Rob Coates élete nem is lehetne tökéletesebb gyönyörű feleségével és kisfiukkal. Egy szörnyű betegség azonban mindent elvesz tőle: a kisfiát, a feleségét, a józanságát. A gyász és a magány elől Rob a fotózásba menekül, felkutatja és megörökíti egykori boldogságuk helyszíneit. Van visszaút az életbe, amikor már minden elveszett? Luke Allnutt megrendítő erejű könyve ezekre a nehéz, de fontos kérdések megválaszolására invitálja az olvasót.
Miénk az ég 45 csillagozás
Enciklopédia 4
Kedvencelte 5
Most olvassa 2
Várólistára tette 58
Kívánságlistára tette 46
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
„(…) néha csak úgy maradhatsz életben, ha elmondod a történetedet.”
Luke Allnutt megindító regénye a gyász, a szeretet és a továbbélés lenyomata. Az írás eleje mindezt még nem sejteti, hiszen főszereplőjeként egy alkoholista nőcsábászt mutat be, aki elvesztette családját és velük együtt a talajt a lába alól. Ám, ahogy fény derül a miértekre, az egyszerű nyelvezetű írás egyre inkább elér az olvasó szívéig. A házaspár, Anna és Rob élete fenekestül felfordul, amikor egyetlen gyermeküket, Jack-et súlyos betegséggel spoiler diagnosztizálják. Egy iszonyú tragédia bontakozik ki a lapok közül, amikor nincsenek jó döntések, csak kínzó bűntudat és fájdalom. Fel lehet-e dolgozni a feldolgozhatatlant? Erre a kérdésre végül igen meglepő és lélekemelő választ ad Rob, aki megmutatja, hogyan lehet értelmet találni az életben akkor is, amikor úgy tűnik, ez már lehetetlen küldetés. Végletekig szomorú, ugyanakkor egyben reménykeltő írás a Prágában élő brit írótól, aki maga is megküzdött a gyilkos kórral.
„Soha, de soha nem kellene ekkora koporsókat gyártani.”
Nagyon szép és fájdalmas könyv, mégsem „hálivúdi” (egy amerikai szerző valószínűleg giccsesebb formába öntötte volna). Nagyon tetszett, hogy az apa szemszögéből követjük az eseményeket, talán egy anya érzéseit nehezebb is lehetne visszaadni (az valószínűleg sokkal mélyebb és az őrülettel határos). Még mindig azt tartom, hogy ez a könyv a „legjobb” a témában, de a Miénk az ég is nagyon jól bemutatja egy rákbetegség történetének – felfedezés – gyógyítás – elengedés nehézsége – fokozatait. A könyvben én meg tudtam érteni az apát, azt hiszem, ha a helyében lettem volna, én is elvakultan mindent megpróbáltam volna, a legkisebb reményszálat is megragadtam volna spoiler. Mivel a legjobb barátnőm lassan tizenöt éve harcol – napi szinten – a leukémiával, a könyv olvasása közben felidéződött bennem az első évek harca.. nem a rákkal, hanem a közönyös avagy túlbuzgó ismerősökkel, ez utóbbiak, akik a citromtól a paradicsomon át az aloe veráig mindent ajánlgattak, hogy az gyógyítja a rákot. Az egészben talán az az egyedüli jó, hogy kiderül, kik az igazi barátok és kiket kell elfelejteni.
„Huzat fújt át a házon. Az ajtók alatt, a falak repedésein. Azt hiszem, tudtam, honnan jön. De nem tudtam odamenni. Képtelen voltam felmenni az emeletre. Mert többé már nem a mi házunk volt. Azok a szobák nem léteztek, mintha a felnőttek, akiknek titkaik vannak, tiltott területnek nyilvánították volna. Ezért csak ültem odalent, az öreg, halott házban, miközben a szél borzongatta a nyakamat. Elmentek, és a csend mindenbe beleivódott.”
Tetszett az írásmód, a történetvezetés, ahogy szinte hátulról indulunk, hogy utána előreugorva menjünk végig az elkerülhetetlenig… Nem tudom, hogy élhetik át a szülők egy gyermek elvesztését, egyszerűen nincsenek rá szavak, főleg ha így, hosszan, látva a fájdalmát, a leépülését és legfőképpen felkészíteni a gyereket arra, hogy mi fog vele történni és elengedni, amikor kell. A könyv szépen bemutatja a szülők eltérő lelki fájdalmát és a betegség okozta változásait, egy házasság tönkremenetele egy gyerek elvesztése után szinte nem is meglepő (főleg, hogy nincs másik gyerek). A legvégén a címmagyarázat örülök, hogy bekerült a történetbe, azt lehet mondani, hogy még felszabadító hatása volt az olvasóra is.
