A ​valóság 6 csillagozás

Lojze Kovačič: A valóság

A mai szlovén irodalom talán legeredetibb alakja egy rendhagyó élet valóságanyagából meríti témáját. Svájcban született, akárcsak regényének hőse, tisztes ómódból a legnagyobb nyomorba csöppen, és olyan országba, ahol nemcsak a nyelv idegen, de valószerűtlen, hihetetlen minden, ami körülveszi. Mikor A valóság című regény hősét egy jelentéktelen kihágás miatt katonaévei alatt Makedóniába, egy büntetőszázadba lökik, mindvégig az az érzése, hogy talán nem is vele történei meg mindaz, amit ott meg kell élnie. Az író szívbemarkolóan ábrázolja az emberi lélek csudálatos élniakarását, mely a létezés legalján is felragyogtatja a szerelmet, megmutatva: lebírhatatlan bennünk a vágy, hogy ebben a lidérces, apokaliptikus világban is megkapaszkodjunk a másik emberben, s ezáltal otthonra leljünk.
Kovacic regényét eddig hét nyelvre fordították le, novellái többek közt az angol Penguin sorozatban, Franciaországban, Dániában, Svédországban és Spanyolországban is megjelentek.

Eredeti cím: Resničnost

Eredeti megjelenés éve: 1976

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 1984
210 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630732513 · Fordította: Gállos Orsolya

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

Ezüst P>!
Lojze Kovačič: A valóság

Miljenko Jergovićot idéző elbeszélésmód, lassan bontakozó, rétegről rétegre bontakozó történet kilátástalanságról, stigmatizálásról és félelemről, egy talán sosem változó társadalomról, mely akár a miénk is lehetne, finomkodás nélkül (a kortárs szovjet szerzők pirulva pontoznák ki az itteni káromkodásokat), jó adag, cseppet sem kozmetikázott kritikával, ma is tökéletesen frissnek ható, erőteljes stílusban: íme, ez Kovačič valósága, melynek szívünk szerint azonnal hátat fordítanánk.

Tekintve, hogy általában a sodróbb, lendületesebb műveket kedvelem, és a táj-, illetve városképleírásokat sem viselem túl jól, Kovačič pedig egyáltalán nem könnyíti meg az olvasó dolgát, mivel a kevés kivételes pillanattól eltekintve sem a tempón nem változtat, sem az említett leírásokkal nem fukarkodik, magam is meglepődtem, mennyire könnyedén elkapott ez a regény, hogy aztán néhány túl hosszúra nyúlt mélázás erejéig engedjen csak elkalandozni. Kovačič hol dühödten, nyersen, hol pedig lágyan, ember és világ legapróbb rezdüléseit is feltárva, majd az olvasót e rezdülések zenéjével elringatva ábrázol; célja az egyén fokozatos megsemmisülésének bemutatása. Hőse, egyben alteregója, a még csak nevén sem nevezett, katonaidejét töltő írnok egy apró, már-már nevetséges kihágás miatt büntetőszázadba kerül, ahol aztán lassacskán ő is hinni kezdi, amit környezete, a büntetést kiszabók és végrehajtók gondolnak róla. A bűntudat miatt maga bélyegzi meg magát, tulajdon bűnösségébe vetett hite a joggal büntetett szerepébe kényszeríti, aminek a fiú érzi magát, annak látja már szinte mindenki, amitől pedig retteg, bekövetkezik. A társadalom a helyes ítéletében biztos bíró megvetésével taszítja el magától a tömegből egy szerencsétlen véletlen folytán, akarata ellenére kilógó tagját, ahogy tette azt mindig is, hiszen minden kor megteremti a saját ellenségképét. Csupán az évtizedek, a politikai, hatalmi rendszerek meg a vádak változnak, az emberi kegyetlenség azonban állandó, legfeljebb új jelszavakat keres magának, melyek segítségével ideológiát gyárthat, és amelyek nevében büntetlenül eltiporhat másokat.

A regény végén Kovačič hőse hiába bolyong gyermekkora városában, haza nem talál, és úgy tűnik, honfitársaitól szétmarcangolva arra is kevés esélye maradt, hogy önmagát meglelje. A lezárás kíméletlenül hirtelen, és hiába várnánk, ígérni nem ígér semmit, mindössze egy magányos őszi éjszakát.

