Az ​olasz lány 90% 162 csillagozás

”Hátat fordítunk a rossz emlékeknek, és csak a szépre gondolunk, mert emberek vagyunk, és csak így élhetjük túl az élet nagy viharait.”

Az olasz lány két ember féktelen, mindent elsöprő szerelméről mesél, amely mellett minden más eltörpül, ám pusztító erejű is. A Rosannáról és Robertóról szóló regény, amely eredetileg 1996-ban jelent meg Ária címmel, tehát az írónő egy korábbi megjelenésének újabb, kicsit módosított kiadása, leginkább a romantika és az opera kedvelőit célozza meg.

A 11 éves, rendkívüli hanggal megáldott Rosanna és a pályája kezdetén álló tenor, Roberto találkozása sorsszerű, a lányt elindítja hivatása felé és egyben feléleszti a benne szunnyadó nőt is. A felállás azonban tipikusabb nem is lehetne, a nagy nőcsábász és a naiv leányzó egymásba szeretnek, azonban kapcsolatuk alakulása már korántsem mesébe illő. Számos fordulatot rejt a történet, amely egyszerre mesél a szerelem építő és romboló jellegéről. A zárás ennek megfelelően igen keserédesre és meghatóra sikerült. Elképesztő érzés volt pont a szerző halálának napján kezdeni az olvasását, emiatt mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben ez a szenvedéllyel és érzelmekkel telített könyv.

Csillagozás terén szívem az utolsó pár könyv legtöbbjén igencsak meglágyult, mert a 4,5 csillag kevés, de az öt (néha) sok, így inkább kerekítenék. Mindig várom Lucinda írásait nem tagadom, mert stabil a minőség. Ez is hozza, ami után vágytam mostanában: a romantika, és annak árnyoldalai. Nem habos-babos történet, sokkal inkább a sóvárgás filozófiája, és azé, hogy lehet a szerelemmel minden rossz döntésünket megmagyarázni. Nem sokszor, de itt is az fordult elő, hogy a mellék szerelmi szál sokkal jobban bejött volna kibontva, mint a fő vonal, egyszerűen azért, mert Abi és Luca szerethetőbbek, mint Rosanna és Roberto (istenem, utóbbit a Holdig tudtam volna rugdosni sokszor). Olasz élet, a dolce vita, az operavilág szépsége, és emellé a szülői-házastársi szenvedések, gyötrelmek, a klasszikus se veled se nélküled effektus. Más olvasni mint megélni gondolom, de Riley közel járt a teljes átéléshez. A hetedik (nővér) azonban (ne te magad) legyen már!! off

Az írónővel úgy vagyok, hogy vagy imádom a könyveit, vagy nem. Ez most az imádom történet. Az olasz mentalitás egyébként is nagyon bejön és itt aztán tényleg működött.
Rosanna és Roberto a tipikus se veled, se nélküled kapcsolatban élnek. Roberto nem tud kilépni a macsó kategóiából, nem tudja elviselni, hogy nem körülötte forog a világ, annyira óriási az egója, ami nem bír el semmit, csak ami róla szól. Én is sokszor jól fejbe tudtam volna vágni. Elhiszem, hogy vannak ilyen szerelmek, amikor a nő mindent megbocsát a férfinak, de aztán betelik a pohár, de attól még szereti. A mellékszereplőket én is jobban szerettem, Lucát és Abit nagyon :) Kíváncsi voltam a végére, ami megint hozta az írónő formáját, jól meglepett, nem volt az a kimondott happy-end :)

Lucinda Riley az egyik olyan szerző ( sajnos csak volt), akitől mindent elolvasok, amit csak kiad, mert nagyon szeretem a stílusát. Nagyon jó családregényeket ír, több idősíkkal és különleges szereplőkkel. Most az opera témáját ragadta meg egy fiatal olasz lány szemén keresztűl, aki csak egy hibát követett el, de az majdnem tönkretette az életét, rossz férfiba szeretett bele. Roberto Rossini, a híres énekes egy igazi nárcisztikus személy, egy nőfaló gazfickó, aki azt hiszi, a Nap őérte kel és nyugszik, és sajnos a szerelemben sem tud önzetlen lenni. Elég sokszor felbosszantott a cselekmény, és a végére már csak Luca választása érdekelt igazán. Na ő a skála másik oldalán helyezkedett el, teljesen önzetlenül támogatta a hugait, a szegényeket vagy bárkit, aki rászorult. Szívfájdító történet volt, nem is tudok rá maximális csillagozást adni.

