Rendszeres futóként nekem nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet be kell szereznem, sőt, mi több, dedikált példány alá nem adhatom. Sajnos azokon a futóversenyeken pont nem indultam, ahol Szilvia dedikált, így maradt a reményteljes várakozás – egészen karácsonyig. Ugyanis a húgom megneszelte, hogy erre nagyon vágyom, és intézkedett a Jézuskánál. És tessék, most van egy névre szólóan dedikált példányom egy szuper motivációs idézettel.:)
Szilvia már nagyon régóta nagy példaképem. Nem is tudom már, honnan hallottam Róla először, de amióta évi 1000 km fölött futok (egészen pontosan 2014 óta), azóta figyelemmel kísérem a pályafutását, és sokszor előfordul, hogy ha épp semmi kedvem teljesíteni a kiírt napi penzumomat, akkor arra gondolok, hogy “ugyan már, mialatt itt siránkozom, a Lubics Szilvia már lefutott egy félmaratont”, és ez azért általában szokott segíteni, még akkor is, ha aznap nem megy olyan jól a futás. :) Szóval úgy vettem a kezembe ezt a könyvet, hogy ha ultrafutó nem is vagyok/leszek, azért nem teljesen idegen a futás terepe, sőt, igazából ez a hobbi tavaly nálam odáig fajult, hogy megelőzte az olvasással töltött időt… (Bocsi, moly!)
Tavaly ugyanis életemben először lefutottam egy maratont, és a felkészülés (illetve persze maga a verseny) során megtapasztaltam nagyon sok olyan dolgot, mélységet és magasságot, amiről ő is ír a könyvében. Másik oldalról meg érdekes látni, hogy egy maraton “leküzdése” még valójában sehol nincs ahhoz képest, amit egy ultratáv alatt él meg az ember. Szilviának ugyanis egy “laza maraton” lefutása csak az ultratávos edzéstervek része, neki ez meg se kottyan. Míg én utána délután alig tudtam járni és 3 napig nem is mentem futni, illetve 2 hétig még bőven éreztem a hatását a lábaimban, addig ő még lazán bemegy egy hosszabb rendelésre és másnap is fut, mintha mi sem történt volna. Idáig azért persze el kell jutni hosszú évek munkájával fizikailag ugyanúgy, mint lelkileg… A könyv ennek az impozáns útnak a legfontosabb pontjait részletezi egészen a kezdetektől, eljutva a legnagyobb győzelmekig, és közben megismerhetünk minden olyan fontosabb kérdést, ami egy futót foglalkoztat. Érdekes volt arról olvasni, hogy Szilvia sem mindig indul el szívesen (na tessék, akkor most mivel motiváljam magam legközelebb?!? :D), hogy micsoda kemény kihívás megszervezni a tápláló táplálkozást az ultratávokon, és hogy meg kell tanulni kezelni az elmaradhatatlan fájdalmat, illetve kizárni minden negatív gondolatot, ami a céltól elrettenthet. Amikor én indultam maratonon, nekem is nagy kérdés volt, mi az a pont, amikor esetleg fel kell adni a versenyt, de úgy döntöttem, hogy ha nem sérülök le és nem jutok el az ájulás határára, akkor történjék bármi, én bizony nem adom fel, ha már annyi időt és energiát beleöltem a felkészülésbe. De egy ultra távon óriási testtudat kell, hogy az ember meg tudja különböztetni: a fájdalom, ami visszatartaná, csak a “fáradtságból” adódik, vagy valami komolyabb probléma van. Szilvia is írja a könyvében, hogy volt, akinek a Spartathlonon eltörött a bokája, de mivel nem volt egyértelmű, így futott még egy darabig… Persze, egy ilyen verseny kicsinálja az embert, de azért arra vigyázni kell, hogy ez ne történjen meg szó szerint. Szóval a konklúzió, hogy fejben és fizikailag is bivalyerősnek kell lenni. És szerintem Szilvia mindkettőben eszméletlen. Bár amatőrnek definiálja magát, de hétköznapinak semmiképpen sem hétköznapi, sőt: kitartásból abszolút példakép lehetne mindannyiunknak.
A könyv amúgy remek, könnyen olvasható, és fordulatos stílusban megírt, szóval szerintem bárkinek érdekes lehet és könnyen csúszik – még annak is, aki nem fut. Elképesztő még csak olvasni is arról, hogy mennyi nehézséget kell leküzdeni ahhoz, hogy az ember egy 246 km-es Spartathlonon célba tudjon érni és hogy ennek érdekében gyakorlatilag minden áldott nap, minden edzés erről szól, sőt: évek futómunkája erre a szintre eljutni. (Le a kalappal, nekem a 3 hónapos maratoni felkészülést is nehéz volt egy fix munkaidős állás mellett lemenedzselni.)
Azt hiszem Szilvia története új szintre emeli az “Álmodj nagyot!” szlogent, mivel a könyv legfőbb üzenete talán az, hogy álmodj Magadnak egy igazán nagyot, aztán adj bele mindent, de tényleg mindent és akkor menni fog. Út közben ugyan lehet, hogy kegyetlen lesz, sokszor fájni fog, rosszul leszel, kikészülsz, sírsz, abba akarod hagyni, de lesznek nagyon felemelő pillanatok is, és ha vannak melletted, akik szeretnek és segítenek és ha igazán hiszel Magadban és a célodban, akkor azt el fogod érni. És ez az üzenet azért nagyon hatásos, mert egy saját bevallása szerint átlagos képességekkel rendelkező nő érte el mindezt, ennélfogva mindenkire ugyanúgy érvényessé tehető szinte az élet minden területén. Bizony. Rád is!
Szóval én azt hiszem, eleget beszéltem, megyek is és lefutom a mai körömet.:)
