A ​történet vége 40 csillagozás

Lydia Davis: A történet vége

Lydia ​Davis története egy szakításról szól: arról, hogy a kapcsolatok hogyan visszhangoznak tovább az emberben azok megszakadása után is. A fordítóból lett harmincas egyetemi tanárnő évek múlva próbálja felidézni szenvedélyes viszonyát egy nála tizenkét évvel fiatalabb férfival. A majdnem hétköznapi kapcsolat megszakadása nem hétköznapi fájdalmat okoz a nőnek: gondolatai mindig visszatalálnak a férfihoz, aki elhagyta. Nem képes belenyugodni a szakításba, szellemként járja a sivatagi kisváros utcáit, hátha újra megpillanthatja őt vagy a nagy, fehér kocsiját, meglátogatja a benzinkútnál, ahol dolgozik, és titokban leskelődik utána a lakásánál, ahová egy másik nővel költözött. Vajon mikor és hogyan tud valóban véget érni egy szerelmi történet?

Davis prózája egyszerre visszafogott és túláradó. Provokatív könyvében érzékletesen mutat be hazug reményeket és női mániákat. A könyv ugyanakkor magával ragadó regénye annak is, hogy a történetek miért akkor kezdődnek el valójában,… (tovább)

Eredeti mű: Lydia Davis: The End of The Story

Eredeti megjelenés éve: 1995

>!
Magvető, Budapest, 2017
272 oldal · ISBN: 9789631436402 · Fordította: Mesterházi Mónika
>!
Magvető, Budapest, 2017
272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436068 · Fordította: Mesterházi Mónika

Enciklopédia 4


Kedvencelte 2

Most olvassa 8

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 34


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Lydia Davis: A történet vége

Hogy lehet, hogy egy ilyen ügyetlen könyv ennyire működni tudjon? Mert ügyetlen könyv ez, abban az értelemben, hogy hiába akar regény lenni: bár minden erejével desztillálná tárgyát (az “élményt”), hogy fikció legyen belőle, de nem megy, nem és nem és nem megy neki. Amúgy meg a történet nem is lehetne banálisabb: egy kapcsolatnak, és a kapcsolat végének krónikája. Olyasmi, ami valamennyiünkkel megtörtént már, még ha memóriánk pókhálós zugaiba is űztük az emlékét. Megtörtént – csak mi nem írtunk belőle regényt. (Oké, van, aki írt. És van, aki bár ne tette volna.) Davis viszont aprólékosan elmerül a kérdésben, élveboncolja, no nem egykori partnerét, hanem magát a kapcsolatot, és saját szerepét a kapcsolatban. Mintha terápiás céllal körmölne – hogy ami fáj, olyan közelről legyen szemlélve (mintegy mikroszkópon át), hogy már ne az egész fájdalmasságát lássuk, hanem a részletek trivialitását. Mert ha elég közelről, és elég aprólékosan nézzük, a szenvedély sem tűnik már szenvedélynek – ami azt illeti, pszichológiai szaktanulmánynak, biológiának, de akár kvantumfizikának is inkább tűnik, mint szenvedélynek. És innen nézve az a fent emlegetett ügyetlenség, a regénnyé válás kudarca tulajdonképpen a legjobb eszköz eme szenvedélymentesség megőrzésére, és arra is, hogy mindeközben a szöveg végig a lehető legszemélyesebb és leghitelesebb maradjon. Most így belegondolva, nagyon ügyes ügyetlenség ez.

26 hozzászólás
>!
giggs85 P
Lydia Davis: A történet vége

Bár a Magyarországon megjelenő fordítások aránya fényévekkel veri például az amerikait, de néha így is érthetetlen lassúsággal kerül be egy-egy szerző a hazai köztudatba. Sokáig ez volt a helyzet a Krasznahorkai Lászlóhoz hasonlóan Nemzetközi Man Booker-díjas, jellemzően rövidprózákat író Lydia Davis-szel, az Egyesült Államok egyik legismertebb és legfelkapottabb szerzőjével is. Bár elmúlt hetven éves, mégis a tavalyi évben jelent meg tőle először kötet magyarul – ráadásul ez az egyetlen regénye, A történet vége volt.

