Lea ​és a viharbanyák 87% 68 csillagozás

A könyv legfőbb erénye a néphagyományi elemek beleszövése a mesébe, a környezettudatosság, a klasszikus irodalmi idézetek (Arany János, Dsida Jenő) beépítése a szövegbe. Másképpen nézek ezután a házunk előtti platánfán szállodázó varjakra is, eddig is szerettem őket és minden télen etetjük, itatjuk az udvar madárvendégeit.
A boszorkányság históriája sem idegen tőlem, Szegeden ez nem is lenne lehetséges. Az egyik lányom még a szakdolgozatát is a boszorkányság kultúrtörténetéből írta, ez az áttekintés persze nem volt ilyen vidám. Tetszik a kötetben a barátság, a tolerancia, jó a stílus, szépek a szövegek. Remek jelzős szerkezetek vannak.
A szerző érezhetően megőrizte gyermeki lelkületét: http://moly.hu/idezetek/316346,
Remekül együtt szerepel a kötetben a mesélő, a madarász és a biológus énje is. Csak remélni tudom, hogy a növényekkel és az állatokkal kapcsolatos mondatokra is esik egy kis figyelem az olvasók részéről.
Ami kevésbé tetszett az a kötet külső megjelenése. Alapból sokkal inkább vonzódom a kemény borítókhoz. Láttam a kézirathoz készült rajzokat, tetszettek. Nem feltétlenül kellett volna a korhatárt 12 éves kortól indítani, fiatalabbaknak is megfelelő ez a szöveg, de persze a kiadónak más szempontjai vannak.
Nem tartozom a célközönséghez és a környezetemben sincs olyan korú leányzó, akin tesztelhetném a kötet hatását. Az biztos, hogy a kiadó által megjelentetett művek között az a kötet még mindig visszafogott külsővel rendelkezik. Nagyon harsány, szinte kiabáló borítókat láttam a könyvesboltban, a szomszédságában, ami engem inkább taszított, mint vonzott. Általában nem szeretem, ha egy ízlésszintet ennyire igyekszenek kiszolgálni, sőt erősíteni.

– Pont ilyennek képzeltem.
– Mármint mit? A repülést? Vagy a boszorkákat?
– Az egészet.

Nem gondoltam volna, hogy engem ér a megtiszteltetés, hogy az első értékelést írhassam a könyvhöz. =) Nem túl könnyű feladat ez, de mégis, amikor tegnap hazaértem a könyvbemutatóról egyszerűen muszáj volt azonnal belekezdenem a történetbe és aztán meg nem bírtam letenni; végig kellett olvasnom. És most pedig szeretnék visszaadni valamit abból az élményből, amiben nekem volt részem olvasás közben.

Hallottam egyszer egy olyan mondást, (ami nem biztos, hogy pontosan így szólt) hogy azok az igazán jó könyvek, amik nem csak önmagukban léteznek, hanem az olvasó fejében kelnek életre.
Júlia könyve ilyen volt. =) Fogalmam sem volt arról, amikor tegnap megvettem a könyvbemutatón a saját példányomat, hogy mennyire megérint majd.
A legeslegjobb az volt benne, hogy rájöttem, én valójában nem is egy könyvet kaptam. Azaz nem csak egy könyvet. Hanem Júlia egy apró dobozkát adott nekem, amibe előzőleg egy szikrát rejtett el. Az ő lelkének egy darabkáját. Olyan volt ez, mint egy icipicike varázslat: azokat a dolgokat hozta fel a mélyről, amikről bevallom, hogy én már bizony régen megfeledkeztem. De nem dorgált meg, hanem inkább kérdezett: „tényleg elfelejtettél játszani?”.
És megmutatta, hogy nem. Hiszen mindannyiunkban ott van legbelül a gyermek, akiről nem szabad megfeledkeztünk. Alábecsülnünk sem szabad. Hiszen pont a lelkünknek ez a darabja az, ami képes bármit legyőzni és ami örökké hinni tud.

Kérlek, Júlia, írj még ilyeneket. Van a lelkedben valami olyan kedvesség, ami sajnos nem mindegyikünkben maradt meg úgy, mint benned. De nekünk is szükségünk van rá. Szeretnék még ilyen szép szikrákat kapni tőled. =)

Szerettük ezt a könyvet. Szerintem a sztorija egy kicsit eklektikus, azon még lehet csiszolni, de a stílus már kész van, és az nagyon bájos, szeretnivaló. A vége felé egy olyan csavar van, hogy hűű, tényleg leesett az állam. :)

Lea és a boszorkák története felidézte a gyerekkoromat, amikor képzeletben seprűn repültem együtt a sok boszorkánnyal. Mindhárom viharbanya különböző egyéniség, de mindhárom nagyon szerethető a maga módján. A kedvencem Frugilega lett, aki gorombának tűnik ugyan, de a maga módján mégis barátságos. Pont ez a kettősség, ami miatt nagyon megszerettem.

