Jo ​fiai (Kisasszonyok 4.) 84% 96 csillagozás

A harmadik kötet után kezdett elfogyni a sorozat iránti lelkesedésem, ám szerencsére a negyedik kötet ismét jobban elnyerte a tetszésem. Valószínűleg az aktuális élethelyzetem is szerepet játszik abban, hogy bár még mindig kedvelem a gyerekekről szóló történeteket, most sokkal inkább lekötöttek a felnőtté válást, a pálya- és párválasztást taglaló részek.

A felállás hasonlít a második kötetéhez: ezúttal is egy jelentősebb időugrás után vesszük fel a fonalat, és már fiatal felnőttekként látjuk viszont a szereplőket. Érdekes volt látni, ki mennyit változott, mennyiben váltotta be a gyermeki énjéhez fűzött reményeket. Annak is örültem, hogy közben a társadalom fejlődését is nyomon követhettem, mivel ekkorra már természetessé vált, hogy nők is járhatnak főiskolára.

A cselekményvezetés továbbra is szaggatott, de az előző kötetnél mégis egységesebb érzetet kelt. Sőt, itt mennek végbe a sorozat legnagyszabásúbb eseményei, hiszen a fiúkkal együtt átélhetünk spoiler is. Sajnos a Dannel kapcsolatos aggodalmaim részben beigazolódtak, bár azt értékeltem, hogy spoiler, azt pedig nem is értettem, hogy spoiler. A kalandregénybe illő fordulatok ellenére én jobban élveztem Nat Németországban tanulós részeit, a megtapasztalt nehézségek ellenére teljesen átéreztem, hogy igyekszik a lehető legtöbb mindent kipróbálni a külföldi lehetőségekből. A regény legüdébb színfoltjának mégis Meg legfiatalabb lányát, Josie-t mondanám, aki korábban csak kisbabaként szerepelt. Hajadonná cseperedve végre alkalma nyílik kibontakoztatni személyiségét, bájos szeleburdisága pedig egyenesen a kamasz Jóra emlékeztet.

A kialakult szerelmi szálak közt voltak, amiket már az előző kötetben is belengettek, ennek ellenére egyiket sem került olyan közel hozzám. Inkább távolságtartóan szemléltem őket, habár itt is akadt, ahol reméltem, hogy az egyik fél végül meggondolja magát, és ráébred, hogy ő is többet érez barátságnál spoiler. Sok párosítás inkább egyfajta félmegoldásnak érződött, hogy a lehető legtöbb szereplőt sikerüljön kiházasítani a végére.

Összességében viszont igazán lélekmelengető élményt nyújtott a sorozat, örülök, hogy végre megismertem a teljes történetet, és a March-család közel annyira a szívemhez nőtt, mint a másik kedvenc négygyermekes irodalmi famíliám, Durrellék.

Plumfield fiai felnőttek, Plumfield pedig koedukált főiskolává nőtte ki magát.
Hiába csak 2 hét telt el az előző rész óta, kicsit nehezen rázódtam vissza a történetbe. Aztán persze pikk-pakk beszippantott.
Mind hangulatban, mind cselekményben hozta a korábbi részek színvonalát, arról nem is beszélve, hogy itt már nemcsak Jónak, hanem Megnek és Amynek is jutott szerep. A humor sem hiányozhatott belőle, amit ezúttal főként Teddy és Josie szolgáltatott, a könnyeket viszont Dannek köszönhettem. (Kicsit haragszom is miatta az írónőre.)
Sajnálom, hogy nincs több rész, de a kissé keserédes véget leszámítva méltó lezárása volt a sorozatnak.

A kisasszonyok sorozat 4. részében immár Jo fiaié a főszerep. Az előző rész óta eltelt 10 év, az iskolából főiskola lett, a diákok közül van, aki már kirepült és már a saját útjukat járják, néhányan még mindig rászorulnak Jo iránymutatására. Némelyik „iránymutatás” még ma is érvényes lehet, némelyiket kissé erőltetettnek éreztem.
A szereplők közül van, akinek jól alakul a sorsa, van akinek kevésbé. Dant nagyon sajnáltam, spoiler
Meg kell, hogy mondjam, ha nincs a kihívás, lehet, hogy nem olvasom végig a könyvet, azért is haladtam vele ilyen lassan. Nekem már az előző rész is kicsit erőltetett volt, lehet, hogy tényleg az első két rész után abba kellett volna hagyni…

Bár erre és a harmadik kötetre 3*-ot adtam, de ilyen 3-3.5 között ingadoztam mindkét résznél.

