Akarsz ​beszélni róla? 138 csillagozás

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Önfejlesztés, ​pszichológia
Lori Gottlieb empatikus és találékony terapeuta, akit a kliensei a legkülönbözőbb problémákkal keresnek meg.
Az újdonsült szülők nem boldogulnak a gyereknevelés feladataival.
Az idősödő nő úgy érzi, nincs rá szüksége senkinek. A családja teljesen elfordult tőle.
Önpusztító fiatal alkoholista.
Harmincöt éves, friss házas, halálos betegséggel küzd.
Nárcisztikus tévés, tényleg borzalmas a stílusa. Tragédia rázta meg az életét.
Mindannyian úgy érzik, segít rajtuk a terapeutájuk, könnyebben boldogulnak.
De Lori Gottlied nemcsak terapeuta – maga is pszichológushoz jár, ráfér, hogy fejlődjön a személyisége. Fel kell tárnia egy magánéleti katasztrófa okait, miközben élettörténetét átszövik pácienseinek történetei.
INSTANT NEW YORK TIMES BESTSELLER
A könyvből tévésorozat készül, a főszerepben Eva Longoriával.
2019 legjobb tényirodalmi munkája – O, The Oprah Magazine
„Nyers és szívhez szóló.”… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2019

Tartalomjegyzék

>!
XXI. Század, Budapest, 2020
464 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155955884 · Fordította: Dudik Annamária Éva
>!
XXI. Század, Budapest, 2020
464 oldal · ISBN: 9786155955891 · Fordította: Dudik Annamária Éva

Enciklopédia 52


Kedvencelte 22

Most olvassa 14

Várólistára tette 200

Kívánságlistára tette 207

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

Bea_Könyvutca P>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Egyszerre segítő könyv Lori Gottlieb könyve és egy jó regény is egyben, érdekes, izgalmas és tanulságos. Egyrészt életeket, történeteket ismerhetünk meg, emberi tragédiákat, családi konfliktusokat élhetünk át, másrészt megismerhetjük ezeknek a másik oldalát, azt ahogyan egy terapeuta megközelíti ezeket a problémákat. Nagyon tanulságos volt egy másik perspektívából látni minden gondot, bajt, azt pedig szintén különleges élmény volt végigkövetni, ahogyan a páciensek változnak, fejlődnek, világosabban látják önmagukat, az életüket, és máshogy viszonyulnak a környezetükhöz, mert rájönnek, hogy a életük kulcsa tulajdonképpen a saját kezükben van.

Mindez igaz Lori életére is, az ő változását, gyógyulását is közelről figyelhetjük, mindemellett élvezhetjük empátiáját, kedvességét, őszinteségét és humorát is.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2020/08/lori-gottlieb-aka…

IrodalMacska P>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Pszichoterápia otthon

Lori Gottlieb személye a legjobb példa arra, hogy változtatni tényleg soha nem késő. Ez így, egy könyvértékelés kezdőmondataként a világ egyik legnagyobb közhelyének tűnhet, de mégis így van. Egyrészt felnőtt fejjel, bölcsészdiplomával a kezében, elhelyezkedve a „szórakoztatóiparban” – egy filmügynök asszisztenseként – egy kórházi sorozat hatására úgy dönt, hogy beiratkozik az orvosi egyetemre. Keresi az útját, meg is szakítja a tanulmányait, majd jön a felismerés: az írás mellett az emberi lélekkel akar foglalkozni!

A következő nagy változást az életében „a Pasival” való szakítás jelenti. Megrendül minden, amit biztosnak hitt és maga is egy pszichológus kollégájához, Wendellhez fordul – akkor még csak azzal a céllal, hogy „kibeszélje magából a kellemetlenségeket”.

Egy szakítás mindig többet jelent egy kapcsolat végénél: magában hordozza az elváláshoz vezető okokat és persze a változás lehetőségét. Wendell ahelyett, hogy „a Pasit” címeres seggfejjé titulálná, szépen rávezeti Lorit a személyében gyökerező problémákra.

„Veszteség nélkül nincs változás, ezért fordul elő gyakran, hogy az emberek hiába hangoztatják, hogy változtatni szeretnének, minden marad a régiben.”

Óriási tanulsága a könyvnek, hogy arról ugyan nem dönthetünk, hogy ér-e minket fájdalom, de a döntés a mi kezünkben van, hogy tovább dédelgetjük magunkban a szenvedést vagy pedig a sarkunkra állunk és megyünk tovább – egyik lábunkat a másik elé téve, komótosan, megfontolva sétálva át az alagúton. Mert legyen az a bejáratból szemlélve bármilyen sötét vagy ijesztő, át kell kelni rajta. Van kiút, „csak” fel kell ismerni.

