa be a szükséges kérvényt a Belügyminisztériumban. Apám – akiről már tudjuk, később három patikát mulatott el – egy vendéglőbe ment, ahol a mulatozás emelt hangulatában elfelejtette a kívánt nevet.
Mit tehetett? Hazaindult Szolnokra. Útközben kitisztult a feje, az a név mégsem jutott eszébe. Lelkiismeret-furdalástól gyötörve ült a kupéban, ámde Pesttől nem is távol, kipillantván a kupé ablakán, ezt olvasta egy megálló homlokzatán nagy betűkkel: „ÖRKÉNY”. Tetszett neki. Leszállt, bevárta az ellenvonatot, és a Belügyminisztériumban beadta a névváltoztatási kérelmet.

7-10. oldal (Palatinus 2002)

Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.

Itt vált bennem tudatossá, hogy ami tömegnek látszik az sorsokat rejt magában. hogy a legszürkébb, legszűkszavúbb ember is vágyakat, indulatokat, titkokat hordoz.

34. oldal, 37. oldal (Palatinus, 2002)

Hetedikben kisebb baleset történt velem. Megbuktam magyarból. Ami egy író múltjában elég csúnya szeplő. De nem valamiféle Adyt lobogtató, lázadó ügyben kerültem szembe a magyartanárommal, hanem kizárólag készületlenségem miatt buktatott meg – és teljesen igaza volt…

10. oldal (Palatinus, 2009)