Álom 3 csillagozás

Az volt az élete célja, a mániája, a kegyetlen, a minden bünnél kegyetlenebb büne: hogy büntesse a bünt.

Itt élni le egy ifjuságot parasztok és állatok között s még hozzá ugy élni le, ahogy te élted le! Képzelem! – csufolódott a kapitány. – Egy ember, akinek nincs egyéb szenvedélye, mint a gazdálkodás, a munkásai
helyzetének javitása és olykor egy kis vadászat. Szeretnék az életed titkába behatolni, de azt hiszem, szinte nem volna érdemes. Hogy élsz te?

– A lehető legjobban – mosolygott Dénes. – Minden tavaszszal egy szép külföldi utat teszek, azután hazajövök és dolgozom. Télen olvasok és vadászgatok. Emellett egészséges vagyok, nincsenek semmi különös vágyaim, a
gondolkozásomat nem zavarja meg semmiféle kávéházi filozófia s a modern eszmék közül csak azokat fogadom el, amelyek felebarátaimnak válhatnak hasznukra s a személyes hasznomra megmaradok a magam konzervativ
hajlamai mellett.

– Nos, ha az is a konzervativ hajlamaidhoz tartozik, hogy szerelemmentes, aszkéta életet élj, akkor inkább éljen az élet anarchiája, melyben bomlott haju Magdolnák táncolják a kánkánt és a szeparék parfümös és szivarfüstös
levegőjében pezsgőt töltöget a pincér az ember poharába. Öregem, te nemcsak elvben, de szemléleti uton is elmaradtál az élettől! Mit tudsz te alapjában azokról a forradalmakról, amiket betükbe szedtek a csöndes vérü, a világtól
elmaradt emberek számára, amilyen te is vagy. Okos ember vagy, az bizonyos, a szemed is elég jó ahoz, hogy a felhők járásából is megértsed: valami uj van most az életben, ami a nagyapáink életében nem volt meg, valami
chaosz, valami forróság, a láznak valami forradalmi zenéje, amit igyekeznek kottába szedni az emberek, de nem képesek reá. A zenének olyan változatos, őrületes gyorsasága széditi meg az embert, hogy minden gondolkodás
nélkül repül a zene után. Az élet megfiatalodott, öregem, s mint aki sokat és mindent elmulasztott, most csak: élni akar. Sietni! Ez a jelszó, mindenen keresztül sietni kell: szerelmen, gazdaságon, mindenen, mert a bölcs filozófusok
megmagyarázták az embereknek: nincs egyéb, csak a ma! Post mortem nulla voluptas!

– És a lelkiismeret? – kérdezte Dénes csöndesen, amint megindultak s a fegyverükre támaszkodva jöttek lefelé, mert a hideg esőtől megfagyott az ut a lábuk alatt.

– Ugyan! – kacagott a kapitány. – A lelkiismeret ép ugy, mint a faggyugyertya, kiment a divatból. A parasztok még használják ruhára kenve köhögés és mellfájás ellen, de az uriházak asztaláról lekerült. Különben is kiváncsi
vagyok, mit nevezel te lelkiismeretnek?

– A kötelességeknek olyan teljesitését másokkal szemben, aminőt a magunk számára kivánunk.

– Mondom, hogy te nemcsak elvben, de szemléleti gyakorlatban is elmaradtál az élettől! Az emberek ma már nem kiskoruak, öregem, és épenséggel nem követelnek és kivánnak felebarátaiktól semmit. Legkevésbbé a lelkiismeret
olyan formáját, aminőnek te látod. Nekünk nincsen már egyéb kötelességünk egymás iránt, mint az elismerés, ha valaki okosabban él, mint mi, ellenben ha ez kevésbbé sikerül felebarátainknak, nem venni észre ügyetlenségüket.
Vagyis, amit te még mindig lelkiismeretnek nevezel, az most a világban: csak tapintat.