„Tudták, milyennek látják őket az emberek: kopasznak, betegnek, másoktól függőnek. És nem akarták, hogy így emlékezzenek rájuk. Mert lehet, hogy a világuk összezsugorodott a hálószobájukra, egy kórteremre, ám még mindig annyi élet volt, amit meg akartak örökíteni, belélegezni: az ablakuk előtt elhúzó sirályrajt; a kórházi ágyukon kiterített társasjátékot; a napot, amikor a családjukkal ültek, és nézték, ahogy a karmazsinszínű naplemente lángra gyújtja az eget. Ezeket akarták maguk után hagyni. És azt akarták, ezeket sose felejtsük el.”
Fájdalmas, szívszaggató története ez a betegség kiderülésének, lefolyásának.
A szülők mindent megtesznek, reménykednek, csüggednek, újból erőre kapnak.
Ez egy olyan , amiből csak felébredni lenne jó.
Mellette olvastam egy másik betegségről szóló könyvet, hogy jussak némi lélegzethez, de az meg annyira a másik véglet , komolytalannak tűnt.
Van benne néhány nagyon szép gesztus, pl. az, hogy fényképezőgépet ajándékoz az apa a gyógyíthatatlan gyerekeknek, hogy életük utolsó szép pillanatait örökítsék meg.
Fájdalommal teli könyv, átélni borzalom.
Szülőként nagyon nehéz volt olvasni ezt a könyvet. Elveszíteni egy gyermeket, az valahogy…nincs rá jobb szavam: természetellenes. A legnagyobb érdeme talán az, hogy nagyon valóságos volt. Nem romanticizálta túl a betegséget és a halált, és nagyon jól mutatta be, hogy mi történik, amikor valakit egy ilyen kaliberű tragédia ér. Megjelenik benne a tehetetlenség érzése; a kétségbeesés, amikor az ember minden lehetséges szalmaszálba belekapaszkodik; a környezet reakciói, amikor az emberek egyszerűen nem tudják, hogy mit mondjanak, vagy tegyenek; az önpusztítás; és az, hogy hogyan megy tönkre egy addig tökéletesen működő házasság. A történet nagyon szép ívet ír le, az író fokozatosan adagolja az érzelmeket. Teljesen át tudtam érezni a fő karakter, Rob reakcióit, és nagyon örülök, hogy végül a fotózáson keresztül a gyógyulás útjára lépett, bár én úgy gondolom, egy ilyen veszteség után az ember soha nem lehet már teljesen ép.
Aki elég erős lelkileg, annak ajánlom olvasásra.
Szívfacsaró, lelket szétcincáló történet. Kisgyermekes anyukaként különösen nehéz volt olvasni off. Gyönyörűen, egyben fájdalmasan megírt történet egy gyermek elvesztéséről, a tehetetlenség érzéséről, a gyászról, az összeomlásról, újrakezdésről és megbocsátásról. Ide tényleg kell a 100-as papírzsebkendő.
A könyv érdekessége, hogy az apa, Rob szemszögéből mutatja be a gyermek elvesztésének tragédiáját, a betegséggel vívott szélmalomharcot. Megdöbbentett, mennyire sok kisgyermek küzd agydaganattal :(
Sokat sírtam rajta, de a végén mégis kissé megnyugodott a lelkem a befejezést olvasva. Rob-ot nagyon megkedveltem, csodálatos apuka, megszakadt érte a szívem. Örültem, hogy újra visszatalált az életbe.
Nehéz szavakba önteni…
Nagyon a történet hatása alá kerültem!
Felkavaró, hogy egy gyermek beteg…
… ahogy az apa szemszögéből írja le
… hogy mennyit küzdöttek, hogy gyermekük legyen
… hogy mennyire keresik a lehetőségeket
… hogy mennyire másként élik meg
… mennyire másként gondolkodnak
… ahogy programozóként az internetet túrja, saját módszereit, képességeit használja
… hogy vannak, akik kihasználják más fájdalmát…
Ám mégis van egy kis fénysugár(?), egy közösség…
…ahol…
A szereplőkkel együtt aggódtam Jack-ért, úgy is, hogy tudni lehet, mi vár rá ;(
Az utolsó fejezetek nagyon kellettek ♥
Az író nagyon érzékenyen, finoman nyúl a témához, rengeteg érzelmi töltettel.
Hihetetlen, hogy így meg tudta írni, különösen úgy, hogy miközben a könyvön dolgozott maga is rákkal küzdött…
Egy olyan időszakban olvastam most ezt a könyvet, melyben hetek óta egy pici gyermek jóllétéért aggódik a családunk. Szívszorító történet, tele fájdalommal, könnyekkel. Amíg a történetben voltam és potyogtak a könnyeim, egy család közelségét érezhettem, akik ugyanúgy küzdenek, ahogy mi tesszük. Hiszem, hogy a mi történetünk sokkal jobban folytatódik!
