Nagyon érdekes és összetett mese a természetről, a természet védelméről, és a város szépségéről is.
A történet szerint Vica nagymama elmegy nyugdíjba, ezzel együtt pedig kis unokájával, Bodzával elkezd egy fotópályázatra fényképeket készíteni. Ahogyan ismerkednek ketten a természettel, úgy mélyedünk bele mi, az olvasók is a természet szépségeibe, és a problémába, hogy egyre kevesebb a zöld terület, és egyre csak fogy.
Számomra a mese egyetlen, de annál nagyobb hibája, hogy túl egyszerűre sikerült a történet. Túl könnyen megy az öreg tölgy megmentése, nincs igazi akadály, mint az életben (vagy inkább nem olyan akadály van, mert azért tényleg vannak problémák): Például amint spoiler: Emiatt számomra olyan, mintha nem is erről a problémáról szólna a történet, sokkal inkább a természet és a madarak közé építettek egy megmentős történetet.
Ami érdekes volt a könyvben, az a nagyi, és unokájának viszonya. Egyrészről azért, mert egyik se okosabb a másiknál (vagyis inkább nincs az idősebb személytől ez a felsőbbrendűség): láthatjuk, hogy a nagyi is tud hibázni, ő se ért mindenhez, és lehet az unoka valamiben jobb vagy okosabb, sőt, talán ez természetes is. Közben pedig ott van Bodza, aki bár okos, de mégis csak egy gyerek, akinek a világ megismerése például a nagyival történik. Úgy éreztem, hogy nincs igazán alá-fölérendeltség (ennek nagyon örültem), hanem harmonikusan, ki miben jobb, vagy ki minek nézett utána, úgy halljuk az információkat is. Ez talán (számomra) egy picit furcsa is, főleg az elején, hogy Bodza olyan ügyesen ismeri fel a madarakat, de közben ez is egy visszacsatolás a gyerekeknek, hogy lehetnek ők is ügyesek-okosok, és tudhatnak többet, mint mondjuk a nagyi (vagy a szülők).
A másik nagyon érdekes aspektusa a könyvnek az internet: gyakorlatilag a nagyi onnan informálódik a természet kérdésében is, meg más ügyekben is. Nagyon tetszett, hogy egyrészről természetesnek vette a szerző, hogy az internetet, mint információszolgáltatót belevigye a történetbe, másrészről, hogy nagyi és Bodza is boldogulnak rajta. Nagyon jó volt, hogy az internetet nem egyfajta mumusként, káros dologként ábrázolta a szerző, hanem valami természetes, mindennapi dologként, ami segíthet mondjuk megoldani a problémákat. (kicsit számomra hiányzott is a végéről egy madárhatározó vagy egy növényhatározó oldal, hogy ezzel is picit bevonja a kisebbeket, de ez már az én fura elvárásom csak :D )
Azt amit a történet át szeretne adni, azt átadja: a természet szeretetét. Nagyon jó benne, hogy mindennapi környezetben (a városban) láthatunk különféle madarakat, ezzel is buzdítva a gyerekeket arra, hogy nézzenek körül lássák meg a környezetükben a természetet. Nagyon tetszett, hogy nagyi bohókás természete hogyan lovalja bele magát az egészbe, és hogyan láthatunk meg egyre több mindent magunk körül: madarakat, fákat, a szépet is a városban. Született pestiként ez is nagyon tetszett benne.
A történet mellett kiemelném a csodás rajzokat is. Ahogy észrevettem, új illusztrátor alkotta ehhez a meséhez a rajzokat, aminek nagyon örültem, hiszen új illusztrátorral új stílus, új színvilág is tartozik. Kellemes volt a rajzokat nézegetni, hiszen egyrészről megtudta fogni a szereplők bohókás stílusát, miközben nagyon szép természeti képeket is láthatunk. A cinkék elbűvölőek, a tengelic nagyon szépen néz ki, és egyszerűen csak megfog az a szép látvány, amit láthatunk. Ami picit furcsa volt, hogy néhány résznél kicsit a kép önmagában elkülönült, mint egy kis portré lógott a szöveg mellett (ez általában azokra a képekre igazak, ahol háttér is fontos része volt az egésznek). Ettől függetlenül viszont nagyon szerettem elmélyedni a rajzokban és böngészni picit azokat.
A mese nagyon kedves, és kellemes volt olvasni is, felnőttként is, hiszen számomra is tartogatott új információt (remélem emiatt a szülők sem fogják olyan hamar megunni a mesét). Nagyon várom a folytatást a Sas-hegyi kalanddal, remélem ott a történet és a természet is összhangba kerül majd, és egy még jobb mesét olvashatok majd :)
