Legszívesebben most azonnal újraolvasnám. Nem sokszor fordul elő, hogy hangosan nevetek egy könyvön, de ezt végigvinnyogtam vigyorogtam nevettem, csak csendben, mert a gyerek alszik, elmúlt hajnali kettő, de kit érdekel?!
Nagyon szerettem a srácokat, baromi jól illettek egymáshoz, jó volt a kémia, szépen alakultak az érzések, bár fú, szerintem az első három kötet közül ez volt a legfájdalmasabb. Jó értelemben és pillangók-a-hasban szorongós izgulós jóféle módon, de attól még többször eléggé fájt.
Charlie egy borzasztó helyes, nagyvonalú, kedves, figyelmes, előzékeny és hihetetlenül empatikus és jószívű srác, akibe off bárki bele tudna zúgni – leszámítva, hogy ő Mr. Homály, akinek halvány gőze sincs arról, hogy naplementét nézni kettesben a tengerparton piknikezve esetleg többet is sugallhat a vele lévő barátnak annál, mint hogy megesznek egy király szendvicset egy király helyen egy szép jelenséget nézve. Charlie számára elég hamar szorongással teli purgatóriummá válik a puszta létezés is, már nem biztos benne, ki barát, ki akar többet, és hogyan kezelje ezeket a helyzeteket, hogy lehetőleg senkit se bántson meg (még jobban).
Minden homálysága ellenére amúgy nagyon szuperül kijön az emberekkel és elképesztő szociális érzéke van, az EQ-ja is állati magas, ő egyszerűen csak túlságosan „emelt szinten” űzi a barátságot, ami sokszor félreértésre adhat okot – ez az ő része a történetből.
A másik srác Liam, aki instant szerelem volt az első felszólalásától kezdve. Ő Mr. Romance, aki randikat és romantikus pillanatokat szervez másoknak pénzért, miközben nagyon vágyik rá, hogy neki is része lehessen hasonlóban. Ő lesz Charlie mentora, miközben próbálja kibogozni, hogy kivel hányadán áll. Az eddigi olvasmányaim közül Liam karaktere állt legközelebb a szívemhez, ha srácokról van szó, össze-vissza ment tőle a szívem. Nem túl magas, nem is a legszebb fiú a campuson, alacsony, sápadt, seszínű hajú, de olyan karizmája van, amitől minden leírás ellenére a legvonzóbb szereplő volt a könyvben. Imádtam, hogy diszkrét, udvarias, egyenes, és hogy ő is az a fajta előzékeny és empatikus ember, aki mindenek elé helyezi, hogy lehetőleg senki ne sérüljön egy kínos szituáció során, még ha kemény dolgoknak is kell elhangzania. Nagyon szerettem, amilyen érzékenyen tudta kezelni ezeket a helyzeteket, és mindeközben ő is viccelődik, ugrat, de csak úgy és akkor, ahogy és amikor ennek helye és ideje van. Összeszedett, rendezett (mindenre van egy listája vagy egy naptára), megbízható, felelősségtudó, emellett pedig él-hal a romantikáért.
És hát a sztori. Ennek a történetnek már volt plotja, ha nem is egy túl szövevényes fajta, de az előző két „babázás” után elég meglepő élmény volt. Az egész történet olyan, mint egy király romantikus film, aminek a végén lerágja az ember a karját, hogy gyerünk már, gyerünk már, elkésik? odaér?? siessenek már!!!, pedig pontosan tudja, hova fog kifutni. A párbeszédek baromi jók voltak, az egész szépen sodródott előre, épült, nem voltak visszalépések. Volt ugyan egy-két olyan apróság, amit hiányoltam, hogy nem lett belőle aztán semmi, egyszerűen elfelejtődött, mert nem ez volt a lényeg spoiler, és örültem, hogy nem volt csurig drámával, mert így is elég intenzív volt az élmény.
Eddig ez a kedvencem az első három regényből, mindenkinek kéne egy Liam, azoknak is, akik csak emberül akarnának tanulni, nem romantikául, és mindenkinek kéne egy Charlie, aki érezteti velük, hogy figyelnek rájuk, fontosak, csodálatosak úgy, ahogy vannak, és hogy számítanak. off
Két dolog volt állati meglepő a számomra: az egyik, hogy nem gondoltam volna, hogy ez lesz a felállás közöttük az ágyban, a másik, hogy pont a világ legromantikusabb embere spoiler Oké, ez személyes preferencia, de nem számítottam erre. :D
Ajj. Aki szereti a drámamentes rózsaszín fluff MM történeteket, azoknak jó szívvel ajánlom, vicces, szívmelengető, izgalmas, rövid, nálam újraolvasós.
Túl rövid.