Amikor ​otthon van a sehol 1 csillagozás

Bibliai jelenetek, kicsit bizarr módon folynak össze a táblák a szemed előtt, és az az érzésed, megmozdul Noé, és részegen felkiált, kiűzetés a paradicsomból, mennydörgő Isten. Mikor már majdnem pergeted a filmet a fejedben, átadva lelked a felemelkedésnek, akkor löknek rajtad. Következő turistacsoport, Michelangelo mennyországa bezárja kapuit.

36. oldal

Mikor erről a vidékről álmodok, vörös, kék és mustárszín álmot látok, s az álomnak sós az illata és néha szétolvad, mint a fügekaktusz termése a szájban, vagy kemény, mint a vörös páncél, amit át kell harapnod, hogy tiéd legyen a hófehér hús. Néha fanyar, mint a mentás ricotta a főtt tésztában, és persze a mandula – dolci sardi.

65. oldal

A táj mesés, mégis annyira távoli, hogy kicsit előkúszik a honvágy, zlatibori fenyvesek, s itt úgy változik a táj, hogy a következő pillanat már csak a sivatagos pusztákat hozza, messzire repítve az otthon érzését.

71. oldal

A madridi Prado Múzeumban zokogtam Hieronymus Bosch előtt, borzongtam, és
hálát adtam, hogy láttam azt a festményt, ami kicsit megváltoztatta azt a képet, amelyik a madártestű démonokkal azonosította önmagát. Most akartam, akaratos és akaratlagos voltam. Egy vérző vörös bőrönddel a kezemben előjött az erőszak, éreztem a vér édes-keserű illatát, akartam Jézus testét és vérét, Ultima Cena – az elköltött utolsó vacsorámról álmodtam, és akartam látni mindennél jobban, hiszen a várólista két hét, de…

13. oldal

A város szomjas, a város szürke, ha nem világítana fehér csipke fáklyaként a Duomo, talán elvesznénk az aszfalt kipárolgásában, délibáb, innék valamit. Szomjam oltandó, mint tette azt a bibliai Éva, szakajtottam, ezúttal alma helyett narancsot a fáról, és levével örvendeztetém magam. Megszokásom, mindig újuló érzelmem négy gombóc fagylaltot evett, s a csinos, udvarias, öregedő pincér hozta a számlát… Piazza Mercanti, kilátás a székesegyházra. Santa Maria delle Grazié, Bramante fenséges nyerstégla bazilikája rejti Jézus utolsó vacsoráját, Leonardo Ultima Cenáját. Már tiszta fejjel, egy narancstól megrészegülve kerülgettük a zárt kapukat, a bibliai Évát sokkolta a tudás és a valóság, vágyta a hűvöszöld illatokat.

16. oldal

Mellettünk haladnak a századok, lassan nyugszik le a nap, a Colosseum vérben úszik, a gladiátorok ordítása és a keresztény mártírok utolsó sikolya.

50. oldal

Miért is jó Goldingot Michelangelóhoz hasonlítani vagy Leonardóhoz, esetleg csak ahhoz, mikor a kristálytiszta tengervízben rézszín medúzák között úszol, s látsz minden hófehér homokszemet a majdnem húsz méterrel alattad levő tengerfenéken?

53. oldal