A könyv tehát szól egyrészt Lori terápiájáról és jellemfejlődéséről, valamint az ő saját életéről. Kendőzetlenül mesél félelmeiről, a gyermekvállalás nehézségeiről és az egyedülálló anyasággal járó nehézségekről.

Másrészt hiteles képet kapunk a pszichoterapeutává válásról, magáról a terápia menetéről és a terapeuta gondolatairól, a klienseiről kialakult véleményéről, a velük való kapcsolatáról.

Betekintést nyerhetünk egy nárcisztikus férfi életébe. Egy harmincöt éves, daganatos beteg fiatalasszony gondolataiba. Egy, a hetvenedik születésnapját hamarosan betöltő, roppant magányos nő félelmeibe és egy fiatal, alkoholista lány múltban gyökerező problémáiba. Végigkísérjük őket a terápián és ülésről ülésre, fokozatosan hullik le a lepel mindarról, amit nemcsak mások, sokkal inkább maguk elől titkolni akarnak. Sorra kapjuk mi, olvasók is a leckéket, jönnek az „aha” élmények és a józanító pofonok.

De hogy milyen bölcsességek rejlenek a történetben?

Bizonyára mindannyian gondoltuk már azt, hogy mindenki más hülye, csak mi vagyunk helikopterek. Ilyenkor érdemes elgondolkodni, hogy a hiba egész biztosan nem a mi készülékünkben van? Nem lehet, hogy velünk nem stimmel valami? Hiszen (állítólag) mindenkiben van valami szeretnivaló…

Lori is azok közé tartozik, akik azt vallják, hogy nem a legerősebb éli túl, hanem aki alkalmazkodni tud (Darwin után szabadon). Óva int attól, hogy görcsösen ragaszkodjunk az elképzeléseinkhez, meg kell tanulni alkalmazkodni a kialakult élethelyzethez – így történhet meg, hogy halálos betegként vagy egy sérült gyermek szülőjeként is ki tudjuk hozni a maximumot a mindennapokból.

Úgyszintén hosszasan mesél a felgyorsult életünkről, amiben mindent azonnal akarunk:

”Az emberek gyors megoldást akarnak a problémáikra, de mi van, ha éppen az élet sebessége miatt alakultak ki a lelki problémáik? Azt képzelik, rohanniuk kell, hogy később majd élvezni tudják az életet, de az a később gyakran nem jön el. Erich Fromm már több mint ötven évvel ezelőtt megállapította: »A modern ember azt hiszi, hogy elveszít valamit – az időt –, ha a dolgokat nem gyorsan csinálja; a megnyert idővel azonban nem tud mást kezdeni, mint agyonütni.« Frommnak igaza volt; a sietéssel megszerzett időt az emberek nem arra használják, hogy pihenjenek vagy a barátaikkal, családjukkal legyenek. Hanem még több dolgot próbálnak belezsúfolni a napjaikba.”

Nagy igazság, hogy a mát nem kapjuk vissza. A múlt hibáit megváltoztatni nem lehet, de tanulhatunk, fejlődhetünk belőlük:

”A múlt nemcsak meghatároz, hanem tanít is bennünket.”

Ami számomra igazán nagyot ütött, azok az elmúlással kapcsolatos gondolatok voltak. Akarva-akaratlanul az eszembe jut, hogy mennyi időt tölthetek még a szeretteimmel és sokszor gombóc van a torkomban, ha belegondolok, milyen lesz majd egyszer a szüleim nélkül élni. Vagy nekik nélkülem? Sosem tudhatjuk… Fontos, hogy ne akkor aggódjunk a ki nem mondott szavak, a ki nem mutatott szeretet miatt, amikor már késő, hanem addig töltsünk minőségi időt egymással, amíg lehet.

”Az életben a kapcsolatok igazából sosem érnek véget, akkor sem, ha soha többé nem találkozunk a másikkal. Mindenki, akit közel engedtünk magunkhoz, valahol bennünk él. A régi szerelmek, a szülők, a barátok, az élők és a holtak (legyenek akár szimbolikusan, akár valóban holtak) – mindannyian emlékeket idéznek fel, hol tudat alatt, hol tudatosan. Gyakran befolyásolják, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz és másokhoz. Néha beszélgetünk velük a gondolatainkban, máskor ők beszélnek hozzánk álmunkban.”

Lori Gottlieb könyve őszinte, hiteles, nélkülözi a közhelyeket (ennek az elvárásnak igazán nehéz feladat lehet megfelelni egy önsegítő könyv megírása során!), humoros és legfőképpen olvasmányos, így ajánlom azoknak is, akik ódzkodnak az önismereti könyvek olvasásától! Olyan, mintha a terapeuta házhoz jönne, ezért érdemes „lassan falni” a kötetet, időt hagyni arra, hogy a mondanivaló leülepedjen. Rengeteg érzelmet megmozgat olvasás közben: néha hangosan felnevettem, máskor a könnyeimet törölgettem – hiszen a legjobb történeteket mégiscsak az élet írja!