Érdekesek volt a boszorkány szokások megjelenítése, ahogy ezek keveredtek a népi hiedelmekkel, népmesei elemekkel. A kedvencem az volt, hogy a boszik bármin képesek voltak repülni. Ezen nagyokat nevettem.

Lea és Angika tökéletes boszorkány barátnak bizonyult.

Bővebben:
https://luthienkonyvvilaga.blogspot.com/2018/06/lovrani…

Az a nagy szerencsénk, hogy amíg vannak @Amrita_noita-k, addig nincs szükség Tizennégy Virág Teájára. És azt hiszem ezzel mindent elmondtam :)
Pocakkal új kedvencünk született.

Részemről @Amrita_noita könyvének megjelenése azt bizonyítja, hogy van hely a magyar ifjúsági irodalomban az értékeknek is, és hogy egy ilyen neves kiadó gondozásában jelent meg, és ezáltal megtalálható rengeteg könyvesboltban, főleg sokat jelent, remélem sokakhoz eljut ezáltal a könyv. Én is jobban szerettem volna kemény borítót, meg visszafogottabb címlapot, és a célközönséget is fiatalabbnak lőném be, de hát végül is ez egy ilyen nagy kiadónál azért üzlet is, természetes, hogy el akarják adni a terméket. A történet kedves, humoros, jól szerkesztett, nyelvileg igényes, és a következő könyv meg majd egy picit szebb is lesz. :-)

Kicsit talán nehézkesen indult, de a mesélő stílusa addig is nagyon lekötött. Kényelmes, mint egy puha és barátságos takaró, amibe az ember szívesen burkolózik bele: jól eső, lombzöld fantasy, népmesei és természetrajzi elemekkel keverve. Érződött, hogy a szerző is kényelmesen mozog ebben a világban, és szereti a karaktereit.
Tízből kilenc boszorkány ezt ajánlja!

Kíváncsian és mindenfélét olvasva, hallva kezdtem el az én lelki klónom (vagy én vagyok a klónja, ez nem derült még ki) első könyvét. Tényleg nehéz lehet „első könyves” írónak lenni, ha nem is az egész nehézségét, de egy részét átlátom, mert még senki se tudja, hogy milyen is vagyok én, mit akarok mondani. Még nincsen rajongó tábora ilyenkor az embernek, „csak” szurkolók. Valaha én is csak szurkoló voltam, de most már rajongó vagyok. Lovranits Júlia lénye és lényege átjött! Szépen beleszőtte a sok-sok mesét, amit hozzáolvasott, a sok-sok növényismeretet és növényszeretet, ami belőle árad és ráadásul a népi hagyományokat is! Extra-brutál magyar könyv, mert ezt ugyan mindet így egyszerre csak egy magyar érti és érezheti akár nap mint nap! Igazából egy etnobiológus szórakoztató szakdolgozatát olvashatjuk, de ezt egyáltalán nem az izzadtságszagú dolgozatokkal egy polcon kell elképzelni. Gyerekkönyvnek pont ideális (szerintem Lea egyáltalán nem „gyerekes”, elég magamra visszagondolni ilyen idős koromban. Az biztos, hogy bizonyos tizenévesek már nem akarnak gyerekek maradni, de nem a mai tizenévesek.), mert játszva tanít, de felnőtteknek sem szégyen ebből néhány dolgot megtudni.

Még szerencse, hogy nem a fülszöveg és a bortó alapján választottam, mert mindkettő valami teljesen mást mutat, mint maga a könyv.

Borzongtam a gyönyörűségtől, ahogy keveredett az emberi világ, a természet ismerete és szeretete a népmesék, a boszorkánymesék világával. Végre jó volt boszorkányszemszögből megfigyelni ugyanazt a dolgot, végre jó volt egyszer, amikor nem a királyfi a jófiú. Leában egy az egyben magamra ismertem, és ha még sok mai tizenkettő vagy tizennégy éves nem így viselkedik, igenis vannak vagy voltak afféle rokonlelkek, hisz én is az vagyok!
Sokat kacagtam a boszorkányokon és tetteiken, szavaikon, végigizgultam a kalandokat, és elképzeltem, hogy Joe Hisaishi milyen jó zenét is írhatna a második történet alá. Meg az első alá is.
Nekem is van gesztenye meg makk a zsebemben. Minden ősszel szedek párat. Sőt, diót is, hogyha kell, elrejtőzhessem. ;)

Végére hagytam az észrevételem, miszerint a főszereplő bizony nem Lea, hanem Frugilega. Ó, igen, még egy, a nevek! Ó, mennyire, mennyire szeretem a beszélő neveket! A boszorkányok kacifántos nevei meg elbűvölőek.