Mit mondjak, Davis alaposan igazolta a hírnevét, hiszen egy igazán eredeti, sűrű, modern és nehéz szöveget kapunk tőle. Ez a fajta önelemző, a hétköznapi eseményeket középpontba állító írásmód sokaknak lesz ismerős Karl Ove Knausgårdtól, de talán még közelebbi rokona Helen MacDonald és az ő személyes gyászát fókuszba állító kötete, a H, mint héja. Félő, hogy Davis regénye egyes olvasók számára már-már a befogadhatatlanságig szétírt lehet, de szerintem még így is vitathatatlanul kötelező olvasmány, ami sokak számára alapmű lesz.

A történet vége egy szerelem, egy függés és egy szakítás regénye, ami kendőzetlenül mutatja be a szöveget lejegyző negyvenes írónő legszemélyesebb érzéseit, gondolatait, kerülve bárminemű tabusítást, ugyanakkor teszi mindezt úgy, hogy nemcsak a két egykori szerelmes nevét, de még a helyszínekét sem tudjuk meg, ami – plasztikusság ide, plasztikusság oda – sokkal általánosabbá avatja a történéseket, és ezáltal válnak sokkal inkább értelmezhetővé akár a saját életünkre is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Davis központi témává teszi az egyik legjellemzőbb posztmodern toposzt, jelesül azt, hogy mennyire fogható meg, vagy éppen, mennyire írható le a valóság.

Talán már ennyiből is érezhető, hogy egy korántsem egyszerű vagy könnyen befogadható szöveggel van dolgunk, ugyanis az írónő miközben a legélesebb szemű és legelgondolkodtatóbb megfigyeléseket jegyzi fel a közte, vagyis egy 34 éves egyetemi tanárnő és egy 12 évvel fiatalabb hallgató között szárba szökkenő, lángoló, majd lassan elhaló viszonyról, egyszersmind folyamatosan kiszólogat a szövegből, és olyan írástechnikai kérdéseken gondolkodik, hogy mi lenne jó kezdés, és mi a jó befejezés; mikor és mennyit érdemes húzni a szövegből; miként lehet sűríteni; hogy lehet írni egy-egy fontos ám unalmas estéről úgy, hogy az olvasó érdeklődését lekösse; miként változnak meg és válnak megfoghatatlanná a betonbiztosnak hitt emlékek; na és mennyiben alkalmasak arra, hogy abból egy regény megszülethessen.

Így utólag nehéz lenne megmondani, hogy emiatt az igazán posztmodern előadásmód, vagy a gördülékeny és a végtelenségig kimunkált nyelvezet (ami persze nem is meglepő, mert Davis „civilben” Proust Eltűnt időjét ültette át angolra, míg a magyar fordítás Mesterházi Mónika érdeme), vagy éppen a hihetetlenül aprólékos, részletgazdag és elgondolkodtató megfigyelések, asszociációk tömkelege miatt lett a kedvencem A történet vége, ám az biztos, hogy ajánlani tudom azoknak, akik hajlandók rá időt és energiát fordítani. És bízom benne, hogy a Magvető bevállalja az írónő rövidprózáinak a megjelentetését is.

2 hozzászólás
>!
sophie P
Lydia Davis: A történet vége

Van egy nő. Írónő. Pontosabban műfordító. Nincs neve. Dolgozik egy regényen. Évek óta. Egy szerelem története lenne ez: úgy volt, hogy egyszer beleszeretett egy nála 12 évvel fiatalabb férfiba (nincs neve), és aztán szakítottak. Írta és írta ez a nő a töredékeket, ami csak eszébe jutott erről a dologról. Kicsit változtatott rajtuk, valahogy sorba rendezte őket, néha csoportosított is, hogy egészben mutassanak valamit.

Hogy kerettörténet van, és azon belül egy regényféle, vagy a regényből szól ki néha az író, hogy egy kicsit rendet tegyen, vagy ki/belemagyarázzon, mindegy. Az érzés a lényeg, a bonyolultság, a belül hurcolt gombóc, amelyik egy teás csészéből kilógó papírcímkénél fogva gombolyodik ki végül. És nem enged.

Azt írják, Lydia Davis a rövid történetek nagymestere, meg a különös nézőpontoké, a tűpontos mondatoké is. (köszönjük, Mesterházi Mónika). Meg hogy „Proust kicsiben”. Hát ja. Igen, valami ilyesmi, meg még néhány más is. Azt írják ez az egyetlen regénye. Ha ezt egyáltalán regénynek lehet nevezni. Vagy egynek. Kéne a szó elé valamilyen jelző, állítólag nehéz lenne ilyet találni.

