Rózsaketrec 4 csillagozás

„Esszéisztikus tárcanovella” – írta a műfajról Arany Zsuzsanna.
Értékmentő kötet, a múlt feltérképezése, bemutatása. 3 nagy fejezetre oszlik, Nem, Igen, Talán + Utószó Arany Zsuzsanna tollából.
Élethelyzetek, a család, a szűkebb környezet bemutatása, „kotorászni a múlt redőiben.” Szabadka, nagycsalád, (Nagycsalád) háború, menekültek, kerítések, svábok, magyarok, alkoholista dédapa, 6 gyerek gyerekei, egy szép gyermektelen lány.
„Életszagú írások”. Az élet szépségének hite és a mindennapok nehézségei, megpróbáltatásai. A boldogulás útja többek között: ügyeskedés, dohánycsempészés, finánccal kötött házasság. (A finánc) „Boldog elhallgatásokban leéljük az életünk.”
A szétbombázott ország mindennapjai, a család történelmi távlatai, múltja, történései adják a témákat az írásaihoz. A légitámadások 78 napig tartottak. 1945 óta első konfliktus Európában.
A boldogságkeresésről szól a címadó novella, a Rózsaketrec.
A Harmonika című írás a vendégmunkás létről íródott szinte szociográfiai pontossággal. https://moly.hu/idezetek/1105342https://moly.hu/idezetek/1105342
Ezek a rövidebb írások jobban tetszettek, mint ez a kötet.
A kötet írásait színesebbé, hatásosabbá teszik a szöveg közé illesztett fényképek.

„Akkor az ölembe ejtettem a könyvet, és elemi erővel éreztem, szétáradt bennem az érzés, hogy tartozni akarok azokhoz, akikkel majd dolgozom. És ehhez el kell fogadni a világot, ami körülvesz, amiben élsz, amibe belenőttél.” (152. o.)

Annak ellenére, hogy én szembementem ennek az elemi erőnek, ennek a tartozni akarásnak, vagy ha nem is szembe, de mindenképpen elfordulva és dacolva az elfogadással, teljesen érzem, átérzem minden egyes sorát. Nem csak ennek az idézetnek, hanem az egész könyvnek ezt a tartoznivalahovás feelingjét. Annyira hűen érzékelteti a vajdasági létet, a vajdasági másságot, a káo-kat, a batrikat, a kék pöttyöket a bögrén, de nem csak ezeket, hanem a gondolatokat, zavarokat, és ehhez nem kell szükségszerűen Csáth és nem kell Kosztolányi, csak egy ilyen könyv, ami egybefogja a múltat a jelennel, az érzékeket és a végeredmény bennem: „Most itt tartok. Ülök saját csöndömben, árnyék vagyok a fák mögött, fénytelen remegés a napsütésben. Mondhatná bárki, ezt hívják magánynak, el lehetett volna ezt a sok mondatot intézni ezzel az egyetlen szóval.” (174. o.) Bocsánat a csöpögésért, kicsit honvágyam van.

Élni akar: Szabadka, a kultúra, a magyarság, az emlék, a múlt, a fénykép, a szerző.
Mementó is, töprengés is, családtörténet is, várostörténet is.
A fejezetek nem összefüggő történetet hoznak létre, de mégis egész a kötet. Lovas Ildikó saját világát, legmélyebb gondolatait, érzéseit osztja meg velünk, amiért végtelenül hálásak lehetünk, hiszen így bennünk, bennen is él innentőt egy kicsi világ a szabadkai világról, múltról és jelenről.
A rózsaketrec fogva tart, szép, ám mégis a rabságra utal.
A bársonyka nekem árvácska marad, de a nyelv identitásalakító szerepének újabb bizonyítékát látom ebben a két virágnévben.
Sűrű szomorúság ural néhány fejezetet, jelenről, múltról egyaránt, ám az utolsó mondat az, hogy: „Élni akar”. Ennek muszáj bennünk is erősebbnek lennie.
És persze: piros a paroli. :)

Méltatlannak érzem a reflexiók hiányát.
Lehet ebben a nem-markeringben is politika? Ha igen, az Olvasók tehetnek ellene. Juttassuk el ezt a könyvet többekhez…

„Kotorászni a múlt redőiben, akárha vénséges vénasszonyok szobájában heverő pongyola zsebeiben, miközben a macska, a pisi és a kámforos cukorka illata keveredik egymással.” (62) – a megrekedt pillanatok felkutatása, az emlékezés és a múlt megértése nem mindig egyszerű feladat, de lássuk be, szükségszerű.