Kisasszonyok (Kisasszonyok 1.) 87% 1343 csillagozás

”Amikor elégedetlennek érzitek magatokat, gondoljátok végig, mennyi áldásban van részetek, és legyetek hálásak ezekért.”

A Kisasszonyok a legbájosabb lányregény, amit valaha olvastam, a March családból áradó tisztaság és szeretet egészen átmelengeti az olvasó szívét-lelkét. A klasszikus sorozat első részében egy teljes éven át kísérhetjük végig a négy lánytestvér sorsát, akik anyjuk útmutatásai alapján elhatározzák, hogy igyekeznek jobbak lenni, mire apjuk hazaér.

A család egyetlen férfi tagja, az édesapa ugyanis tábori lelkészként szolgál a polgárháborúban, így Mrs. March egyedül terelgeti négy lányát, tanítja meg őket többek között a lelki gazdagság, a becsületesség, az önzetlen segítségnyújtás, illetve a munka-játék egyensúlyának értékére. A négy nővér felismeri hibáit, nehézségeit és próbálja lerakni ezeket a “batyukat”: Meg a hiúságát, Jo a lobbanékonyságát, Beth a félénkségét, Amy pedig az önzőségét. Bár az írás néhol már túlságosan tanmese jellegű, örökérvényű értékei nemcsak a fiatal olvasóknak nyújthatnak iránymutatást. A lányok pedig egyéniségükkel, hatalmas szívükkel, megmosolyogtató civakodásaikkal könnyen belopják magukat az olvasó szívébe. Az új, Manó Könyvek által gondozott kiadás pedig kívülről is gyönyörködtet, a végén található plusz információk és a figyelmes olvasást felmérő kvíz is értékes többletet ad a csupaszív regényhez.

Régóta várólistás könyv, amiben nem kellett csalódnom. Sőt, még meg is lepett pozitívan!
A Jóbarátoknak hála hallottam a négy lány történetőről, amiben még ha Rachel el is spoilerez egy-két dolgot, tudtam, hogy el kell olvasnom. Mondjuk azt nem tudtam, hogy van olyan kiadás is, amiben az első két rész, egy könyvet alkot, így most úgy érzem, mintha kimaradtam volna valamiből. Nem is kérdés, megyek a folytatásért. Meg, Jo, Beth és Amy kedves, aranyos lányok, akiket könnyű megszeretni. Tetszett a mindennapi életük, a szeretetük, testvéri kötelékük, ami még akkor is szorosan összetartja őket, amikor épp civakodnak. Szeretek ilyen testvérekről olvasni, mert nem rivalizálnak, nem irigykednek egymásra. A March család igazán összetartó.
Édesek voltak a lányok a sok fogadkozással, hogy jobb emberek leszenk, kedvesebbek, önzetlenebbek, szerényebbek… Gondolkodtam, hogy melyikük a kedvencem, de nem tudok választani. Mind a négy lány a maga módján csodálatos:)
Laurie, John és Mr. Laurence is egy-kettő a szívemhez nőttek. Nagyon érdekelnek a következő részek.

Én akartam szeretni, próbáltam. De be kell látnom, hogy az ilyen típusú könyvek nem lesznek a kedvenceim. Aranyos volt, cuki a maga módján, de számomra felejthető.

A történet maga csodálatos, és úgy gondolom, mindenkinek ismernie kellene. A kivitelezés ezzel szemben nem tetszett, unalmasnak és vontatottnak találtam. A film sokkal nagyobb hatással volt rám. Ennek ellenére én ajánlom mindenkinek, mert varázslatos üzeneteket hordoz.

Kb. két éve keresek kifogásokat és nyafogásokat, miért is soroljam még hátrább ez a könyvet a várólistámon, most már nem volt hová.
Alapvetően elnézést kérek a rajongóktól, mert sajnos a leánykönyvek előhozzák belőlem az eltemettetett feministát és végül már tényleg olyan kákát se találok, amelyen ne lennének csomók, ha muszáj mikroszkóppal kutatok utánuk. Komolyan azért bárki belegondolt amikor ez az asszonysorsra nevelő példabeszéd megjelent, a fiúk „Jules Verne: Grant kapitány gyermekeit” kapták karácsonyra? Mindenki a helyzetének megfelelően, lányoknak életmód tanácsadás, fiúknak kaland. Sajnos a könyv maga jól van megírva, bájosan naiv és még azt se lehet mondani, hogy bármiféle kivetnivaló lenne benne attól a ténytől eltekintve, hogy amit mond az annyira van messze a valós élettől, mint a lótenyésztés a vidéki lókupec mesterkedéseitől.
Azt is lehetne, hogy későn olvastam, de ez nem igaz, hiszen korral elnézőbbé válok, (kamaszként pár oldal után dobtam dobtam a sarokba és ízes káromkodással az ajkamon) kicsit már az elbutulás jelének érzem, hogy néhol kimondottan élveztem, és bizony sokszor könnyeztem rajta, megérintett a ördög ujja, ami miatt a kemény női énem, most megrovóan figyel a háttérben.