Aki pedig még nem látta:
link

>!
XXI. Század, Budapest, 2020
464 oldal · ISBN: 9786155955891 · Fordította: Dudik Annamária Éva
Nokedli28>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

„A legtöbb nagy átalakulás több száz apró, szinte észrevehetetlen lépésből áll.”

Ha csak egy kicsit is érdekel a pszichológia vagy mások lelki világa, ez a könyv neked való ;)
Általában nem szoktam ilyen könyveket a kezembe venni, ezért féltem is kicsit tőle, de nem kellett volna. Az írónő mindent egyszerűen kifejt, elemzi és gondolkodik a kialakult szituációkban, és ezt olyan módon teszi meg, hogy egy hétköznapi ember (aki sose tanult ezen a szakon) is megérti. Úgy érzem rengeteget tanultam Lori Gottlieb-től miközben olvastam fejezetről fejezetre a könyvét és én is elkezdtem kötődni a klienseihez és a pszichológusához is. Megértettem, milyen nehéz elkezdeni egy ilyen terápiát, mennyire nem egyszerű feladat a pszichológusnak a kliensét segíteni és hogy ő maga is küzdhet lelki problémákkal. Voltak itt keserédes pillanatok, vicces és elgondolkodtató párbeszédek, tanulságos fejezetek és szívszorító jelenetek. Azt hiszem, én is egy lelki utazáson vettem részt olvasás közben, nemcsak a könyv szereplői.
Ez a történet tipikusan az a fajta, ami nagy hatást gyakorol rád, csak ajánlani tudom ❤

csucsorka IP>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Nem kell régóta és behatóan ismerni engem ahhoz, hogy az emberek tudják rólam, mennyire terápia-párti vagyok. Sosem titkoltam, ha terápiába jártam – azt reméltem, ha olyan természetesen jelentem ki, mint aki azt mondja, „leugrom a boltba” (egyébként azt is gondolom, hogy ilyen természetes), talán mások ódzkodását is oldhatom a hozzáállásommal.

És most itt egy könyv, aminek nem titkolt célja közel hozni a terápiát az emberekhez: tévhiteket eloszlatni, és a lehető legkevésbé száraz módon megmutatni, mi is történik a pszichológus és a terápiára érkező kliens között egy ülésen vagy egy hosszú hónapokat felölelő munkafolyamatban.

Ettől a könyvtől mindent megkaptam, amit egy olvasmánytól csak várhatunk: sírtam, nevettem, napokra elgondolkoztam egy-egy kérdésen és egyszerűen nem akartam szabadulni. Ezért olvastam közel egy hónapig, pedig a ritmust és stílust tekintve kb. két álmatlan éjszaka alatt kellett volna felfalnom.

Akárhogy is araszoltam, a végére értem – de biztos vagyok benne, hogy még jó sokáig fog hiányozni nekem a csudálatos Lori Gottlieb.

Nita_Könyvgalaxis>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Akarok beszélni róla.

A mentális betegségeket a mai napig sokan félvállról veszik. „Jaj, csak kicsit szomorú vagy, nem? Én is szoktam lenni!” "Csak kezdj el pozitívan gondolkodni!" „Én is szoktam depis lenni, mikor esik az eső.” Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor a pszichológusoknak és pszichiátereknek nem lenne munkája.

Lori Gottlieb kötete a saját és több páciense történetén keresztül mutatja be nekünk, hogy is zajlik egy ülés, mi történik a pszichológusnál és milyen dolgokkal tudjuk áltatni magunkat, hogy elhiggyük, jól vagyunk. Bár azért voltak benne nagyon amerikai jelenetek, voltak olyanok, amelyhez hasonlót én magam is átéltem. És vannak benne igazi „aha-mondatok”, amelyek képesek dolgokra más aspektusból rávilágítani.

Mindegyik páciens története megérintett, de talán John és Julie került hozzám a legközelebb. Az előbbi mindenkivel lekezelően bánik és nehéz meglátni benne a szerethető embert, Julie pedig rákkal küzd és próbálja a legtöbbet kihozni abból, amit az élet még tartogat számára.

Nem egyszerű az embernek meghoznia azt a döntést, hogy a lelki problémáival orvos fordul, de rettentően sokat tud segíteni, ha megtalálod a megfelelő szakértőt, aki más medert tud adni a történetednek.

Kabódi_Ella P>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

„Arra gondolok, hogy mindannyiunkat kínoz a bizonytalanság. Nem tudjuk, miért lépett le a pasink. Nem tudjuk, mi a baj az egészségünkkel. Nem tudjuk, megmenthettük volna-e a fiunkat. Előbb-utóbb mindnyájunknak el kell fogadnunk az ismeretlent, a megismherhetetlent. Néha sose tudjuk meg, mi miért történt.”

