„Egyszer valaki azt mondta, nem az a titok, amiről senki sem tud, hanem amiről mindenki tud, csak nem beszélnek róla.”
Köztudott, hogy ahány nép található a Földön, annyi féle szokást és kultúrát ismerhet meg az ember, de bizonyos dolgok nem változnak. Ilyen változatlanság a bullying, vagyis az iskolai bántalmazás témaköre is. Ez a fajta negatív diszkrimináció, mert igen is annak számít mértéktől függetlenül, minden társadalomban egyre „divatosabb”. A színfalak mögött meghúzódó hierarchikus rendszer a legerősebb felek nyerészkedésén alapszik, akik az általuk gyengébbnek titulált személyeken élik ki elfojtott indulataikat a verbális bántalmazástól kezdve a komolyabb, súlyosabb testi sértések formájában. A mérték mindig attól függ, hogy az áldozat mennyire képes elviselni a rá váró megpróbáltatásokat, illetve a bántalmazó napi hangulatán is sok múlik. Ebben a tematikában számos regény született az utóbbi időben, de talán az egyik legmeghatározóbbról írok jelen pillanatban.
M. Z. Chapelle kis hazánk egyik „friss” szerzője, aki LMBTQ regényeivel számos olvasót hódított meg. A könyvei mindig többről szólnak, mint csupán két sérült lélek szerelemre ébredése, hiszen sokkalta inkább a mögöttes tartalom adja a keretet a köteteinek. Ugyan mind a három regénye a polcomon csücsül, de csak most vettem a bátorságot és merültem el írásaiban. Ennek számos oka van, de legfőképpen a félelem. Előítélet nélkül fogadom el az embereket, és kimondottan kedvelem a mássághoz tartozó filmeket, könyveket, mégis minden alkalommal félek, hogy képes leszek-e kellően befogadni és végül elengedni az adott történetet. Nehéz megmagyarázni ennek a paradoxonnak az értelmét, de egyelőre talán ennyi elegendő is
M. Z. Chapelle: Papírhajók napkeletről című könyve 2023 őszi újdonságainak egyike, amely a Művelt Nép Kiadó gondozásában látott napvilágot.
Történetünk két férfiról szól, akik egy kellemetlen éjszakát követően kénytelenek vetélytársakként együtt dolgozni. De mit is várhatnak a sorstól, mikor minden pillanat egy szerencsejátékhoz hasonlítható? A kártyák az asztalon hevernek, de ha felfordítjuk a lapokat, akkor vajon ki áll majd nyerésre? A tökéletlenség adta tökéletesség a végzete ennek a két karakternek, amely csak azon áll vagy bukik, ki mer a múlttal ujjat húzni éppen!
„Talán mind álarcot viselünk.”
Haruki nagybátyja segítségével bekerül egy újsághoz, amely számára az utolsó lehetőség, hogy Tokió mérges kígyóként hömpölygő zsongásában maradhasson. A tét nem más, mint egy újságírói állás, amely tökéletes lenne számára, így szüleinek és magának is bebizonyíthatná, hogy sokkal több rejtőzik benne, mint az elsőre hinnék. Mert a nyugodt külső mögött egy igazi aréna húzódik meg, ahol a lelke a jövőért küzd a múlt árnyék lovasaival.
Kazu csupa mosoly, magabiztos és megnyerő személyiség, aki mindenkivel szót ért és mindent elér. Számára egyértelmű, hogy ez az állás csakis az övé lehet és a másik srác csak egy kisebb, izgató porszem, akivel a játék élvezhetővé válik csupán. Ám a külső nem minden, és ahogy a sötétség felváltja a nappalt, úgy hullik le a máz is mindenről és mindenkiről. A múlt ott ólálkodik akaratlanul is és csak a vágy tartja felszínen a menekülőket.
Két elszánt lélek, egy állás lehetősége és a lezáratlan múlt, amelynek lakatjához a kulcsot bárki is szerzi meg, az ott lapuló démonoktól még egy tökéletlen maneki-nekó macska sem mentheti meg.
„A történelem az élőké. (…) A halottak nem beszélnek.”
A történetet váltott nézőpontból ismerhetjük meg és két idősíkon haladunk kronológiai sorrendben. Haruki múltja tele van fájdalommal és megalázásokkal, ahol a remény madara csak messziről látható, míg a jelene ennek tükörképe, hiszen sérült lelke törött darabkáit szedegetve próbál lavírozni szülei bosszúságától kísérve a munkahelyi megpróbáltatásokon keresztül. Nehéz szabadulni a múlttól, ha a jelene is mindig vissza-visszakacsint felé, főleg akkor, ha egy ravasz, de annál csábítóbb tekintetű személy folyton felkavarja a nyugodtnak hitt pillanatait.
A könyv számos formában mutatja be a bullying jelenségét. A múltból megismert események akaratlanul is felszínre hozzák az olvasó lelkében eltemetett ifjonti éveket és ki elszenvedőként, ki bántalmazóként kénytelen elszámolni ezekkel az emlékekkel akaratlanul is.
„Sokan azt mondják, idővel megszépülnek az emlékek, és az ember már képtelen fejben visszatérni a gyerekkorban átélt rossz dolgokhoz, azok lenyomatai maradnak meg csupán. Illatok, képek, egy-egy hang vagy egy dallam. A többi csak a képzelet.”
Azt hiszem, hogy ez az olvasásom nagyon meghatározóvá vált akaratlanul is számomra. Egy részről nagyon nehezményeztem a könyv első negyedének túlíró jellegét és morogtam amiatt, hogy cseppet hatásvadász érzést keltett bennem. Emiatt volt, hogy naponta csak néhány oldalt olvastam belőle, majd mérgemben félre is tettem. Aztán győzött a kíváncsiság, és mert könyvet félbe nem tudok hagyni, így rászántam magam és elolvastam.
Haruki gyengesége nekem hiteltelenné vált abból a szempontból, hogy túlzottan is gúzsba kötötte magát. Spoilermentesen nehéz írni erről, de talán annyit elegendő említenem, hogy képtelenség, hogy ilyen szinten ne tűnjön fel a szülőknek ez a fajta kirekesztettség. Ugyanakkor nagyon haragudtam mind a két felnőttre, mert a családi éttermen kívül semmi sem érdekelte őket. Egyedül Yae nyugtatott meg és az Ő féltő gondoskodása enyhített a felháborodásomon.
Azok a bizonyos papírhajók számomra is elhozták a kíváncsiság adta örömöt és nagyon reméltem, hogy a vége a várakozásomnak megfelelően alakul.
„Teljesen mindegy, milyen nevet adsz valakinek. A tettei festik majd meg a végzetét.”
Bővebben: link