6 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Lydia Davis: A történet vége

Lehet, hogy Lydia Davis rövidebb munkái jobbak, vagy nem nekem való ez a posztmodern dolog, amit írásnak is nevez, de ez számomra dögletesen unalmas volt. Hiába érzem, hogy az írás minősége kiváló, de én nem egy kapcsolat végét olvastam, hanem a mű megírása előtt, alatt és közben elkövetett töketlenkedést. Mindeközben persze felbukkan egy névtelen, jellegtelen és jelentéktelen férfialak, akit (az írás alapján legalábbis) nem is szeret az, aki ezeket a sorokat írta. Aztán jön még sok vekengés, meg ismétlés, hogy ez vázlat, aztán mégse az, aztán kihagyja belőle, de mégse, aztán kihúzza, majd mégis visszateszi, aztán csapongunk még ide és oda, majd egy keserű teával lezárjuk azt, ami minden volt csak történet nem. Sajnálom, talán nem vagyok elég modern ehhez az irodalomhoz, de nekem ebből nem jött át a visszautasítottság érzése, a szakítás fájdalma, csak felbosszantottam magam, hogy elpazaroltam pár órát egy közepesen hosszú, idegesítő rinyálásra.

5 hozzászólás
>!
Amadea
Lydia Davis: A történet vége

Erre nem számítottam.

Azt hittem, egy ismerősen fájdalmas, hamisítatlan érfelvágós női regényhez lesz szerencsém, külön gyűjtögettem hozzá az erőt. Nos, ez a vékony kis könyv teljesen más.

Egy szakítás története, de egyáltalán nem olyan, mint pl. Ferrante Amikor elhagytak c. delíriumos őrületbe ívelő kálváriája. A szöveg végtelenül lecsupaszított, ugyanakkor nagyon tudatos, mániákusan önreflexív és profin megírt; rengeteg olyan gondolatot, érzést foglal magába, ami egy kapcsolat elhúzódó agóniájánál felmerülhet az érintett felekben, kezdve a másikra aggatott, általunk elképzelt pozitív tulajdonságokkal (és a porrá válásukkal, amikor pofán csap a keserű valóság) addig a nyugtalanító felismerésig, amikor a találkozás lehetősége sokkal felcsigázóbb, mint maga a találkozás.

Ha megpróbálok ahhoz a konzervatív olvasói elképzeléshez ragaszkodni, miszerint ez tényleg egy történet, nem pedig egy szöveglabirintus, akkor a főszereplő egy végtelenül irritáló, idegesítő nő, aki leginkább… talán önmagába és egy elképzelt ideálba volt szerelmes, mintsem abba a csóró, még nagyon kölykös fiatalemberbe, akivel egy-másfél évig vergődött egy se veled, se nélküled-féle kapcsolatban. A szövege – a főszereplő elvileg fiktív regénye a kapcsolatukról és annak végéről, afféle terápiás írás, amelynek eredménye ez a regény – nagyon fárasztó, bizonytalan körvonalú, tényleg olyan, mintha egy, a kreatív íráshoz nem szokott ember próbálná formába önteni az elmosódó, megbízhatatlan emlékeit, miközben retteg a narratívától és az olvasók feltételezett reakcióitól. Magyarán: rendkívül fárasztó, nem az álmos, reggeli buszozásokhoz és a tikkasztó délutánokhoz illő olvasmány, hanem a magadra csukod az ajtót – típusú, szövegben búvárkodós-cincálgatós fajta

Ha a posztmodern szintjét nézem, akkor ez egy nagyon érdekes könyv arról, lehetséges-e pontosan visszaadni a valóságot, mennyire és hogyan változik meg azáltal, hogy írott formába próbáljuk önteni, lehetséges-e évek múltán rekonstruálni az eseményeket, az általunk ismert és ismeretlen részleteket is, hogyan kell összelegózni – mert a főszereplő gyakorlatilag ezt csinálja – egy regényt.

Megérdemelne egy második esélyt pihentebb állapotban, de erre nem egyhamar fog sor kerülni.