Nagy klasszikus rajongó vagyok, és már tavasz óta a polcomon csücsült a Kisasszonyok, de direkt téli kuckós időszakra tartozgattam. És milyen jól tettem, pluszként még kis karácsony is van benne :)
Pont abban a helyzetben amiben ebben az évben vagyunk, nagyon aktuális is lehet a könyv mondanivalója. Tanuljuk meg értékelni amink van, és bizony találjuk fel magunkat az adott pillanatban, azért mert nem járkálhatunk mindenfele minden nap, nem azt jelenti, hogy üresnek kell lennie a napjainknak.
A testévéri szeretet nagy húzóerő ebben a történetben, jól mutatja Jo féltékenysége is ahogy fél, hogy elveszítheti a testvérét akár egy házassággal is.
A lányok igazi gyerekek akik megélik a gyerekkort, történeteket alkotnak, rajzolnak, olvasnak, hangszeren játszanak, kirándulnak vagy épp egymással jókat játszanak.
Különösen tetszett a munkához való hozzáállásuk, ahogy ők is besegítenek az otthoni tevékenységekbe vagy plusz keresetért vállnak más munkát is.
Kedvencem Jo karaktere, szinte rajta keresztül épül fel a történet. Igazi kis huncut teremtés, csöppet hasonlítok is rá no nemcsak az olvasás miatt, hanem ahogy felforr a dühtől és ezt nem tudja jól kezelni és hirtelen indulatból olyat mond vagy tesz amit nem kellene. Megmosolyogtam, hogy na lám én is ilyen voltam, és még néha vagyok is :)
Számomra nagyon bájos történet, amit biztosan folytatok is. Jókat mosolyogtam rajta és sokat tanulhattam is belőle, picit hiányzik ez a világ amikor még nem a technikai ördögeivel ütötték el az emberek a szabadidejüket.
A könyv pedig csodaszép kívül belük, a plusz tartalmakért is jár a piros pont, megismerhetjük az írónő életét, ahogy a könyv elkészült és párhuzamot az író élete és a könyv között, illetve is kvízt is találhatunk benne :)

Kevesebbet kaptam a vártnál. A regény biztosan nagyon népszerű volt a saját korában, és nyilván meg is felelt azoknak a szigorú erkölcsi és pedagógiai elvárásoknak, amelyek elé akkor állította a szerzőt maga a korabeli társadalom.
Bizonyára nem leszek népszerű azzal a megállapításommal a molytársak előtt, hogy úgy gondolom, kissé eljárt a mondanivalója felett az idő. Legalábbis ebben a merev, túl idealizált, didaktikus formában.
Az én ízlésemnek túlontúl vegytiszták a regény alakjai azzal a görcsös megfelelési kényszerükkel, amely valamennyiüket jellemzi.Ez alól talán csak Laurie kivétel, akiben élet, csintalanság van. No meg a kis Amy, az aranyos szójátékaival. A többiek mintha kimerevített figurák lennének, örökösen ugrásra készen a jócselekedetekre, a mintaszerű keresztyén eszményképre. Valahogy úgy éreztem, nincs bennük igazán élet. Még Jo is inkább csak izgágának tűnt. Az írónő belemerevítette őket a klasszikus, „szófogadó, jókislány” szerepébe, s ebből nem is akartak kitörni.
Ez alól, sajnos, az édesanya sem kivétel. Ő a mintaanya, a mintafeleség, aki soha, semmit sem szúr el, s akire a lányai úgy tekintenek fel, mint egy máriás ideálképre. Jobban szerettem volna egy csetlő – botló anyát, ha már a családfőt a kezdetektől kivonta a szerző a forgalomból.
Nem használt a regénynek az erőltetett párhuzam sem John Bunyan : A zarándok útja című könyvével. Az örökös visszahivatkozás erre a műre nekem kicsit giccsesre formálta a már amúgy is vértelen, unalomig szajkózott jóságot, engedelmességet, végtelennek tűnő tökéletességet. Ilyen még a könyvekben sincs, (vagy mégis?) nemhogy a valóságban.
Úgy vélem, a kiváló szereposztásnak köszönhetően sokkal jobb filmváltozat készült a műből, mint amilyen maga a forrásmunka.

