Ragyogj, ​édesem! 70% 35 csillagozás

Erre a könyvre nagyon érvényes az a határozott felszólítás: NE VEDD FIGYELEMBE A BORÍTÓJÁT! A történet különleges, egyedül álló és nagyon jól megírt. A szereplők élnek, gondolkodnak és – kiszámíthatatlanul – cselekednek. Akár az életben. DE: finom párában körüllengi az egészet a mágikus realizmus és a nabokovi irrealizmus. Nem is csoda, hisz hőseink nem hétköznapi emberek. Írnék róluk oldalakat, és elemezgetném szívesen természetüket, mozgatórugóikat és személyiségük rejtett vonulatait – érzek is erre egy ördögien perverz vágyat –, de nem teszem, mert nem akarom végig spoilerezni az értékelést.
Mindössze annyi a célom ezzel az érékeléssel, hogy felhívjam a molyok figyelmét erre a furcsa, ámde nagyon szerethető, (számomra) értékes történetre.
Nekem sokáig eszembe fog jutni, az biztos! Autizmus, robotika, anyaság, szeretet. :)

Jól esett ez a történet, bár könnyűnek nem mondható. Illetve épp annyira volt könnyű, amennyi még nem tette súlytalanná, és épp annyira súlyos, amennyitől még nem lesz túl sötét és reménytelen. És mindezek között a két fura ember kapcsolata. Bár néhány csontváz keletkezik az évek alatt, aztán ki is esett a szekrényből, de egyik sem volt végzetes.
Persze voltak a történetnek gyengeségei, és érezhetően nők számára íródott, a férfiaknak egy kicsit sok benne a szülés meg a gyerek, de na… kicsire nem adunk.
@Chöpp értékelése miatt olvastam el, és a könyvtárban úgy lopakodtam a szerelmes könyvespolcok közé, mintha csak épp áthaladnék, aztán a könyvet ki, gyorsan a hónom alá. No ez utóbbi nem pont így történt, de majdnem. :)

A kötet külalakját csak egyféleképpen tudom magyarázni: a kiadó munkatársai úgy megszerették a könyvet, hogy inkább mégis meg akarták tartani az összeset.

Egyébként pedig ez egy igen érdekes, igen fura, és meglehetősen okos kis könyv – annak ellenére, hogy gyanúm szerint a tökéletestől messze áll, és nem kifejezetten az írásművészet csúcsa.
Elég sok minden van benne, amin gondolkodni lehet: autizmus, a női lét nagy kérdései, Nobel-díj, mesterséges intelligenciák érdekességei, Hold-kolonizálás, bizarrul szokatlan karakterek és élettörténetek, kiszámíthatatlan, ezáltal nagyon életszerű történetvezetés; és szerelmi szál! De olyan szerelmi szál ám, hogy még el is gondolkoztam: ezt jelenti szeretni valakit? ilyen mélyen, elkötelezetten? egy életen át? És ilyen furcsán?!
De legeslegjobban az érintett meg, hogy milyen különbözőek is vagyunk, mi emberek – és hogy ez milyen érdekes, meg tulajdonképpen jó is, és legfőképpen milyen adaptív evolúciós szempontból.
És hogy a teljesen átlagosnak látszó szomszédasszony élettörténete milyen traumákat, titkokat, miegyebet rejthet. Elképzelhető, hogy a Föld összes lakójáról egy-egy baromi érdekes regényt lehetne írni?

Néha szelektálást tartok – ami szintén gyökeres ellentéte a zsenge moly mentalitásomnak –, mert a lakás befogadó kapacitása véges. Kifejezetten örülök neki, hogy már nem fűz mély és bonyolult viszony a gyűjteményem minden egyes darabjához, hanem szívfájdalom nélkül el tudom őket cipelni a könyvtárba. Lydia Netzer könyve azt se tudom, mióta vár a polcon, de már rettenetesen idegesített, ezért gyorsan beleolvastam, hogy lássam, adjak-e neki esélyt. Adtam és nem bántam meg, de a sorsától így sem menekülhet, abszolút tudok nélküle élni.

Nem tudom, mi járhatott a kiadó fejében, hogy ménkű romantikus imidzset varázsoltak ennek a szerencsétlennek, de valakinek nagyon a bögyében lehetett. Pedig minden, csak nem sziruposan, Barbie-rózsaszínűen romantikus; igen, van benne szerelmi szál, de olyan igazi, nem mű és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy klisés. Tényleg egyediek a karakterek, az aspergeres, robottorvező férfitól, a teljesen szőr nélkül született, futurisztikus parókákat tervező lányon át a karizmatikus, rettenthetetlen anyáig, és köztük még sok minden van. Matematika, űrhajók, családon belüli erőszak, a szabályos kertvárosi lét és a frissen festett falakon belüli lelki nyomor, a másság sokféle aspektusa (és néhány gyilkosság) keveredik benne, avagy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Annak ellenére, hogy nagyon érdekes témákkal foglalkozik, nehezen haladtam vele, vagy a fordító, vagy az író stílusa volt számomra nehézkes. Sokszor éreztem, hogy egy helyben toporgunk és még mindig ugyanannál az apró mozzanatnál vizsgálgatjuk Sunny érzéseit, pedig annyi más érdekes dolog van, amivel többet lehetne foglalkozni.

Ez az idézet nagyon jól összefoglalja a könyvet:

„Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont.”