Nehéz bármit is mondani egy ilyen történet után. Tegnap éjszakába nyúlóan olvastam, hogy a végére érjek, de igazából az sem hozott megnyugvást. Pedig első felindulásból még jól kifiguráztam a könyvet, mondván olyan, mint egy vérbeli szappanopera, csakhogy szépen lassan, oldalról oldalra úgy beférkőzött a bőröm alá, hogy végül az idei év egyik legmaradandóbb olvasásélményévé vált. Hiába a hullámvasút-szerű, többnyire romboló kapcsolat, hiába a keserédes lezárás, Rosanna és Roberto szerelme az egyik legszenvedélyesebb, mindent elsöprő szerelem, amivel valaha regény lapjain találkoztam.
Bátran ajánlom az írónő és a romantika rajongóinak.

Hát ez egy baromi jó könyv! Tuti újraolvasós lesz!
A szerelem teljes skáláját megmutatta. Hogy mennyire elsöprő, szenvedélyes és, hogy képes felemészteni! Mindezt tette annyira olvasmányosan és gyönyörűen, hogy nem lehetett letenni!
spoiler

Ismét egy csodaszép történetet sikerült olvasnom. Ez az amit nagyon szeretek, a családtörténetek. Igaz nincs ezzel felcímkézve a könyv, de Rosannán keresztül gyönyörűen olvashatunk a családjáról, valamint az ő életéről.
Az írónő kezében nagy hatalom van, hogy milyenné is formálja a szereplőket, merre is fordítja a cselekményeket. Voltak boldog pillanatai a könyvnek, de voltak nagyon szomorú részei is. Sok témája van: karrier, házasság, hűség, büszkeség, anyaság, barátság, testvéri szeretet, hit, betegség, halál, és nem utolsó sorban a szerelem. Mert erről szólt a könyv, a nagy szerelemről. Nehezen válok meg a szereplőktől, imádtam őket! Vannak könyvek, amelyet az ember nem feljt. Ez az volt. Nagyon sokat kaptam most ettől a könyvtől. Csak ajánlani tudom.

u.i. És most meghallgattam Maria Calalstól a Pillangókisasszony Nagyáriáját. spoiler

Fantasztikus, letehetetlen könyv! Annyira jó volt belemerülni a történetbe, a szereplők életébe, az opera világába! Már nagyon régen éreztem magam ennyire jól olvasás közben. A szereplőket megszerettem, még Robertot is, bár sokszor kiakasztott a húzásaival. Kedvenc szereplőm Rosanna bátyja, Luca volt. Segítőkészségével, higgadtságával belopta magát a szívembe. A nővérét, Carlottát nagyon sajnáltam spoiler. Az egyetlen szereplő, akit nagyon utáltam és szívesen megrugdostam volna, az Donatella volt spoiler. A vége nagyon meghatott.

Örülök, hogy újra az olvasóközönség elé lett tárva és hozzánk is eljutott Lucindanak ez a fiatalkori regénye, mert úgy ír, hogy papírra vetett szavait kár parlagon hagyni. Ismét egy csodás családregénnyel ajándékozott meg, amely a kezdeti döccenős induláson túl kíméletlenül berántott. Az opera világába ágyazva Rosanna és Roberto mindent felülíró szerelme legalább annyira felemelő volt, mint amennyire pusztító. Egyikük önzősége, másikuk vaksága csapott hihetetlen magasságokba, mégis választást nem hagyva ragadtak magukkal. Mellettük Abiért és Lucaért is izgulhattam, akiknek szintén nehéz döntések sorával kellett szembenézniük. Viharos volt, édesbús és szenvedélyes. Ugyan nem a legkiforrottabb műve, de igazi Lucinda-s élmény.:)

Hosszas gondolkodás után adtam rá a négy csillagot, mert a szórakoztató könyvek között megállja ugyan a helyét, de olvastam már az írónőtől sokkal igényesebben megírt regényt is.
Szinte az elejétől kiszámítható a történet, és valójában ahelyett, hogy szórakoztatott volna, gyakran bosszankodtam felette.
Nagyon zavart, hogy az ábrándos tekintetű főszereplő nő harminc évesen is ugyanolyan butuska és naiv, mint tizenévesen. Rendre bedől az élvhajhász, jellemtelen, arrogáns férjének, és teljesen alárendeli magát neki, a józan megfontolás ellenére. Még egy regényben sem fordulhat elő, hogy egy nő ennyire megvezethető legyen.
Itt mégis így alakul. Ezért csak a zenei vonal szép ábrázolása menti meg az olcsó, szirupos romantika ponyva ízétől. A keret, az alaptörténet tehát tetszett.
Nem szerettem viszont a márkás autókon furikázó „kőgazdagékat”, a márkák állandó emlegetését, mert ettől meg olyanná formálódott a történet, mintha a szereplők és az olvasók két különböző bolygón élnének.
Ki nem állhattam a két főhőst, csak a testvérbáty becsületes, tisztességes alakja maradt szerethető a számomra.
Bár a jó értékelést megszavaztam neki, nem szerettem ezt a könyvet, jó néhány részlete felháborított, „kiakasztott”. A csillagozás elsősorban annak szólt, hogy ennél gyengébb olvasmányaim is akadtak már, s azokat sem húztam le túlzottan.