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla? c. kötete az én olvasmánylistámon igazi kakukktojás. Nem szeretem az önsegítő könyveket. Mondhatnám azt is, hogy évek óta kerülöm az efféle irodalmat, mint pallérozott ökoturista a grizzly medvét. A könyv a 21. Század Kiadó egyik újdonsága, így, miután óvatoskodva körülszaglásztam picit, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, és milyen jól tettem! Szarkasztikus, lehengerlően őszinte, jó hangulatú, mégis erős gondolati világgal fűszerezett írás ez, mely nem kívánja megmondani a tutit, ellenben többek között elmeséli azt is, hogyan zajlik egy terápia, ha ilyesmire adod szegény fejed.

Nagyon szerettem azt a könnyed, mentásan balzsamos, üde stílust, amelyben ez a nehéz téma tálalásra került. Az élethez humor kell, főleg akkor kell nagyon, ha az élet éppen a nem kedves ujját tolja az arcunkba nagy elánnal. Olyankor van a leginkább szükségünk arra, hogy ha fogcsikorgatva is, de találjunk legalább valami halavány kedélyességet a történésekben, másként valószínűleg menthetetlenek vagyunk. Azt hiszem, dióhéjban talán ennyiről is szól ez a könyv. Lori Gottlieb, a sikeres író és médiaszemélyiség Hollywoodban él. A tévésorozatok világából éles váltással nyergelt át a pszichoterápia területére, mert mindig is valami olyasmit akart csinálni, ami igazán emberközeli és valóságos.

Az Akarsz beszélni róla? c. könyvében mesél a saját útjáról, hogy hogyan lett belőle végül terapeuta, az életéről, a gondjairól, korlátairól, ugyanakkor különféle szignifikáns eseteket is bemutat a saját praxisából. Ez a különleges, színes elegy olyanféle megrendítő, kedves, kuszán szellemes történet-bokrétát alkot, amely nem csak szórakoztató, de mindenképpen tanulságos is. Bizonyos szinten önvallomás ez, mert feltárja a mellkasát és megmutatja dobogó szívét, azaz a terapeuta mögött megbúvó esendő embert.

Egy elviselhetetlenül nárcisztikus, önelégült tévés. Egy kedves, csodálatos személyiségű, ám sajnos halálos beteg harmincas feleség. Egy önáltató, kétségbeejtően fiatal alkoholista. Egy szépkorú asszony, aki szomorú elszigeteltségben éli mindennapjait. És persze maga Lori Gottlieb, akit derült égből villámcsapás: csalárdul elhagyott a Pasi. Így lesz a pszichológusból aggodalmas, dühös, megszállott, síró-rívó kliens valaki más kanapéján, miközben ő maga minden tudását, profizmusát, empátiáját latba vetve igyekszik segíteni azokon, akik viszont az ő díványán kötnek ki hétről hétre.

„Fog fájdalmat érezni, mindenki érez fájdalmat, de ennyire azért nem kell szenvednie. Arról nem dönthetünk, ér-e bennünket fájdalom, de arról igen, szenvedünk-e.” – írja, és mélységesen igaza van.

Ez valójában nem egy önsegítő, önfejlesztő írás, vagy legalább is nem erőszakosan megmondós típusú. Nem szolgál sem aranyosan csillogó instant megoldásokkal, sem jól használható sablon tapaszokkal a szív sebeire. Ereje az egyes szereplők fejlődéstörténetében rejlik, és abban a titokzatos, mélyre ágyazódott, öntudatlan reményben, ami az embernek tökéletesen sajátja. Érzékeny, okos, helyenként könnyekig megható, helyenként iszonyúan vicces könyv, mely fejlett empátiás készséggel, iróniával, és együttérzéssel igyekszik lavírozni az emberi lélek bizonytalan kézzel rajzolt, zilált útvesztőjében.

Az eredeti bejegyzés a blogomban található:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2020/08/lori…

polimatilda I>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Nem teljesen tudtam eldönteni, mennyit adjak ennek a könyvnek. A 3,5-től jobb volt, de a 4-től picivel „rosszabb”. Végül 4 csillag mellett döntöttem, mert ha egy éve kaptam volna kézhez, nagyon más élményt nyújtott volna.
Igazából nehéz véleményt alkotni erről a könyvről, mert valós emberek és események vannak benne, plusz magyarázatokkal, más emberek életét meg nem véleményezem, az az ő dolguk. A kötet ezen emberek élettörténetével és tapasztalataival állít az olvasó elé példákat, sokfélét, sokféleképpen.
Voltak olyan gondolatok leírva a kötetben, amiket megjelöltem és kiemeltem, azzal a céllal, hogy ha valaha olyan szituációba kerülnék, akkor tudjam, hol kell kinyitni egy kis lelki fröccsértoff.
Az egyetlen, ami néha untatott, az egy-egy hosszabb leírás-elmélkedés volt, mert azokat a részeket sokkal jobban élveztem és átéreztem, ahol a kliensek ülésein jöttek elő dolgok.
Ez a könyv segíthet az olvasónak, mert fedezhet fel hasonlóságokat a saját életében és a könyvben leírtakban. De azért mégis jobb, ha tényleg van valaki, akivel tud beszélni róla. :)