5 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Lydia Davis: A történet vége

„… mintha az üresség minősége összesűrűsödött volna…”

Ez a kötet nem a cselekményével veszi le az olvasót a lábáról, mert cselekmény elég kevés van benne, inkább a történések átgondolása, megélése, leírása áll a középpontban. A 12 évvel idősebb nő és szerelme útjai elválnak, ezzel kezdődik a történet és visszafelé csapongva az időben ismerjük meg azokat az éveket, amikor még együtt voltak, egymás mellett alkottak, hatással voltak egymás életére. Az emberi érzelmek sokfélesége tetten érhető ebben a kötetben. Kettőjük kapcsolta nehezen értelmezhető a szokásos módon. „Próbáltam nem olyan eltökélt, olyan elfoglalt, olyan kapkodó lenni…”, máshol azt írja: „felelőtlenül bántam a szerelmével.” Már unatkoztak egymás társaságában, de elviselhetetlennek találja, hogy a fiú nincs jelen a mindennapokban.
Érdekes, ahogyan a fordító, aki élete első regényét írja kapcsolatuk történetéből alkotóként milyen megoldandó kérdésekkel találja magát szemben, „… de nem tudom biztosan, mennyi leírást vegyek be a regénybe…” Tetszik, ahogyan a környezetet lefesti, szép tájleírások, épületet bemutatása, emberek szemléletes megjelenítése, de nekem azért hiányzott a csöppet mozgalmasabb élet ebből a kötetből.
Tetszik az alkotás lélektana, módszertana, ahogyan összeválogatja az elbeszélésre érdemeset, elgondolkodik a formán, a leírandó anyag mennyiségén, részesei leszünk a mű megvalósulásának.
Kíváncsi lettem a szerző más műveire is, pedig az elején egy kicsit vontatottnak találtam, de lehet, hogy ez a mű ilyen lassúságban, kevés cselekménnyel érthető igazán.

>!
Mariann_Czenema P
Lydia Davis: A történet vége

„Azt hiszem, először valami éhség fogott el iránta, és azt követte a gyengédség fokozatosan növekvő érzése az iránt az ember iránt, aki ilyen éhséget ébresztett, és csillapítani is tudta. Talán ezt éreztem iránta, és ezt gondoltam szerelemnek.”

Nekem ez most öt csillagos volt, éppen jó időben kapott el az egész érzelmileg, értelmileg, de nem fogom mindenkinek ajánlani.
Lydia Davis regénye kifejezetten magasröptű irodalom, annak minden pozitív és negatív vonásával. Magával ragadó stílus, egyszerű, de annál nagyszerűbb mondattapadásokra bukkanhat a figyelmes olvasó, azonban közben bírni kell azt is, hogy nincs konzekvens szerkezet. Elkezdődik a végével a történet, folyik a szerelemről, majd csalódásról szóló mese, időnként novelláknak tűnnek az epizódok, és közben Davis az alkotási folyamatról tesz közzé néhány megjegyzést.
Komplex a kötet, mint egy szerelem. Mint maga az ember.

(bővebben itt:
http://czenema.blogspot.hu/2018/01/lydia-davis-tortenet…)

>!
somogyiréka
Lydia Davis: A történet vége

Az ilyen könyvek miatt van még bizadalmam az irodalomban. Nincs itt semmi mesterkéltség, posztmodern, követhetetlen írói „bravúr”, elvolt „magaslat”, az olvasottak az első laptól kezdve a saját naplód oldalai is lehetnek..annak a naplónak az oldalai, melyet talán sosem tudsz megírni, mert nem mered, mert elhitted, hogy veled van a baj. S most itt van valaki, aki helyetted megteszi. Nem takargat, nem tetszeleg semmilyen tudással, csak azt szólja kendőzetlen nyíltsággal, amit érez, ahogy vele megesett
Századszorra ugyanannak a témának feszül neki, és nem röstelli magát, hogy még mindig milyen gyenge, noha a világ valami egész másról dalol. Befogja a fülét, és a saját énekét kottázza le, és ha 126-odszorra is ugyanaz fáj, hogy képtelen elengedni a szerelmét, akkor 126-odszorra is ugyanazt az egyetlen sebet tépi fel. A naplója oldalai nem perlekednek vele, rezzenéstelen csöndben hallgatják.
Van egy olyan gyanúm, hogy az utángyártott ember már köztünk él, és én ez a régi típusú bizony lemaradtam. Az utángyártott nekem az, aki noha ugyanúgy néz ki, de a szíve helyett valami más szerv dobol. Az utángyártott észérvek mentén él, lenézi az érzelmeimet, és lesajnál engemet, hogy még midig itt tartok, még mindig egy régi szerelem miatt kesergek, sőt nem is egy miatt, egy egész karavánt húzok magam után. És akkor itt ez a Lydia, aki megért, sőt ugyanazt a nótát fújja, mint én.
Sem az írónő, sem én nem tudjuk, hogy kell szakítani, miként kell elvégezni azt a mozdulatot, hogy ha kiejted a bűvös szót „szeretlek” akkor azt egyszer csak emberi erővel el is mosd. Hogyan kell azt, akivel tegnap még közös ágyban, nászban, vágyban, könnyek között ringtál egyszer csak nem szeretni? Hogy van az, ha mint csepp egy másik embernyi óceánba belehullok holnaptól újra magam cseppként definiáljam? Mi van akkor ha komolyan veszem az alázuhanásom…
Lydia Davis egy nála 12 évvel fiatalabb fiúkába szeret bele, hálátlan ügy ez, és egyszerűen nem és nem fogja fel, hogy vége van a meséjüknek! Egyetlen valódi terápiája az, ha minderről nyers őszinteséggel mesél nekünk, ide ebbe a nagy közösbe dobja bele kínjait..

