Költemények ​/ Poemas 3 csillagozás

Luís de Camões: Költemények / Poemas

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

>!
Kráter, Budapest, 1993
166 oldal · ISBN: 9637583085

Kívánságlistára tette 2


Kiemelt értékelések

Iustitia>!
Luís de Camões: Költemények / Poemas

„Bár volna álom s nem való eset!

A kötet elején található – Petrarca és az akkori irodalmi hagyomány nyomát magán viselő – versciklusok sorjában egy folytatólagos történetet adnak ki, a verseknek nincs címe sem.

1. Egy édes gondolat azt sugallta nékem
A nyitás egy mélyen szerelmes és csodáló versciklus az imádott, templomban megpillantott hölgyről, udvarlás felé, Ámor munkálkodásának bírálása, a köztük lévő társadalmi különbségek prezentálása. Nem meri és nem kell leírja szerelme szépségét, mert az nyilvánvaló. Mire kimondja becsülendő tulajdonságait, a versciklus végéhez érünk: következik egy összegző vers a szerelem természetéről, a beteljesületlenség kegyetlenségéről.
Képen a vers

2. A szerelem csalárdság
Szerelme korai elvesztése, a halál fájdalma, hibáztatja a kedvest, amiért „földi létünk oly gyorsan megvetetted”, illetve „tűrted a szép szemed fedő fekete leplet”, ugyanakkor biztosítja érzései örökkévalóságáról.

3. Bajban, nyomorban, száműzetve éltem…
Már nem keresi a szerelem boldogságát, elveszett ember, aki „kergetve a vágytól” csak a bordélyokban lelhet némi elhanyagolható örömre. Szerelmét mint ellenfelét idézi fel, aki elvette tőle hátramaradó életét, mégsem tud rá haragudni. Ő a felsőbb hatalmak (Ámor, Fortuna) játéka, elkeseredettsége a Végzet megkerülhetetlenségéből fakad. A ciklust a teljes rezignáltság hangján zárja:
"Ne ámítsa magát soha egyetlen
teremtmény, hogy a pályából kitörhet,
mit számára a csillagok megírtak."

4. Forgandó szerencse
A költő csupán 4 össze nem illő versben megfogalmazza élete fájdalmát: hogy nincs helye a világban. Élete gyötrelmes sínylődés, melyben már születését is hiábavalónak érzi. Megírja versszakai közül az egyik leghasogatóbbat, legsokatmondóbbat:
"Szünjön a fény, hulljon alá setétség,
adja jelét a világ, hogy vége lőn,
szülessenek szörnyek, essék véreső,
anyja se ismerje saját gyermekét.

5. Változnak idők, változnak szándékok
A világ változásait a múló évek mutatják meg a költőnek, aki egyre fontosabbnak tartja a hitet. A ciklus elején néhány versben felidézi szerelme komolyságát és feladott reményét, azonban később másfelé kanyarodunk: az őt körülvevő elcsúfult világot és annak ellentmondásos természetét tárja elénk.
"Van esemény, mit el sohase hittek,
van, mit elhittek, de meg sose történt."
A ciklus, és ezzel a költeménysorozat utolsó verseiben kimondja az általa levont következtetést: az életet csak kölcsönkaptuk, így az örök üdvösségre való törekvésnél nincs fontosabb.

A kötet további részében – kevésbé rendszerezve – kaptak helyet a redondilhák, a gyönyörű Óda és a dalok. Az előbbi verssorozat talán nehézkesnek tűnhet a maga petrarkista módján, ugyanis itt a szerelmet, a szépséget, a mitológiát, a reményt és a reménytelenséget is légiesebb lényegében látjuk. Így csillan fel előttünk, hogy Camões valójában egyáltalán nem egysíkú költő. A kedvenc versem is innen származik: https://moly.hu/idezetek/1158049


Népszerű idézetek

Iustitia>!

Pórul jár mind, én így láttam,
földünkön ki jóravaló,
ám azt még jobban csodáltam,
hogy tengernyi boldogságban
lubickol az, aki csaló.
Hát ez rossz rend, gondoltam én,
gonosz leszek, s így szerzem meg
mi kell; de jól megbüntettek.
Világos hát, hogy a törvény
csak tőlem védi a rendet.

101. oldal

nola P>!

Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.
Miért? – Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? – Szeretek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? – Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? – Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.
Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? – Az, aki megadta magát.
Kinek? – A fájó, örök Szerelemnek.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Iustitia>!

Ami jó, elillan,
hogy az évek gyűlnek;
rosszból egyre több van,
csalások kiderülnek.

Szerelem, vidámság
véget érnek rögvest.
Jósorsukban bízván
ostobák örülnek!

Könnyű örömökre
változás jő bizton,
s régi szép időkre
emlékezünk titkon.

Hogyha gondtalan vagy,
élj a gyanuperrel:
a legnyomorultabb
lesz a boldog ember.

Ki a rosszat érzi,
illendőképp félje,
azt ami majd éri
ebből megítélje.

Éltem vigalommal;
most gyötrődve élek:
sír a lelkem nappal,
sír a lelkem éjjel.

Magamat rászedtem
én is, ostoba.
Kincset gyűjtögettem
s mindenem oda!

Nem is olyan régen,
vakmerő szemek,
láttátok az édent,
most, könnyezzetek!

Nap tündöklő fénye
néktek nem virrad fel.
Maradj, éj sötétje,
ne közelíts, reggel!

Rét, hogyha virágos,
vizek, ha csevegnek,
csak szomorúságot
hoznak a szívemnek.