Hoacin>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

„Ahogy Robert Frost írta: „Nincs más út kifelé, mint keresztül”. Azaz csak úgy tudunk eljutni az alagút másik végére, ha nem megkerüljük az alagutat, hanem végigmegyünk rajta. De egyelőre még a bejáratot sem látom.”

Ez a könyv felér egy fél terápiával.
Szinte kedvem támadt ahhoz, hogy pszichológushoz menjek. Párszor rám fért volna anno, helyette inkább kitartóan róttam ugyanazokat a köröket a pofonerdőben, nem érzékelve azt az egyszerű tényt, hogy mitől is változna bármi, ha nem vagyok hajlandó letérni arról a bizonyos sikertelen pályáról. Nem, inkább belebotlottam 1548. alkalommal is ugyanabba a gödörbe, mert azt legalább már ismerem, és az ismert rossz még mindig biztonságosabb, mint az új… bármi. Talán még szembe is kéne néznem dolgokkal közben! És talán felelősséget is kéne vállalnom értük… „Gyakran pont azzal kellene foglalkoznunk, ami ellen a leginkább tiltakozunk.”
A könyv amellett, hogy szellemes és bitang érdekes, attól erős, hogy az írónő végigmegy benne ugyanezen a szükségszerű felismerésfolyamaton. Hogy sokszor azért olyan a világod, amilyen, mert te kreáltad ilyenre jó kis struccpolitikával. „Néha eltűnődöm azon: Ki vagyok én, hogy meghozzam ezeket a fontos döntéseket az életemben? Tényleg alkalmas vagyok erre?” Hiába szuper pszichológus valaki, hiába látja külsősként a kliensei problémáit, (ahogy mi is mindig okos tanácsokat tudunk adni az ismerőseinknek), a saját válságunk jellemzően vakfoltba esik, ezért nehéz reálisan felmérnünk. „Pszichológusként ismerem a fájdalmat, tudom, milyen kapcsolatban áll a veszteségekkel. De tudom azt is, amit kevesebben értenek: hogy a változás és a veszteség kéz a kézben jár. Veszteség nélkül nincs változás, ezért fordul elő olyan gyakran, hogy az emberek hiába hangoztatják, hogy változtatni szeretnének, minden marad a régiben.” Miközben sorra ismerjük meg a létező legkülönfélébb élethelyzetben lévő ügyfelek változatos problémáit, Lori Gottlieb maga is pszichológushoz fordul a saját válságával, és kapunk így egy nagy csokor jellemfejlődést. „Ha úgy éljük az életünket, hogy folyton válogatunk, ha nem ismerjük fel, hogy a tökéletes a jó ellensége, akkor megfosztjuk magunkat a boldogságtól.” A kliensek általa fejlődnek, ő pedig általuk is, a terápia tehát oda-vissza működik. „Ha tisztában vagyunk az érzéseinkkel, dönthetünk arról, mihez kezdjünk velük. De ha elhessegetjük őket, amint kialakulnak, gyakran kanyarodunk rossz irányba, és megint eltévedünk a káoszban.” Sokszor elgondolkodtatott a könyv, és természetesen teletűzdeltem könyvjelzővel, aminek aztán a felét lusta voltam kijegyezni, de gyakorlatilag az egész ritka tanulságos az első betűjétől az utolsóig. Összefoglalni nem tudnám, és közhelyes is lenne az eredmény, de a lényeg valami olyasmi, hogy nem jó megoldás ha homokba, vagy okostelefonba dugod a fejed a valóság elől.

„Senki sem fogja megmenteni magátközölte velem egyszer Wendell. Ő sem mentett meg, de segített nekem megmentenem saját magamat.”

Boglinc P>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Nem számítottam rá, hogy Lori Gottlieb ilyen jó érzékkel ír, de kellemesen csalódtam.

Azt hittem, valami száraz könyvet kapok majd pszichológia témában, de ez egy olyan regény, ami egyszerre önéletrajz, önsegítő, humoros és megható is.

Talán nem ciki bevallani, hogy a kliensei történetei annyira megérintettek, hogy a könyv utolsó harmadát szinte végig bőgtem.

