The ​Centauri Device 1 csillagozás

(kettő csillag az ötből)

Azt hiszem, M. John Harrison és én elbúcsúzunk egymástól. A stílusától hajlamos vagyok fejfájást kapni, a történeteit nem nagyon értem, a karaktereit pedig egyenesen ki nem állhatom.
Ezt a könyvét úgy szokták emlegetni, mint az első fontos lépcsőt az űropera megújulásában. Valószínűleg azért, mert az elolvasása után Harrison minden írótársa elhatározta, hogy ennél már csak jobbat tud írni, és az nem lehet, hogy ez a zavaros micsoda legyen az utolsó szó a sci-fi történelmében.
A szöveg erőltetetten túlburjánzó, minden mondata tele drogos látomásokat idéző, követhetetlen metaforákkal. És időnként minden előzetes figyelmeztetés nélkül alliteráni kezd! Ilyenkor szabályosan meg kell tőle őrülni… Az egész totálisan alkalmatlan arra, hogy kövessük a cselekményt. Mondjuk nem mintha nagy cselekménye lenne. Egy lecsúszott űrpilóta tűri, hogy mindenki őt rugdossa, végig a galaxison. Egyébként a szereplők többsége is ugyanolyan madárnyelven beszél, mint a narrátor. Kivéve a főhőst, aki a szókincs teljes hiányával tűnik ki a történetből. (Igaz, így legalább fel lehet ismerni, amikor ő beszél.) Apró jelekből arra lehet következtetni, hogy lényegében minden karakter be van tépve a könyvben. Lehet, hogy az olvasónak is követnie kéne a példájukat, és akkor érthetőbb lenne az egész?
Még talán a világ az, ami nem teljesen érdektelen: egyfajta nagyon sötét, cinikus jövőkép, egy groteszk hidegháborúra alapozva, amelynek az ideológiai alapja a történet idejére értelmét veszítette. Tulajdonképpen el tudom képzelni, hogy ez valóban megihlette a néhány évvel később berobbanó kiberpunk szerzőket, de ők azért jóval életszerűbben álltak hozzá a sci-fi deheroizálásához. Harrison művét viszont maximum úgy tudom értelmezni, mint a régi SF kalandregények kemény öklű szuperhős-figuráinak paródiáját. Csak éppen nem vicces.