Gyónni akart, maga sem tudta miért, de az életét szerette volna ebben a hideg, szomoru kis templomban elmondani annak az öreg, szikár, reszketősfejü, ősz papnak, aki benn ült a gyóntatószékben és hallgatta az apáca monoton hangon ledarált büneit. Melyek lehettek ép ugy a valódiak, mint hamisak is. Ő a valódiakra készült és végig akart nézni az életén, mint az az ember, aki valami magaslatról nézi a lent
folyó patakot. És az élete, mint a patak, elfolyt előtte. Az ifjusága, a házassága, a bünei és szenvedései…

– Nem elhagytam?

– El. Husz esztendő után. Negyvenöt esztendős korában.

– Na?

– A köhögése miatt.

– Hát emiatt. Majd az is elhagyja.

– De addig!?

– Hát addig. Neked jobb dolgod volt?

Az öreg asszony sóhajtozott. Olyan sürün, hogy a könnye kicsordult tőle s végiggurult sápadt, sovány arcán és megállt abban a mély barázdában, mely ép ugy, mint a leányának, huszonnégy esztendős korára már ott ült az ő
szájának szögletében is. És a barázdák nőttek, mélyültek. A sok könnytől, gondtól, szenvedéstől, a sok éjszakázástól, gyerekszüléstől, gyerekszoptatástól, nehéz munkától. A kapálás, aratás, a sok hideg, a sok meleg, a
szegénység, betegség, amig végre elmult az élet legszebb, de neki legszerencsétlenebb része: az ifjuság. Elmult… Áldassék érte az Ur neve…

aki szebb volt, mint anyja és szebb, mint azok az angyalok, akiket Francesco Albani festett. Még teljesen
jletlen, hosszu, vékony, mint egy virág, vagy egy metilzöld szárnyu szitakötő, melyre, ha rásüt a nap, olyan, mint egy repülő virág.

Minden nő életében van egy szerelmi csalódás. Vagy a férjében, vagy a leánykori ideáljában, esetleg az asszonykori ideáljában csalódik.

belelátni valakinek s különösen egy másik nőnek a lelkébe.

Mert csodálatos módon, a közönséges asszonyok hamarabb belelátnak a férfi lelkébe, mint egy másik asszonyéba. Azaz, nem is belelátnak, hanem inkább: megérzik a férfi lelkét.

– Az ember mindig egyedül van, – szólt az öreg plébános nyugodtan. – A trónon ülő király ép ugy, mint a legutolsó földmüves. Még pedig, szerintem azért, mert hasonló emberi örömök lehetnek az életben, de hasonló fájdalmak
nincsenek.

– Magam is igy gondolom, – felelte a másik férfi. – Az öröm szinte kozmopolita érzés az emberek lelkében, minden karakter nélküli, mert alig van formáló és mélyebb alakitó ereje. S az öröm egyáltalán nem az a kapocs, mely
közelebb hozza az emberek szivét egymáshoz. Ellenkezőleg, amint tartósabb lesz, eltávolitja. De igaza van önnek, hasonló egyszabásu fájdalmak sincsenek. Egyik mélyebb, másik könnyebb természetü s egyik gyógyitható, vagy
magától is gyógyul, mig a másik halálos.

az ember élete azonos-e az övéi életével, azokéval, akik legközelebb állnak a szivéhez? Ha a papot kérdezi tőlem, azt
felelem reá: igen; ha az embert kérdezi, akit nem a dogmák, de a keserü emberi tapasztalatok beszéltetnek, azt felelem: nem! Az embereknek egy magasabb emberi szempontból nincsen: sem hitves-társuk, sem apjuk, anyjuk, sem
gyerekük. Ezek a kötelékek mind az állati, az ösztöni vér és a köznapi társadalmi érdekek kötelékei. Hogy a gyereket a gyámoltalanság, a szülőt pusztán az önös vér s hogy a szerelmeseket a saját és nem a másik vágya köti
egymáshoz, szerencsére nem látják az emberek. Mint ahogy nincs tudomásunk az ember legszomorubb tragédiájáról, arról: hogy egyedül vagyunk az életben akkor is, hogy ha nem is vagyunk egyedül. Sorsunk független az
egymásétól s életünk mindenben csak a kiinduló pontnál találkozik, azontul elváltunk egymástól; egyedül élünk, egyedül szenvedünk és egyedül halunk meg.