Ez is hasonló élmény volt, mint a Fiatalurak – voltak olyan részei, amik lekötöttek, és voltak, amik untattak. Vannak benne olyan mondanivalók, amik most is megállják a helyüket, de néhány meg már nem működne. Ilyen pl. amikor Jo elbeszélget a „Pufi” becenévre hallgató fiúval, hogy nem szégyelli-e magát a súlya miatt.

„Micsoda lehetetlen kéz egy férfihoz! Nem szégyelled magad? – Mrs. Jo megragadta a pufók kezet, amelybe gödröcskék mélyedtek minden ujj tövénél, és most kétségbeesetten matatott az öv csatján, amely alatt a derék messze túl vastag volt egy ilyen fiatal fiúhoz.”

Vagy amikor a végén úgy érzi mindenki – köztük Jo is –, hogy Bess, az irreálisan tökéletes lány túl jó spoiler. Nem mondom, hogy reális lett volna, ha elveszi feleségül, de valahogy fura volt, ahogy mindenki hirtelen úgy viselkedett az addig körülrajongott spoiler, mintha valami gazember lenne, spoiler.

spoiler

Az állatbántalmazó jelenetekhez (két ilyen eset rémlik) sem vágnánk jó arcot pozitív szereplők részéről egy kortárs regényben.

Viszont voltak olyan részek is, amik szerintem (akkori viszonylatban) modernek.

„[Plumfieldben] Olyan szenvedélyesen hittek minden nem, bőrszín, felekezet és rang jogában a tanuláshoz, hogy jutott hely mindenkinek, aki kopogtatott, szívesen fogadták a kopott ifjakat az ország északi részéből, a lelkes lányokat Nyugatról, a félszegen feszengő, felszabadított fiatalembert vagy leányt Délről, vagy a jó családból származó diákot, akinek ez a főiskola jelentett lehetőséget, mert szegénysége miatt a többi egyetem zárva maradt előtte.”

Na már most – nem tudom, ez a bőrszíntől való rész mennyire nagy rétegben volt kivitelezve, de én most azt fogom hinni, hogy ez így azt jelenti, amit én szeretnék (bár a felszabadított rész is megerősít abban, hogy nem én képzelek bele többet). 1886-ban jelent meg ez a könyv, és ha arra gondolok, hogy Montgomery még a 20. században is becsúsztatott egy-két rasszista gondolatot (pl. 1931 – Gubanc, utolsó fejezet), akkor ez így tényleg pozitívum.
Alcott több helyen ír a nők szavazati jogáról és arról is, hogy egyenlően kezeljék őket a férfiakkal, Nannél pedig meg merte lépni azt, amit Jónál anno (1869) nem – azaz vénlány lett, aki a hivatásának él. A kötetben arról is szó esik, hogy nőként nem annak kellene lenni az egyetlen célnak, hogy férjet találjanak.

Nem bánom, hogy újraolvastam, így, a negyedik kötetre rendesen hozzám nőttek a szereplők, és kicsit fura volt bezárni és rájönni, hogy ennyi volt.

Azt hiszem, elfáradt a történet a végére, mert amennyire tetszett az első három rész, annyira unalmasnak találtam az utolsót annak ellenére, hogy bőven volt benne kaland. Az még érdekes is lett volna, hogy megtudjuk, mivé lettek Jo fiai, de mindez olyan unalmasan volt tálalva, hogy csak szenvedtem a könyvvel. Hosszú, életszerűtlen párbeszédekben vesztem el, az oldalnyi leírások is végtelennek tűntek. Egyedül azok a részek kötöttek le, ahol Dan kálváriáját írta le, vagy a hajótörés. Annak azért örülök, hogy mindenki megtalálta a boldogságot.

A Jo fiaival végül végére értem a Kisasszonyok szériának, amely biztos, hogy sokáig megmarad az emlékezetemben.
Habár a harmadik és negyedik rész túlnyomóan jóval kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint az első kettő, s ha lehetne, egy nagy választóvonalat húznék a két-két rész közé, azért nyilvánvalóan ha már egyszer megismertük a szerethető szereplőket, szeretnénk tudni, hogyan is alakult az életük.