A Kisasszonyokat már többször láttam itt molyon, de sok helyzetben belefutottam már. Volt hogy a barátnőm áradozott róla, volt hogy a felvételiztető tanár ajánlotta nekem meleg szívvel és csillogással a szemében. Nem hittem neki, amikor azt mondta: „jaj, nagyon tetszene neked!” Mert én szentül hittem, hogy miután megnéztem a filmet, nem lesz kedvem kezembe venni a könyvet. Nos, nem is kell megemlítenem mennyire elnyerte a tetszésemet az új mozidarab. Mégis csak most jutottam el oda, hogy belekezdjek.
Életemben nem tapasztaltam olyat, hogy egy klasszikus már az első oldalnál elnyerte volna a szívemet. Nagyon megmosolyogtatott, volt hogy a semmiből felnevettem, de néha a komor szomorúság szelét fújta be a szél az ablakon. Louisa May Alcott örökre helyet foglalt a szívemben a négy lány gyermeki szenvedélyeivel. Szerintem még 20 év múlva is emlékezni fogok Amy festményeire, Meg romantikus jellemére, Beth jólelkűségére, kedvenc szereplőm, Jo fiús hóbortjaira na meg persze „tettestársára” Laurie-ra, aki bizony az én fejemet is elcsavarta csapongó szellemével. (És nem csak Thimotee Chalamet miatt ;-))
Gyönyörű gondolatokat adott a regény, amik erőt adtak a mindennapokhoz. Humora igazán egyedi volt, annyira lányregényes! ♥ Az egyik kedvencemnek tudhatom és szívesen térek vissza ebbe a világba, ahol a munka mellett akad idő piknikezni, bálba menni hajsütővas általi baleset okozta hajjal, kenyeret sütni, madarat temetni és még sorolhatnám. Olvasás közben éreztem a legjobban az élet apró örömeinek fontosságát, a nők büszkeségét és a gyermekkor legszebb pillanatait. ♥♥♥

Bevallom 2020. szeptemberében kezdtem el az olvasását, de félretettem. Utána többször megpróbálkoztam vele, de nem ment, mindig letettem. El sem tudtam képzelni mit szeretnek rajta annyian. Rettenetesen untam és egy percre sem kötött le.
Majd nemrég, nem volt túl jó kedvem, nem is tudtam mit olvassak és valahogy újra kézbe vettem. Nem tudom miért, de most nagyon magával ragadott, ezért is fontos, hogy hogy talál meg az adott könyv. Ha nincs itt az ideje nem kell erőltetni, majd eljön. Eljött.
Kellemes és végtelenül bájos olvasmány, ami kiszakít napjaink értékrendjéből és megmutatja az igazi értékeket, amelyek valójában fontosak.Amikor a lelkünk valami szépre és kedvesre vágyik, na akkor jött el a Kisasszonyok ideje.

Hosszabban:
http://wandamaci.blogspot.com/2021/03/louisa-may-alcott…

Korábban már láttam a Kisasszonyok 1994-es és 2019-es filmváltozatát is, amik tetszettek – különösen a régebbi, Winona Ryder és Christian Bale alakításának köszönhetően. Eddig mégsem jutott eszembe elolvasni a könyvet, ám amikor az egyik, feminista irodalommal foglalkozó egyetemi kurzusomon szóba került, úgy éreztem, eljött a megfelelő alkalom.

Nagyon élveztem a regényt, pedig nem történnek benne egetrengető események, csupán azt követhetjük végig, hogyan foglalják el magukat a March család nőtagjai, míg az édesapa az amerikai polgárháborúban teljesít szolgálatot. Bár kevés lehetőség áll rendelkezésükre, a gyerekek kihozzák helyzetükből a legtöbbet, és igen kreatív megoldásokkal rukkolnak elő. Imádtam azokat a részeket, amikor színdarabot rendeznek a korabeli ponyva-kalandregények fordulatait alkalmazva, vagy újságot szerkesztenek, melynek cikkein keresztül az írónőnek (és a fordítónak) nagyszerűen sikerült érzékeltetnie a négy lány eltérő jellemét és érdeklődési körét. Az is tetszett, hogy mindegyik testvér képvisel valamilyen művészeti ágat: Meg a színészetet, Jo az írást, Beth a zenét, Amy a festészetet.

Ha már a lányok személyiségénél tartunk, egyértelműen Jo lett a kedvencem közülük, vele tudtam a legjobban azonosulni, az írói ambícióit és a lobbanékonyságát is beleértve. Megben értékeltem a gondoskodó hajlamát, az anyaság iránti vágyát, de ő számomra sótlanabb karakter maradt. Beth is aranyos, de talán ő jut a legkevesebb szerephez, spoiler. Amy többnyire az idegeimre ment az önző és felelőtlen viselkedésével, viszont úgy vélem, pont a hibáinak következtében Jo mellett belőle vált a legélettelibb karakter, ellentétben az inkább eszményképként ábrázolt Meggel és Beth-szel. A szomszéd fiú, Laurie pedig igazán egyedi színfoltja a nővérek életének, Jóval remekül kiegészítik egymást a hebrencskedéseikkel.

Akadt egy-két fejezet, ahol a tanulságot túlságosan didaktikusnak éreztem spoiler, de ezeken felülkerekedve teljesen megmelengették a szívemet a March-kisasszonyok hétköznapjai.