2022/149, könyvtár, 15/35 eddigi értékelés

Nagyon furcsa volt ez a könyv.
Furcsa volt egy pragmatikus/célirányos japán krimi után olvasni, az írónő stílusa (mézesmadzag felvillantása után burjánzó leírások, majd visszakanyarodás után indirekt elvarrások) ennek nagy ellentéte, ráadásul a különálló sok-sok történetbetét akár egy összefüggő novellafüzért is alkothatna regény helyett…
Aztán furcsa a könyv, mert nehezen tipizálható. A rózsaszín borító elsőrendű kiadói megtévesztés, bár a romantikus címke adható, a regény hatásos. Sci-fi? Legfeljebb egy hangyányit. És az olvasói megtévesztést csak fokozza a helytelenül krimiszerű fülszöveg ("Sötét titkok, rég elfeledett gyilkosságok…", jaj), vagy a könyv indítása:

„Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont.”

Nem, véleményem szerint egyáltalán nem erről szól a könyv. A nehéz kategorizálás épphogy a regény gyengesége, de ha muszáj, valami olyasmit mondanék, hogy ez bizony a női identitás kereséséről szól, a nő azonosításának kérdése/problémája a regény. És ezért a nehéz tudatosításért, olvasói félrevezetésért tudok csak 4 csillagot adni.
Mert hiába itt ez az erőteljes mű (amit örülök, hogy elolvastam), végül is nagyon mást kaptam, mint amit vártam, előzetesen várhattam.

Az előttem olvasók értékeléséből már tudtam, hogy ez nem egy szokványos rózsaszín történet lesz. És tetszett! Sunny és Maxon története nagyon különleges volt, csakúgy, mint ők. Nagyon élvezetes módon, eredeti ötletekkel és lenyűgöző karakterekkel járta körbe az író a „másság” témáját.
Bővebben a blogon.

Ebben a könyvben az autizmus az, ami csalogatott. Sajnos ebből nem sokat kaptam, pedig két szereplő is az. Ráadásul valami humoros-romantikus történetre számítottam. Ehelyett elég letargikus volt végig a regény. Történetileg pedig csak a jelen eseményeit vártam, de végül megismertette a szerző velünk Sunny és Maxon gyermekkorát, megismerkedését, családdá válását. Az anya szál nagyon tetszett. Annyi lelki dolgot vitt az egész történetbe. Bár elmondható, hogy az egész regényre jellemző a lelkiség. Habár egyszerolvasós volt, de semmiképp sem megbánós, és időpocsékolós. A vége befejezetlen maradt. Nagy kár! Most csak reménykedhetek…

Az első dolog, ami eszembe jut erről a könyvről, az az, hogy végtelenül furcsa. Különleges, őrült és bizarr – de éppen ez az, ami mégis felejthetetlenné és örökre emlékezetessé teszi. Kreatív és egyedi; romantikus, sci-fi, családregény és filozófiai mű egyszerre, a műfajok furcsa keveredése. Mégis ez a látszólagos kuszaság, ez a furcsa zűrzavar az, ami feltűnően egyedivé és eredetivé varázsolja, ami különbözővé teszi bármitől, amit eddig olvastunk.
S bár a könyv egy bizarr, csavart szerelmi történet, ami egy kissé sérült férfiról és egy kissé sérült nőről szól – mégis inkább Sunny saját története. Annak a története, hogy hogyan ébred rá saját különlegességére, hogyan tanulja meg tisztelni és elfogadni önmagát és hogyan tanulja meg meglátni a rejtőzködő valóságot a felszín mögött.
Ugyanakkor a könyv egyfajta tisztelgés is a tudomány, a matematika, a fizika előtt, megtanítja, hogyan lehetséges a világot tudományos szemmel vizsgálni, mégis irracionálisnak maradni. Lydia Netzer csodálatosan egyedien alkalmaz matematikai metaforákat az érzelmek, az egyáltalán nem reális és megfogható dolgok érzékeltetésére, gyönyörű és utánozhatatlan képek ezek, melyekkel még soha azelőtt nem találkoztam máshol.
S a könyv végén, a történet befejeztével a látszólagos kuszaság elsimul, a kép kitisztul, s mi ott maradunk lebegve az űrben, fogódzó és támpont nélkül, egy vizionált jövőképpel és számos összetett gondolattal. S hogy Holdra szállunk-e valaha? Azt döntse el mindenki a maga módján…

Egyedi történetet kapunk a maga különleges mivoltában. Eleinte lassan csepegnek az információk, és az időben ugrálva szépen lassan gyúrja egy kerek egésszé. Az eddigi értékelésekból cseppet félve kezdtem neki, mert tartok a fura könyvektől, de ez a történet jobban tetszett, mint taszított. Olyan pulzáló, mint maga az élet.

Nagyon fura ennek a könyvnek a stílusa, amitől én majdnem letettem az elején, aztán inkább mégse, és végül inkább megszoktam, mint megkedveltem.
Ez a regény arról szól, hogy mindenki nagyon más benne, van Sunny, akinek az a ritka betegsége van, hogy nincs haja meg semmilyen testszőrzete egyáltalán, a férje, az Asperger-szindrómás Maxon a spektrum szerencsésebb végéről, aki amúgy zseni is, meg a gyerekük, aki szintén autista, úgy tűnik, hogy súlyosabban, mint Maxon. A szerző mondanivalója pedig az, hogy ha valaki más, azt vállalja fel őszintén, és nézzen bizakodva a jövőbe minden körülmények között. Gyanítom, hogy ez Amerikában egyszerűbb, mint pl. nálunk. Attól függetlenül tetszik az üzenet.
Akkor mi bajom van vele mégis? Hát az, hogy megint muszáj a lélektanisággal jönnöm, ha már ilyen a téma. Bár én ki tudom találni, hogy mondjuk Sunny miért kezdett el parókát hordani például, vagy miért nem, vagy miért nem adja be Bubbernek a gyógyszert, de én nem szeretném kitalálni. Tessék a számba rágni: mit gondolt, miért gondolta, mit érzett. Egy kis élveboncolást, ha kérhetek. Mert ez így kevés.