Lori bemutatta, hogy a pszichológus is csak ember, hogy időnként nekik is szükségük van segítségre, és azt is, hogy mennyi mindennel küzdenek meg a pácienseikkel vállvetve. Tabukat döntöget, tévhiteket oszlat el, és megpróbálja megmutatni, hogy a terápia nem gáz dolog, nem kell szégyellni, sőt…

Imádtam.

Bővebben itt írtam róla:
https://booktasticboglinc.blogspot.com/2020/10/lori-got…

>!
XXI. Század, Budapest, 2020
464 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155955884 · Fordította: Dudik Annamária Éva
Széni>!
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

„Az emberek gyors megoldást akarnak a problémáikra, de mi van, ha éppen az élet sebessége miatt alakulnak ki a lelki problémáik? Azt képzelik, rohanniuk kell, hogy később majd élvezni tudják az életet, de az a később gyakran nem jön el. Erich Fromm már több mint ötven évvel ezelőtt megállapította: „A modern ember azt hiszi, hogy elveszít valamit – az időt –, ha a dolgokat nem gyorsan csinálja; a megnyert idővel azonban nem tud mit kezdeni, mint agyonütni.” Frommnak igaza volt; a sietéssel megszerzett időt az emberek nem arra használják, hogy pihenjenek vagy a barátaikkal, családjukkal legyenek. Hanem még több dolgot próbálnak meg bezsúfolni a napjaikba."

egy teljes hónapig olvastam, és ez így volt tökéletes. imádtam ezt a könyvet. amikor nevetséges pénzen megvettem a 21. Század Kiadó webshopjában a szépséghibás könyvek közül (semmi baja a könyvnek amúgy), hát nem gondoltam, hogy EKKORA hatással lesz rám, hogy írni se tudok róla, mert annyira tetszett. sokat gondolkoztam olvasás közben azon, hogy bár az összes pszichológus annyira szerethető lenne, mint Lori. sokat beszél a könyvben arról, hogy mennyire fontos, hogy a kliens és a pszichológus tudjon együtt működni, kedvelni egymást valamilyen szinten. na, és pont ez az, amiért én talán soha nem indultam el a terápia útján. soha egyetlen pszichológushoz se voltam képes elmenni, mert senkiben nem tudok megbízni, és hiába mondja bárki meg olvasom ezer fele, hogy leülsz a kanapéra és ha nem szimpatikus, akkor keresel mást; én annyira nem bízom, hogy egyáltalán nem tudok leülni senki kanapéjára, tehát még elkezdeni se tudom, pedig leírhatatlanul sok dolgot kellene feldolgoznom/kellett volna már eddig is. egy csodákkal teli és határok nélküli világban én most épp ebben a pillanatban ott ülnék Lori Gottlieb kanapéján törökülésben és elkezdeném életem első terápiáját, mert tudom, hogy neki meg tudnék nyílni.

nagyon tetszett az, hogy nem egy csomó kliens történetét ismertük meg, hanem visszatérő karakterek vannak, visszatérő életek és történetek és ez jó, mert kialakulhat a kötődés és nálam ki is alakult, mindenkit nagyon megszerettem. továbbá szerintem nagyon szerencsés, hogy relatív rövidek a fejezetek, mert akár szépen beosztva is lehet olvasni, ha esetleg azt érezné az olvasó, hogy nem tud egyszerre sokat befogadni, és én sokszor nem tudtam. voltak részek, amik megviseltek nagyon, számomra kicsit olyan volt ezt a könyvet olvasni, mintha terápián lennék, legtöbbször nem is akartam (mert talán nem merek és nem is akarok szembe nézni dolgokkal) a saját életemre kivetíteni, amit olvastam, de igazából mégis mindig ez történt. vannak szórakoztató részek is benne, amiket kifejezetten élveztem (bár a legtöbb olyan, amin amúgy etikátlan mosolyogni, például; az untató kliens, aki előtt Lori csokit eszik meg ugrál és az, hogy Lori pszichológusa lábon rúgja Lorit, ha már úgyis annyira „szeret" szenvedni). illetve olyanok, amik a terápiával és a pszichológusokkal kapcsolatban nagyon érdekesek, például felismerni pszichológusként, ha egy kliensnek nem tudsz segíteni, meg az ülések alatt távolságot tartani a klienstől és az elhangzó történetektől és megélésektől, nem bevonódni nagyon, de közben meg mégis meríteni önmagadból, mert akár az is segítheti a terápiát, amit magadban találsz közben és pszichológusként át tudsz adni a kliensnek.