Az előző részekből megismert, eleinte vadóc, türelmetlen, vehemens Jo a harmadik részben egy nyugodt nővé, anyává cseperedett (akit már akkor is anyónak szólítottak), a negyedikben ezeknél azonban egy merőben különböző oldalát mutatja. Itt ugyanis az általam imádott karakter, akihez sokáig hasonlítottam magam, már szinte egy teljesen új ember – sajnos. Jo emberi értelemben előnyére változott, mégsem tudtam szimpatizálni a „nagy bölccsel”, aki úton-útfélen kéretlen tanácsokat osztogat fiainak és lányainak, és önmaga, mint az élet mindentudója ül amolyan kotlós mama módon a trónján, mintha elfelejtette volna eddigre (ha jól számolom, negyvenes éveiben járhat), milyen fiatalnak lenni. Nem valósította meg az utazási álmait, és már csak a fiatalságban (és írásban) látja az élet értelmét. Olyan érzésem volt, mintha az írónő azt sugallná, hogy ebben a korban az ember már nem is számít – a 21. században ez egészen biztosan nem így van.
Amy, a másik kedvencem továbbra is szinte alig szerepel, talán hallottam megszólalni, de nem vagyok róla meggyőződve, és hiányoltam az első részekből megismert szoros testvéri kapcsolatot, még ha Meg némileg ellensúlyozza is a legkisebb nővér hiányát.

Olvastam a molyos kommentek között, hogy páran nehezményezték, amiért ezekben az utolsó részekben sokkal romantikusabb kapcsolatnak néz ki Laurie és Jo kapcsolata, mint amilyen a saját férjével való köteléke, és való igaz, ámbár igyekeztem úgy tekinteni rájuk, mintha már legalább hatvan évesek lennének, s így hellyel-közel sikerült elfogadnom ezt a felállást.

Egyébiránt a negyedik rész első fele igencsak unalmasra sikeredett, mint egy hosszúra nyúlt szentbeszéd, majdnem félbehagytam és nehezemre esett folytatni, de szerencsére a második fele kárpótolt érte, amikor végre Jo-t kicsit elhagyjuk, és inkább Dan vadnyugati kalandjai, Emil tengerészi élete, Nat ifjúkori botlásai és Demi szerelmi élete kerülnek az előtérbe. Ezek végre valóban érdekfeszítőek voltak, és itt már a történések fényében volt is értelme az erkölcsi szálaknak (nem volt annyira szájbarágós – pedig én kifejezetten tudom értékelni ezeket).

A lányok is kapnak már némi színpadi fényt: Josie (Megék legkisebb lánya), Daisy (Demi ikertestvére), Nan (a regénysorozat új feministája), Bess (a tökéletes hölggyé érő Aranyka, Amy lánya). Ők emlékeztethetik az olvasókat a hajdani négyesre, bár érdekes, hogy azért már érződik a megváltozott kor, az eltelt 25-35 év ahhoz képest, amikor a kisasszonyok voltak fiatalok. Már megtehetik a lányok, hogy nem mennek férjhez, kapunk egy kis bepillantást az akkori politikai helyzetbe, a nők tanuláshoz való és szavazati joga is előtérbe kerül. Megfigyeltem, hogy ezzel egyetemben egyre kevesebb a lányok közt az olyan hölgy, mint Amy vagy Bess, esetleg Daisy, s növekszik a harcias lányok száma (Josey, Nan), míg a Kisasszonyok idején még inkább az előbbiek voltak többségben. Mára pedig, mármint a 21. században kihalófélben vannak a hölgyek – és az úriemberek is.
Talán azért is szeretjük ezeket a regényes klasszikusokat, mert romantikus hajlamaink a jómodor papírra vetett történeteiben szárnyra kelhetnek.

Ami a többi szereplőt illeti, Dan kalandjai kedvemre valók voltak (eddig mindig azt hittem, ha férfiként születnék vehemens természetemmel, sokkal könnyebb lenne, de az ő példájából okulva, hát, lehet, hogy nehezebb), Demit nagyon megkedveltem, a többiekről sajnos nem lehet sokat nyilatkozni.

