Pusztulás 1 csillagozás

Elmosolyodott, összerezzent. Ezt nem tudták soha – gondolta. Hogy a szavakat, a legszebb gondolatokat a nagyszülők adják át. Ha tudták volna, fogdába, kalodába kellett volna zárják, s nem a könyveket cenzúrázzák. Igen, ezt soha nem sejtette a rendszer. A gondolatfigyelők. A gondolatellenőrök.

A leglényegesebb személyiségjegyeiről nem volt szabad beszélnie. Hogy ő magyar. Magyar, ahogy fű a fű, csillag a csillag. Magyar szót adott az Isten az ajkára. Ahogy nekik románt. Másnak németet. Megint másnak oroszt, szerbet, bolgárt.

S még miről szólt a tiltás? Arról, hogy Sajgóföld magyar. Hogy Erdély magyar föld volt, ha már nem is az. Bethlen Gáborról, a Báthoryakról: Istvánról, Zsigmondról és Gáborról. Bocskairól. Hogy Erdély városai magyarok voltak. Hogy ki foglalta el először Erdélyt. Kié az elsőbbségi jog. Aztán: hogy a kommunizmus úgy rossz, ahogy. A személyenként leosztott fél kenyérről. A negyed, azaz tizenkét gramm havi vajról. A csirke lábakról. A csirkenyakról.

137. oldal

Erdély magyar volt, de már nem az. Ennyi az igazság, és nem több. Ez miért nem elég nekik?!

– Ezt a földet két ökör és két tehén árából vettük – mondja elmerengve a nagyanyja –, ezt cseréltük, ezt, amikor megvettük, úgy megbetegedett a sok munkától nagyapád, hogy a kórházba került…

– Sok földünk van, nagymama?

– Sok.

– Mind vették?

– Volt olyan, amelyiket igen, volt olyan is, amelyiket örököltük…

– Mi az, hogy öröklés, nagymama?

– A nagyapád nagyapjáé volt…

– Már ő is dolgozott?

– Igen.

– Ő is olyan sokat dolgozott, mint édesanyám?

– Igen.

– A földért dolgozni kell, nagymama?

– A földért dolgozni kell, fiam.

Aztán bekövetkezett az is, amit legrosszabb álmaiban sem várt. A legutolsó intézkedések egyike az lett, hogy nemcsak hogy levették a kétnyelvű feliratokat, megszüntették a tévé, a rádió magyar adásait, az újságokban, könyvekben a magyar szövegben is románul kellett írni a magyar helységek nevét… Tarnócból Tărnoţiu, Vármezőből Câmpia Cetăţii lett. S bár mindez fájdalmas volt, a fordítás sokszor nevetséges helyzeteket teremtett. Udvard nevét Odor-ra fordították. (Persze ez nem volt kivételes, egyedi eset. Rögtön Trianon után, az ősi román földön olyan fordításokat is lehetett találni, mint Tofalau, Tófalva, vagy Dicsőszentmárton Diceuszentmarton.) Nem tudták nevessenek-e vagy sírjanak ezen. Nemsokára viszont erre is választ kaptak. A kificamított nevek ellenére a diktátor Sajgóföldet egy látogatásakor régi román földnek nevezte. Nekik. És ők kellett tapsoljanak. Megdöbbent. Eddig mégsem mehetnek el az ellenük foganatosított intézkedéseikben. Nem. Eddig csak azt tudta, hogy hazátlan, akinek viszont van szülőföldje, most megtudta, hogy a szülőföldet is kétségbe vonják. Sajgóföldet. Az Apahavast. A csermelyeket. A völgyek, patakok ölét. A Hamvas patakát. A rájuk sütő csillagokat. A szavak jelentését, amit a lélek csillagporral szórt be. Érzelmi töltetét. És ez fájóbb volt mindennél.

173. oldal

De volt más is. Az, amikor megjelentek az első állami nyugdíjasok a faluban. Amikor törvénykezéseikkel leértékelték a paraszti munkát. És még csak nem is háborús időkben, esperes úr. Háborús időkben magától értetődő lett volna, hogy mint Krisztusra, ránk tették a keresztet, hadd cipeljük a Kálvária útján, kínlódva és megalázva, de nekünk épp a háborús idők voltak a legszebbek… Abból a négy évből élt ötvenet utóbb az erdélyi magyarság. Abból, amennyi még egyszer megadatott nekünk… Az új hatalom nem tudott soha nagyvonalú lenni. Pedig tudhatták, a percek, az órák, a napok mind ellenünk s mellettük vannak. Tudhatták azt is, hogy több minden köt össze, mint amennyi elválaszt. Tudhatták, hogy lehetne esetleg békességben is élni… Közel ezer évig éltünk együtt. Több köt össze vérségileg, mint sok más néppel. És, ennek ellenére, mindig ellenünk törvénykeztek… Ezért nem lesz soha valódi demokrácia ebben az országban – emelte fel hangját Köblös Orsolya. – Mert bármilyen törvényt hoztak is, benne volt az ellenünk irányuló tiltás…

238. oldal

Az állam, amelybe belekényszerítette a történelem, csak ellenséget akart látni a magyarokban, még lojális polgárt se, soha. Pedig hogy szeretett volna polgár lenni. Polgár és európai.

229. oldal

Nemcsak a földet, az örömöt is elvették tőlünk.

Ekkor már a nincstelenséggel átszőtt nyolcvanas évek elején jártak, s váratlanul az ellenük foganatosított intézkedések fölgyorsultak.
Udvardon szedik le a magyar föliratokat, jött haza egyik nap a szomszédja.
Váltják a magyar igazgatókat is.
A hivatalokban már csak románul szabad beszélni.
Aztán, mintha a fájdalom kútjai feneketlenek lennének, kimeríthetetlenek, egy nap megtudta az újságból azt is, hogy ő nem több, nem kevesebb, mint magyarul beszélő román. Az állampolgár szót talán szándékosan, vagy csak véletlenül, nem írták oda. Román vagy, román, suttogta egy hang, örvendened kellene, hogy befogadnak, s te mégsem örvendsz. Pedig egy kétezer éves nép tagja lehetnél, nem egy jöttment, ezeréves népé. Ráadásul, akinek még szülőföldje sincs. Igen. Eddig csak azt tudta, hogy hazátlan, akinek viszont van szülőföldje, most megtudta, hogy nemcsak a szülőföldjét, még az identitását is kétségbe vonták. Forogni kezdett vele a világ. Istenem, hát mit akarsz velünk? Mit tartogatsz még számunkra? Önsorvasztó létünk meddig dagasztod?

171. oldal

Visszaadták a földet? Vissza. Beismerték ezzel, hogy tévedtek? Be. De kértek-e bocsánatot a megnyomorítottak és megszomorítottak életéért. A halottakért? Az elűzöttekért? Tudja, esperes úr, sokat gondolkoztam én ezen, talán mást sem tettem csak gondolkoztam: 1918 óta csak erre ment ki a játék. Az új hatalom meg akart törni minket. És ez sikerült is. A történelemben még nem volt ilyen eset, hogy ha meghódítottak egy országot, a hódítás egybeessen a tulajdon megszüntetésével.

238. oldal

Trianon átka nemcsak minket sújtott, a győzteseket is. Sosem tudnak igazi demokráciát létrehozni, mert a demokrácia nekünk is jó.

259. oldal