Ez egy gyönyörű és nagyon fájdalmas könyv. Egy apa fájdalma aki elveszíti egyetlen kisfiát, majd élete szerelmét. A könyv elején egy alkoholista, talajt vesztett embert látunk, majd fokozatosan ismerjük meg az előzményeket. Találkozás a szerelemmel, házasság, terhességek melyek vetéléssel végződnek, majd végre az annyira vágyott gyermek megszületése. Minden annyira hétköznapi, annyira tucat és mégis egyedi és pont emiatt annyira kegyetlen ez a könyv. Mert bármelyikünkről szólhatna. Még a rák is hétköznapi. Bárkivel megtörténhet. Bármelyik gyerekkel. Ezután az író végigvezet minket a diagnózis okozta sokkon, a szülők örült reménykedésén, hogy van esély, az anya és az apa különböző megküzdési stratégiáján, megismerjük a fájdalmukat, a kétségbeesésüket, az őrült vágyat, hogy kicselezzék a halált. Majd a csend. Az újrakezdés. Lehet-e újrakezdeni? Lehet-e folytatni? Hogyan lehet túlélni az elképzelhetetlent? Lehet-e egyáltalán?
Népszerű idézetek
Az ember azt hiszi, hogy ismer valakit, de igazából sosem. Eltemetjük a rossz dolgokat, hogy ne lássuk őket.
314. oldal
Azt mondják, az ember sosem felejti el. Sosem felejti el. Az érintésüket, az ujjaik simaságát, édes, lefegyverző mosolyukat, a nevetést, amit hirtelen visszhangozni hallasz a helyiségben, miközben mosogatsz. Sosem felejted.
334-335. oldal
Jack felnézett az égre, aztán rám. Apu – mutatott a vörös naplementére, a holdra és egy repülőgép kondenzcsíkjaira –, miénk az ég is?
407. oldal
Kigördül egy könnycsepp, aztán kettő, három, és nem állnak meg, de nem foglalkozom azokkal, akik sírni látnak a vonaton, mert látom magunkat, napsütésben, boldogan, amikor semmi sem szennyezte be a kis világunkat. Ez volt nekünk az azelőtt. A csodálatos azelőtt.
406. oldal
Tudták, milyennek látják őket az emberek: kopasznak, betegnek, másoktól függőnek. És nem akarták, hogy így emlékezzenek rájuk. Mert lehet, hogy a világuk összezsugorodott a hálószobájukra, egy kórteremre, ám még mindig annyi élet volt, amit meg akartak örökíteni, belélegezni: az ablakuk előtt elhúzó sirályrajt; a kórházi ágyukon kiterített társasjátékot; a napot, amikor a családjukkal ültek, és nézték, ahogy a karmazsinszínű naplemente lángra gyújtja az eget. Ezeket akarták maguk után hagyni. És azt akarták, ezeket sose felejtsük el.
410. oldal
Sokat beszéltek az „azelőtt” – ről. A diagnózis előtti időről. Mielőtt mindez megtörtént. Mert utána máshogy határozták meg az életet. Már nem úgy, hogy „mielőtt összeházasodtunk” vagy „mielőtt Jamie megszületett”. Kialakult az új „azelőtt” és az új „azután”.
373. oldal
Hirtelen kétségbeesett vágyat érzek, hogy vele legyek, újra megismerjem, felfedezzem azt, akivé vált, és azt is, aki még azelőtt volt, mielőtt először találkoztunk. Mert ez a szerelem. Sajnálni, hogy nem voltál része valaki múltjának. Ott lenni, amikor kimossa a festékestálkákat, vagy napraforgómezőkön fut át, vagy az íróasztalánál próbálja megérteni a matekfeladatát.
402. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- K. A. Tucker: The Simple Wild – Az egyszerű Vadon 94% ·
Összehasonlítás - Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni 92% ·
Összehasonlítás - Chris Whitaker: Ahol az égbolt véget ér 92% ·
Összehasonlítás - Tornay Judit: Halálunk óráján 93% ·
Összehasonlítás - Alessandra Torre: A Szellemíró 89% ·
Összehasonlítás - Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete 84% ·
Összehasonlítás - Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak 95% ·
Összehasonlítás - Oddfríður Marni Rasmussen: Addig nem 99% ·
Összehasonlítás - Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác 94% ·
Összehasonlítás - Khaled Hosseini: Papírsárkányok 93% ·
Összehasonlítás