Még azt hadd írjam meg, hogy ami nem tetszett, hogy annak ellenére, hogy Jo mennyire ajnározza és szereti a fiait (sosem értettem, mikor valaki ennyire különbséget tesz a nemek között és csak a fiúk vagy csak a lányok megszállottja), mégse érzi szinte egyiket sem elég jónak a lányaihoz, ami kifejezetten ellenszenves volt számomra. Nyilván, ha együtt nevelkednek fiúk és lányok, szövődnek szerelmi szálak, és persze, azért bizonyos fokig nem rossz az, ha próbáljuk elvárni, hogy mindenki egekig tökéletesítse magát, de azért az elfogadás is egy fontos dolog. S pedig anno mennyire örült volna Jo is, ha elfogadják őt is olyannak, amilyen. De azért szerettem a párosításokat.

Összességében egy tündéri sorozat ez, és remélem, kicsit megedzett, mert szeretnék áttérni Jane Austenre (Meggyőző érvek és Értelem és érzelem), és azért Austen ennél sokkal cikornyásabban fogalmaz, szóval remélem, a lépcsőzetes „edzés” segít majd átnyergelni az ő világába.

Ajánlom a Kisasszonyokat és folytatását fiatal lányoknak és nőknek, nagymamáknak okulásul, kikapcsolódás gyanánt vagy egyszerűen csak az klasszikusok szeretetéért.

Jo történetének befejező része: meg tudjuk, hogy Jo fiaival mi történt az elmúlt pár évben. Talán ez már kicsit fáradtra sikerült, legalábbis nem volt olyan izgalmas mint a korábbi részek. De az is lehet, csak azért, mert ez egy lezáró részként már nem rejtett több titkot, tönn mi lesz ha gondolatot. A regény-sorozat ennek ellenére nagyon tetszett, és mindenképp dícséretes, hogy keletkezésekor,azt sugalta a fiatal lányoknak, hogy lehet érvényesülni nőként egy férfiak uralta világban is.

Akárcsak a sorozat többi része, a zárókötet is kedvencem lett. Mint általában, Alcott ebben a könyvben is változatos személyiségekkel, helyzetekkel, dilemmákkal, erkölcsi útmutatóval látja el olvasóját nagyon érzékletes és alapos lélekrajzzal.
Ebben a kötetben a Fiatalurak című előző regényben megismert szereplők további sorsát ismerhetjük meg, és – ahogyan Alcottnál jellemző – vannak borítékolható kimenetelek és váratlan fordulatok egyaránt, hogy végül a sorozat egy 85-90%-os Happy Enddel záruljon.
Ami Dant illeti spoiler

Ez az a rész, aminek alig vártam, hogy végre végére érjek. Még egy bőrt sikerült lehúzni a March családról, tíz évvel és egy generációval később. Mindenki kedves, mindenki aranyos, még Danről is kiderül, hogy tulajdonképpen egy hős, mindenki megtalálja a maga útját és mindenki boldog lesz. Nekem az ilyen történetek nagyon mesterkéltek és erőltetettek, főként miután az első két részből megtudtuk, hogy az élet pont nem úgy működik, hogy mindenki boldog lesz. Természetesen a kis, kötelező tragédiák itt is megvannak, Dan börtönbe kerül, beomlik a bánya, nem mindenkinek sikerül férjet vagy feleséget fogni, vagy éppen nem mindenki mamája örül a választásnak, viszont olyan nagyon kikényszerítettnek éreztem ezt az egész utólagos mutassuk meg, hogy mindenki révbe ér dolgot, amolyan kényszeres lezárásnak, ami nélkül én például teljesen remekül meglettem volna. Sőt, az első két kötet tökéletesen elég lett volna nekem, mert sajnos azokból viszi tovább itt is, hogy bizonyos részeknél elidőzik, másokat meg nagyon összecsap és egy oldalban elrendez. Mit is mondhatnék? Azt hiszem, örülök, hogy nincs több kötet, mert én meg kényszeresen el akarnám olvasni, hogy az egész végére érjek.

Kíváncsian vártam az előző részben megszeretett kis szereplők sorsának alakulását, történetük folytatását; érdekelt, hogy mi lesz velük. De sajnos elég nehezen verekedtem magam végig a könyvön, sokszor untam és túl akartam lenni rajta. Bizonyos részek tetszettek, de többségben voltak azok, melyek untattak. Talán nem hiányzott volna már ez a rész a sorozathoz – az utolsó sorokat olvasva, úgy tűnik, az írónő is belefáradt a folytatásokba… Nem tetszett, ahogy a szerző “elintézte” Dan sorsát; ez a fajta teljes reménytelenség szerintem nem volt jellemzője a köteteknek.