>!
modus_operandi
Lydia Davis: A történet vége

Ilyen fájdalmasan őszinte könyv még nem született, amely egy kapcsolatról, vagy jobban mondva, egy kapcsolat megszakadásáról szól…spoiler
Nem is tudom már hol olvastam, hogy a szerelem olyan, mint egy globális vírus és világon nincs olyan ember, aki legalább egyszer ne fertőződött volna meg vele. Találó.
Viszont. Aminek kezdete van, annak vége is. És ez a könyv nem a Csipkerózsika-történetet meséli el, hanem az „Azutánt”. Mert nem mindenhol van ásó, kapa, nagyharang.
Igazából imádtam, hogy nem ömleng szerelmesen és nyafog olyan „tipikus csajosan”, nincsen tele érzelmes leírásokkal, hanem szigorúan ragaszkodik az emlékek önreflektív elemzéséhez, mintha évekkel később megírva láthatóvá tehetőek lennének a kapcsolat hibái. Bár részemről érthetetlen ez a visszacsatolás, mert ha már vége van valaminek, akkor már igazán semmit sem lehet tenni… ilyen értelemben egy mániákus harc a megértésért.
Kérdem én: Feltétlenül meg kell érteni a véget és okot kell tulajdonítani valaminek, aminek nincs értelme, jövője?

>!
Hegerobin
Lydia Davis: A történet vége

Knausgarddal szemben (a másik Proust-tanonc) szokták kritikák kiemelni, hogy mennyire semmi nem történik a könyveiben, vagy ha igen, akkor milyen lassan. Na, engem ez egyáltalán nem szokott érdekelni, hiszen irtó profin van megírva, és lassúságában magával ragadó. Amikor Lydia Davis könyvét olvastam, akkor kristályosodott ki bennem, hogy hol is van a választóvonal számomra a történet/nem történet kérdésben, és most ott húznám meg a vonalat, hogy van-e változás a könyvben. Ha jól van megírva – és A történet vége nagyon-nagyon profin van megírva, ez elvitathatatlan –, akkor nem hiányzik a történet, teljesen komfortosan üldögélünk a szakítás keserű teáját kortyolgató főhős mellett, viszont valami azért hiányzik: a változás. A változás, ami még nem történet, de mégis egy hajtóerő, aminek tudatában úgy időzünk el a jól megírt mondatokban, bekezdésekben, hogy tudjuk, erre nem sokáig lesz mód, hiszen egy regényben vagyunk, amit a változások hajtanak, ami a tudottan zárt keretbe be tudja csempészni a végtelenség érzetét, azt az érzést, hogy az általunk érzett levegő-határokat a szerző még átlépheti, és ez a regény véges végtelenségének a záloga. A történet végéből ez hiányzik leginkább, hogy az elejétől tudjuk, hogy milyen teret járunk be, mi körül keringünk, hova tartunk.

Ki kell emelni azonban egy olyan vetületét, ami a profi mondatszerkesztésen túl egészen különleges: az írónő elbeszélő a történetvezetés közben folyton visszatér ahhoz, hogy ő egy könyvet ír a szakítása történetéből: ezt a könyvet, amit a kezünkben tartunk. Ez még nem lenne nagy újdonság, viszont, ahogy beenged a kulisszák mögé, ahogy leírja, hogy hogyan von össze több eseményt eggyé a könyvében, hogyan ír át alakokat, hogyan sűrít, hogyan közelít és távolít bizonyos írói eszközökkel, az egy olyan különleges fényt ad minden eseménynek, ami már a nagybetűs irodalom: egy történetet olvasunk, amely rávilágít arra, hogy az irodalom nem a tények elmeséléséléséről szól, hogyan változik meg minden egy író kezei között, és hogy a regény nem valaminek a leírása, hanem csakis önmaga. Nagyon tetszett ez a nem elidegenítő tárgyiasítás, ami természetesen csak egy ilyen ügyesen megírt szövegnél működik igazán. És itt működött nagyon.


Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

De miután elhagyott, folyton a kocsiját kerestem, méghozzá annyira kitartóan és olyan sok hónapon át, hogy teljesen később sem szoktam le róla soha, hogy észrevegyem az olyan kocsikat, mint az övé, és a kocsi elkezdett független életet élni, élőlény lett, valami állat, háziállat, egy családi kutya, barátságos, hűséges, vagy egy idegen kutya, fenyegető, rosszindulatú.

>!
sophie P

Azt hiszem, először valami éhség fogott el iránta, és azt követte a gyengédség fokozatosan növekvő érzése az iránt az ember iránt, aki ilyen éhséget ébresztett, és csillapítani is tudta. Talán ezt éreztem iránta, és ezt gondoltam szerelemnek.

54. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
>!
somogyiréka

Arra az estére visszagondolni majdnem jobb volt, mint először átélni, mert nem telt gyorsabban, mint ahogy kezelni tudtam, nem kellett aggódnom az én részeim miatt, és nem vonta el a figyelmemet a kétely, mert tudtam, hogy fog alakulni. Olyan sokszor átéltem újra, hogy talán csak azért történt, hogy újra átélhessem.

>!
giggs85 P

Az elején még minden lehetőség megvan, gondoltam, aztán az évek során néhány ilyen lehetőség eltűnik. Én nem bántam, de szívesen voltam olyan emberrel, aki ezt még nem élte át.

Kapcsolódó szócikkek: lehetőség
>!
Misasziberia

Felmerült bennem, hogy ha már nem akar velem lenni, akkor azzal, hogy elmentem megkeresni, csak mert látni akartam, érezni a szagát és hallani a hangját, függetlenül attól, hogy ő mit akar, kicsit lefokoztam egy másik emberhez képest, mintha ugyanolyan passzív volna, mint bármi más, amire vágyom, egy újabb dolog, amit el akarok fogyasztani – étel, ital vagy könyv.

210. oldal - A történet vége (Magvető,2017)

>!
sophie P

Amíg ott álltam mellette, el tudtam viselni, ami történt, de ahogy egyedül maradtam, már nem.

179. oldal

>!
Mária P

Arra gondoltam, olvasnom kellene a szinonimaszótárt, hogy emlékeztessem magam bizonyos szavakra, amiket esetleg elfelejtettem.

225-226. oldal

>!
csobi SP

Írtam neki egy levelet és mielőtt feladtam, néztem, ahogy az íróasztalomon hever, és azon tűnődtem, miféle kommunikáció az, ha meg van írva, de késő este lévén nem lehet elküldeni, vagy ha meg van írva, és el lehetne küldeni, mégsem küldöm el. Kommunikáció-e akkor is, ha ő nem olvasta?

161-162. oldal (Magvető, 2017)

>!
sophie P

Egy hülye gondolat jutott eszembe egyik nap, mikor abbahagytam a munkát, bementem a fürdőszobába, és megpillantottam magam a tükörben. Mikor évekkel ezelőtt elkezdtem próbálkozni ezzel a regénnyel, úgy gondoltam, eléggé úgy nézek ki, mint egy műfordító, de egyáltalán nem úgy, mint egy regényíró. Ma bizonyos napokon úgy gondolom, kezdek úgy kinézni, mint egy regényíró. A tükörbe pillantva azt mondtam magamnak, talán amíg nem nézek ki úgy, mint aki megírt egy regényt, tovább kell dolgoznom ezen, és amikor végre úgy nézek ki, mint aki megírhatott egy regényt, akkor képes leszek befejezni.
    Ha befejezem, meg leszek lepve.

224. oldal

>!
sophie P

Most, hogy anyám és a húga itt volt, ő újra teljesen elölről kezdett hiányozni, mintha minden új helyzetben teljesen elölről kellene kezdenie hiányozni.

248. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bernhard Schlink: A felolvasó
Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés
Ámosz Oz: Fekete doboz
Lakatos Levente: Aktus
Győri Andrea: Örömlény
Böhönyey Márta – Tóth Melinda: Mira
Cora Carmack: Színjáték
Epres Szonja Lili: Éjszakánként furcsa hobbim lett 1.
Marcus Meadow: Szex és Szekszárd