Ámde panasz-szóra
nem hallgat, az aki
gyötrelmem okozza,
s kínom váltja ki.

Nagy szomorúságban
napjaim peregnek,
őrlő bánatában
únott életemnek.

Sose hittem volna,
mégis hiszen immár,
fordul vigalomra,
ami gyötrelem bár.

Forgandó szerencse
meg miért tagadtad,
Kincsem s irigyelve
el miért ragadtad.

Nagy szomorúságban
képzelegve mégis,
napom kelni láttam
bár most egyre késik.

Ebben a vak korban
minden köddé oszlik.
Az ami betoppan
máris szertefoszlik.

Éltető reményem
elkereng a széllel,
megváltozik minden
búm kivételével.

A szerelem nagy gond,
a szerelmes szenved.
Sír, aki nemet mond.
Sír az, aki enged.

Nem gyötör halálra,
bár megkínoz százszor,
balsorsom, hogy lássa,
életben tart Ámor.

Takács Zsuzsa fordítása

91-95. oldal

Iustitia>!

A szerelem: tűz, ámde láthatatlan,
fájó seb, de a fájdalmát nem érzed,
oly fájdalom, mely kínok nélkül éget,
olyan megnyugvás, amely nyughatatlan;

bolyongás emberek közt egymagadban,
szeretete pusztán a szeretésnek,
teljesülés, amely lázadni késztet,
és elbukás a győztes pillanatban,

az elveszés önkéntes vállalása,
és a diadalmas rabszolgaságnak,
hűség ahhoz, aki sírunkat ássa –

de a szívekben a harmóniának,
az ő nyomán miként lehet lakása,
ha ennyire ellene önmagának?

31. oldal

danaida>!

Elveszettnek ítélt az utca népe,
látva, mint járok gondokba merülve,
az embereket mindig elkerülve,
s nem adva a napi tülekedésre.

De én tudom, mi a világ, s fölébe
kerekedem, mindenkit kishitűre,
csalárdra és alantasra becsülve,
akiben nincs meg balsorsom fölénye.

Forogjon a föld, a szél és a tenger,
vagyonért, rangért, vívja más a harcot,
vas, tűz, hideg és hőség ellenében;

én megelégszem csak a szerelemmel,
hogy örökké a te gyönyörű arcod
hordjam kivésve lelkem belsejében.

Hárs Ernő fordítása

37. oldal

danaida>!

Amor é um fogo que arde sem se ver,
é ferida que dói, e não se sente;
é um contentamento descontente,
é dor que desatina sem doer.

É um não querer mais que bem querer;
é um andar solitárioentre a gente;
é nunca contentar-se de contente;
é um cuidar que ganha em se perder.

É querer estar preso por vontade;
é servir a quem vence o vencedor;
é ter, com quem nos mata, lealdade.

Mas como causar pode seu favor
nos corações humanos amizade,
se tão contrário a si é o mesmo Amor?

30. oldal

danaida>!

Hét éven keresztül szolgálta Jákob
Lábánt, aki Ráchelnek volt az apja;
de helyette a lánynak lett a rabja,
ő volt, kire mint jutalomra vágyott.

Örült, ha csak nézhette, míg egy áldott
nap reményében telt megannyi napja;
ám a megfontolt apa azt akarta,
hogy Lea nyerje férjéül a pásztort.

Látván, hogy tiltja tőle sanda szándék
akárha meg nem érdemelte volna
a lányt, kit joggal remélt már övének,

szolgálni készült hét új éven át még.
"Tovább is tenném, ha nem lenne – mondta –
ily nagy szerelemhez rövid az élet."

Hárs Ernő fordítása

49. oldal

danaida>!

Mudam-se os tempos, mudam-se as vontades,
muda-se o ser, muda-se a confiança;
todo o mundo é composto de mudança,
tomando sempre novas qualidades.

continuamente vemos novidades,
diferentes em tudo da esperança;
do mal ficam as mágoas na lembrança,
e do bem se algum houve –, as saüdades.

O tempo cobre a chão de verde manto,
que já coberto foi de neve fria,
e enfim converte em choro o doce canto.

E, afora este mudar-se cada dia,
outra mudança faz de mór espanto:
que não se muda já como soía.

Változnak idők, változnak szándékok,
Változik a remény, változik a lét:
Világunk változva keresi helyét,
Míg újmódi minőségben forog.

Ha várjuk, újdonságot látunk konok
egymásutánban, – majd meg ellentettjét.
A rosszból bánatát őrzi az emlék,
a jón, – ha volt, – vágyakozva elborong.

Az Idő ruhát vált, zöldell a táj ma –
elébb még fehér volt hóköpenyében, –
és bennem is a dalt könnyekre váltja.

Ott kinn a változás örök, de érzem
a változást is már a változás váltja:
már semmi sem változik úgy mint régen.

Rákóczi István fordítása

68-69. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Almeida Garrett: Garrett több hangon
José Saramago: O Ano de 1993
Mário de Sá-Carneiro: A Confissão de Lúcio
Fernando Pessoa – Mafalda Ivo Cruz: Mensagem
Charles Bukowski: O amor é um cão dos diabos
Helen Davies – Fehér Ferenc: Kezdők portugál nyelvkönyve
Ernesto Rodrigues: Sobre O Danúbio / A Duna partján
Fernando Costa – Fehér Ferenc – Szendrő Borbála: Képes portugál-magyar szótár
José A. Lindgren Alves: A modern brazil elbeszélés antológia – Antologia do moderno conto brasileiro
Doçaria Conventual na Mostra Alcobaça