Én azt hiszem, hogy Lőrinczy Judit kiterített maga elé egy (esetleg kettő vagy három) pakli Dixit kártyát, elkezdett írni, és amikor befejezte, ott volt az Elveszett Gondvána története.
Bevallom őszintén, hogy először nagyon vártam ezt a könyvet, aztán pedig amikor elkezdtem olvasni, nagyon untam. Körülbelül 60%-nál azon gondolkoztam, hogy befejezés után ez is a nemsokára-eladó polcra fog kerülni, hogy legyen hely a kedvenceknek, akármennyire is vártam ezt a könyvet, akármennyire is kíváncsi voltam rá.
Jelentem, elvetettem ezt az elgondolást.
Az Elveszett Gondvána számomra azok közé a könyvek közé tartozik, amiket csak a teljes kép ismeretében, a történet végén tudok igazán értékelni. Már csak azért is, mert őszintén szólva a könyv első felében fontosabb szerepet kapó miéville-i város, a maga szakszervezeteivel, helyszíneivel és titkaival engem nem igazán tudott lekötni, csak a végén, amikor kiderült, hogy mi köze is van a városnak az egészhez. Többen is írták/mondták, hogy a könyv második fele átcsap alami kaotikus-weird dologba, ami alaposan összekuszálja a szálakat – egy kicsit tartottam is ettől, ha már az eleje nem tetszett nekem, amiről annyit áradoztak, akkor vajon a káoszhoz mit fogok szólni?
Hát, azt szólom, hogy ez a világ-koncenpció meg az Őrület Birodalma nekem ezerszer jobban bejött, mint a város, még az álomszerű látomásokat is izgatottabban olvastam, mint az x-edik leírást az expedícióról meg a városi marakodásról! Biztos a városi részeknek is vannak mélyebb jelentésrétegei, és nagyobb szerepük annál, hogy előkészítsék a végjátékot, de számomra ez a könyv az utolsó harmadában emelkedett ki a „jó-jó, de ennél többet vártam” kategóriából.
Sajnos nagyon nehéz róla spoilerek nélkül írni, de azért annyit elárulhatok, hogy aki a borító miatt olvasná, az inkább ne tegye, akit viszont elbizonytalanít a borító, az inkább kösse be vagy hagyja figyelmen kívül, de tegyen vele egy próbát.* Nekem az olvasás alapján amúgy nem csak Miéville ugrott be, hanem Dukaj is ( spoiler ).
Gyönyörű ez a történet, és nem csak azért, mert hihetetlenül komplex (ez egy kicsit hátránya is egyébként, én sokszor utólag jöttem rá, hogy hoppá, 100 oldallal korábban valami fontosat szalasztottam el) és jól átgondolt, nem csak azért, mert végül mindenre fény derül, de nem ám olyan szájbarágósan, hanem úgy, hogy beférkőzik az ember gondolatai közé, és ott gyökeret ereszt és terebélyesedik, és gondolatokat bont. Nekem elsősorban azért gyönyörű, mert mesterien vegyíti a fantasy világokat némi sci-fi körítéssel (említettem már Dukajt, ugye?), és a legvégén győzött meg róla, hogy ezt újra kell majd olvasnom, bármennyire is untam az elejét.
spoiler
spoiler
*a kalapos kisfiún kívül egyébként az összes mozzanatot tudom értelmezni a borítón, de összességében azért eléggé félrevezető