Kooczka>!
Lojze Kovačič: A valóság

Ebből a könyvből valami olyan reménytelen hiábavalóság árad, ami nekem most túl sok volt. Ezen kívül nehezen vettem a sok leírást, elmélkedést; úgy éreztem, hogy a sok „olyan,mint/mintha…” és egyéb hasonlatok miatt spirálvonalban haladva jutok csak előre a történetben, ehhez pedig egy idő után nem volt elég türelmem.


Népszerű idézetek

Ezüst P>!

Az ember kétféle módon halhat meg: békeidőben a szomszédja közömbössége, háború idején a szomszédja gyilkolni vágyása következtében.

121. oldal

Ezüst P>!

Ó, átkozott élet. Miért mindig a végén, miért mindig túl későn ismerjük meg a másik embert?

146. oldal

Ezüst P>!

Nem, nem a haláltól félt, hanem a haldoklástól.

45. oldal

Ezüst P>!

Az írnok megnézte a szkipetár arcát a karbidlámpa fényénél. Mélyen aludt, mint a mormota, de valami gyengéd kifejezéssel az arcán, mint egy gyermek. Az írnok arra gondolt, milyen kár, hogy semmi sincs a földön, amivel meg lehetne jelölni a jó embereket; vagy legalább megőrizni álombeli vonásaikat az ébrenlét óráira.

38–39. oldal

Ezüst P>!

Az egyenruha segít, hogy az ember leplezze magát önmaga előtt, és hősiesen felülkerekedjen minden akadályon. Az egyenruhából a magány árad és az ösztön, de csak a legelemibb biológiai szükségletek kielégítésére. Az egyenruha tulajdonképpen csak két dolgot követel egyaránt: nyilvánosságot és intimitást. Bizonyára ezért fogja viselni az ember, amíg világ a világ.

99. oldal

Ezüst P>!

Ez volt ennek a kis nemzetnek nagy előnye és átka – ismertek az utcáról, és ha nem tudták, hová tegyenek, egyszerűen gyűlölni kezdtek. Ez volt jellemző a városra, és voltaképp az egész országrészre, amely ellökte magától tulajdon fiait, mert azok nem tudták, hogyan viseljék magukat.

187. oldal

Ezüst P>!

Az öreg Hirol, ennek a kornak érzékeny barométere, aki lent lakott a közös klozett meg a vízcsap között, és jelszavak kiabálásával foglalt állást a világ pártjai és erői mellett, már nem azt üvöltötte, hogy „Heil Hitler!”, hanem hogy „Éljen Sztálin!”

123-124. oldal

Ezüst P>!

A rendőr és a civil egymáshoz léptek, fejük mozdulatával ráparancsoltak a fiúra, álljon a márványportál alá. Aztán a nyitott, magas, rácsos kapun át az előcsarnokba hajtották, azzal a különös csenddel, amit kívülről, talán Európából tanul meg az ember, s alatta a csend lényege rejlik, a gyűlölet, az önmegvetés, az érzékenység, a halál vagy az öngyilkosság gondolata, röviden maga az önpusztítás.

184-185. oldal

Ezüst P>!

Ez az öldöklés semmivel sem volt jobb vagy rosszabb, mint bármelyik más. Naponta ezerszer is szívesen megölne, aki mögötted áll sorba az élelemért, vagy vár a vécé előtt, hogy kész legyél, aki látja a szép ruhádat, neki meg nincs semmilyen – mindegyik azt kívánja, hogy dögölj meg, és mondjuk nem azt, hogy nagyra nőjön a füled. Gyilkosságok közt éled úgyszólván minden napodat, lassanként megszokod, csak nem szabad látnod.

150. oldal

Ezüst P>!

Amikor megérkeztek, a hídon már ott állt Salković tizedes, a Tihaljinából származó fekete oláh, derékig meztelenül és szőrösen, mint egy barom. A szemöldökéből kinövő szőr felért egészen a hajáig.

7. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Drago Jančar: Ma éjjel láttam őt
Branko Hofman: Reggel is sötét van
Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen
Margaret Mazzantini: Újjászületés
Pap Éva: Mielőtt lemegy a nap
David Grossman: Csak játszik velem az élet
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma
Pap Éva: És újra felkel a nap
Cseres Tibor: Hideg napok / Vérbosszú Bácskában
Miljenko Jergović: Diófa-házikó