nagyon összetett és elgondolkodtató az egész könyv, az összes kliens terápiája nagyon érdekelt, ahogy Lori pszichológusként és kliensként folytatott ülései is. maga Lori személye nagyon szerethető, az olvasó észre se veszi és elkezd ragaszkodni hozzá, én nem is értem, hogy miért nem tud ilyen lenni az összes pszichológiával és terápiával foglalkozó könyv, biztos vagyok benne, hogy többen vennének a kezükbe „önsegítő” könyveket, ha mind ilyen lenne (valószínűleg én is többet olvasnék ebben a témában), és többen is járnának terápiára. talán az a legjobb az Akarsz beszélni róla? c. könyvben, hogy egy letehetetlen regényt tartottam a kezemben, de közben rengeteg hasznos dolgot olvastam és tanultam, és nagyon fontos dolgokon gondolkoztam a világról, az életről, a társadalomról és legfőképp önmagamról.

nagyon fog hiányozni Lori, Charlotte, John, Wendell, Julie, és Rita. hihetetlen, hogy Lori lezárta, hogy egyáltalán le tudta zárni a történetet, hogy van vége a könyvnek; és annyira szép, hogy az összes karakter és a saját terápiája is lezárásra került, és közben a könyv is kapott egy értelmezhető, felfelé ívelő befejezést. örülök, hogy @pufirizs velem olvasta a könyvet, és előre szólt, hogy vértezzem fel magam, mert a 35. fejezet (Egyik sem) meg fog viselni, és így is lett, mégis az egyik kedvenc részem a könyvben. ♥

ünnepélyesen bejelentem, hogy a kedvenc könyveim közé került az Akarsz beszélni róla?, és a 2023-as év legjobb olvasmányai listáján is biztosan szerepelni fog.

„Félünk attól, hogy a szüleink nem nézik jó szemmel az életünket, és félünk elfogadni önmagunkat. Félünk a betegségektől és a jó szerencsétől. Félünk az irigységtől és attól, hogy túl sok jutott nekünk. Félünk változtatni, és félünk nem változtatni. Félünk, hogy történik valami a gyerekeinkkel, a munkánkkal. Félünk a tehetetlenségtől, és attól is félünk, ha hatalmunk van. Félünk attól, milyen rövid az élet, és milyen hosszú a halál. (Félünk, hogy a halálunk után nem marad nyom utánunk.) Félünk felelősséget vállalni a saját életünkért."

„Az életben a kapcsolatok igazából sosem érnek véget, akkor sem, ha soha többé nem találkozunk a másikkal. Mindenki, akit közel engedtünk magunkhoz, valahol bennünk él. A régi szerelmek, a szülők, a barátok, az élők és a holtak (legyenek akár szimbolikusan, akár valóban holtak) – mindannyian emlékeket idéznek fel, hol tudat alatt, hol tudatosan. Gyakran befolyásolják, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz és másokhoz. Néha beszélgetünk velük a gondolatainkban, máskor ők beszélnek hozzánk álmunkban."

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Nikike_k>!

Az irodánkban valaki kitett egy mágnest a hűtőre, ez a felirat áll rajta: A BÉKE NEM AZT JELENTI, HOGY NINCS ZAJ, BAJ, KEMÉNY MUNKA. HANEM AZT, HOGY ZAJBAN, BAJBAN ÉS MUNKA KÖZBEN IS NYUGODT A SZÍVÜNK. Tudunk segíteni a klienseknek megtalálni a békét, ám az a béke néha más, mint amit a terápia elején elképzeltek.

Második rész, 22. fejezet - A fogoly

Kapcsolódó szócikkek: béke
csucsorka IP>!

Wendell egyszer kifejtette, hogy önmagunkkal gyakrabban beszélgetünk, mint bárki mással az életünk során, de nem mindig vagyunk kedvesek és segítőkészek – sőt, még a tisztelet is gyakran hiányzik belőlünk ebben a helyzetben. Sok olyat mondunk magunknak, amit sosem vágnánk azok fejéhez, akiket szeretünk, akik fontosak nekünk, nem mondanánk ilyet például a barátainknak vagy a gyerekeinknek. A terápián megtanulunk odafigyelni ezekre a fejünkben létező hangokra, hogy megtanuljunk jobban kommunikálni önmagunkkal.

452. oldal

2 hozzászólás
Nikike_k>!

A terápián szoktunk használni egy kifejezést: erőltetett megbocsátás. Az emberek néha úgy érzik, csak akkor tudnak túllépni egy traumán, ha megbocsátanak annak, aki bántotta őket – a molesztáló szülőnek, a házukat kipakoló rablónak, a fiuk életét kioltó bandatagnak. Jó szándékú emberektől hallják, hogy amíg nem tudnak megbocsátani, addig a haragot sem tudják elengedni. Tény, hogy egyesek számára a hatékony módszer a megbocsátás – megbocsátunk annak, aki ártott nekünk, anélkül hogy elfogadnánk a tetteit, csak hogy tovább tudjunk lépni. Sokan azonban nagy tehernek érzik a megbocsátási kényszert, végül azt hiszik, baj van velük, ha ezt nem tudják megtenni – nem elég felvilágosultak, nem elég erősek, nem elég együttérzők.
Én viszont azt mondom: létezhet együttérzés megbocsátás nélkül. Sokféleképpen lehet továbblépni, de a színlelés biztosan nem segít.

Harmadik rész, 41. fejezet - Énteljesség vs. kétségbeesés

Kapcsolódó szócikkek: gyermekmolesztálás · megbocsátás
Bea_Könyvutca P>!

Az életben a kapcsolatok igazából sosem érnek véget, akkor sem, ha soha többé nem találkozunk a másikkal. Mindenki, akit közel engedtünk magunkhoz, valahol bennünk él. A régi szerelmek, a szülők, a barátok, az élők és a holtak […] – mindannyian emlékeket idéznek fel, hol tudat alatt, hol tudatosan. Gyakran befolyásolják, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz és másokhoz. Néha beszélgetünk velük a gondolatainkban, máskor ők beszélnek hozzánk álmunkban.

458-459. oldal

Nikike_k>!

Hiába nyitottabb ma a társadalom a korábban tabunak számító kérdésekben, az érzelmi küzdelmekre adott stigma ma is erős. Szinte bárkivel leállunk csevegni az egészségi állapotunkról (el tudjuk képzelni, hogy a házastársunk eltitkolja, hogy refluxgyógyszert szed?), de még a nemi életünkről is, ha azonban szóba hozzuk a szorongást, a depressziót vagy a feldolgozhatatlan gyászt, akkor beszélgetőtársunk arcáról valószínűleg azt olvashatjuk le: el akarok tűnni ebből a helyzetből, de sürgősen.
No de mitől félünk annyira? Ha egy sötét sarkokba kukucskálva felkapcsoljuk a lámpát, nem csak a csótányok rebbennek szét. A szentjánosbogarak is szeretik a sötétet. Szépség is lakozik ott. De azt csak akkor látjuk meg, ha be is nézünk oda.

Első rész, 1. fejezet - Idióták

Kapcsolódó szócikkek: depresszió · gyász · szorongás · tabu · társadalom
a_bookworm_named_honey>!

A klienseimnek is ezt szoktam mondani (többek közt), ha kínzó depressziójukban azt gondolják: körülbelül két méterre tőlem ott a fürdőszoba, látom, de nem tudok odamenni. Lépjen egyet az egyik lábával, majd a másikkal. Nem kell az egész két métert egyből megtenni. Egyszerre csak egy lépés kell. Aztán ha az megvan, jöhet a következő. Végül el fog jutni a tusolóig. És a holnapig és a jövő évig is. Lépésenként. Lehet, hogy nem tudják elképzelni, hogy enyhülni fog a depresszió, de nem is kell. Olyasmit kell tenni, ami újabb cselekedetre sarkall bennünket, meg kell szakítani az ördögi kört. A legtöbb nagy átalakulás több száz apró, szinte észrevehetetlen lépésből áll.

Első rész, 3. fejezet - Egy lépés

Kapcsolódó szócikkek: depresszió
Bea_Könyvutca P>!

Elvégre Johann Wolfgang Goethe már kétszáz éve velősen megfogalmazta ezt a gondolatot: túl sok szülő nehezíti meg a gyermeke életét azzal, hogy túlságosan is igyekszik megkönnyíteni.

155. oldal

Nikike_k>!

Pszichológusként ismerem a fájdalmat, tudom, milyen kapcsolatban áll a veszteségekkel. De tudom azt is, amit kevesebben értenek: hogy a változás és a veszteség kéz a kézben jár. Veszteség nélkül nincs változás, ezért fordul elő olyan gyakran, hogy az emberek hiába hangoztatják, hogy változtatni szeretnének, minden marad a régiben.

Első rész, 1. fejezet - Idióták

Kapcsolódó szócikkek: fájdalom · változás · veszteség
a_bookworm_named_honey>!

Ha úgy éljük az életünket, hogy folyton válogatunk, ha nem ismerjük fel, hogy a tökéletes a jó ellensége, akkor megfosztjuk magunkat a boldogságtól.

Első rész, 2. fejezet - Ha a királynőnek töke lenne

Bea_Könyvutca P>!

Azok a legjobb búcsúk, amikor úgy érezzük, van még mit mondanunk.

437. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Irvin D. Yalom: Minden mulandó
Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása
Máté Gábor – Máté Dániel: Normális vagy
Máté Gábor: A test lázadása
Alice Miller: A test kiáltása
Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét
Irvin D. Yalom: A magyar macska átka
Louise L. Hay: Éld az életed
Suleika Jaouad: Két királyság határán
Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! / Logoterápia dióhéjban