Gathering ​Blue (The Giver 2.) 84% 17 csillagozás

Egy újabb utópiánk álcázott disztópia bemutatása, ahol a kiválasztott elit a tehetséget elrabolja magának, és a saját hasznára fordítva manipulálja vele a társadalmat.
Kira mindigis a társadalom szélén élt kitaszítottként: a kicsavarott lába miatt mindennap emlékeztetik rá, hogy nem szabadna élnie (a szokás szerint minden deformálódott babától megszabadultak), és hogy a defektjei miatt soha nem házasodhat meg, szülhet gyereket, vagy kaphat produktív, hasznos munkát. Aztán az anyja halála után kiderül, hogy küönleges tehetsége van a hímzéshez, ezért máris a szárnyai alá veszi az Őrzők Tanácsa, és elrendzi előre a lány sorsát azzal, hogy neki kell belehímeznie a jövőt a Singer köpenyébe – de természetesen azt a jövőt, amit a Tanács mondd neki. Aztán szép lassan egyre több furcsa dolog derül ki: az erdőben élő szörnyek rejtélye, Annabella hirtelen halála, Thomas és Jo története és kapcsolata a Tanáccsal, a szembetűnő különbség a falu lakóinak életminősége és a Tanács tagjainak élete között, valamint Jamison és a Tanács hazugságai, amire az egész társadalom felépült. Olyan érdekes és fura ebben a könyvben, hogy egyszerre ifjúsági és felnőtt – a történet kissé lassan halad, sokszor elég gyerekes, pár esemény túl egyszerűen oldódik meg, miközben erősen kritizálja a Tanács által létrehozott társadalmi rendszert, és olyan következtetéseket von le, amik a mai napig érvényesek. Kira kivételével a szereplők nem voltak különösen mélyek, de ennek ellenére megszerettem Mattet, aki mindig olyan lelkes és aranyos volt, és jókat lehetett rajta nevetni, valamint Thomast is, aki mindig olyan odaadóan segített Kirának és sose kérdőjelezte meg őt. Amit nagyon hiányoltam a történetből az maga a Dal (szövege), amit olyan sokszor emlegettek, és olyan nagy jelentőséggel bírt, illetve a végén a nagy realizáció nem volt olyan megrázó, mert sajnos hamar ki lehet találni, mi fog történni. Ettől függetlenül kiváncsi vagyok a következő részre :)

Most már, hogy jobban tisztában voltam a célkorosztállyal, mint az első kötet olvasásakor, elégedettebb is voltam az egésszel. A gyerekeimnek biztos ajánlani fogom pár év múlva ezt a sorozatot, egyszerűen és szépen vet fel elgondolkodtató kérdéseket.

Nekem nagyon tetszett. Nem is tudom, miert vartam ilyen sokaig a masodik resszel; a Hirvivo elolvasasa utan – annak ellenere, hogy az is nagyon megragadott.
Ez egy kulon tortenet (bar sorozat resze) ennek ellenere szinten egy nagyon erdekes es kegyetlen vilagot tar elenk az irono. Egy olyan tarsadalmat amelyik kiveti magabol a gyengeket, betegeket. A foszereplo kislany is testi fogyatekos es a vele szuletett csodatehetsege az egyetlen ok amiert ot eletben hagyjak.
Nagyon erdekes; szivbemarkolo es olvasmanyos tortenet. Most mar biztos, nem varok ennyit a sorozat tovabb olvasasaval!

Érdekes könyv ez, érdekes hangulattal. Elvarázsol, de gyerekkönyvnek nemigen nevezném.

A Giver világa kibővül, ezúttal egy másik közösség életét ismerhetjük meg. Viszont sajnos ez a történet bár szintén tanulságos, egyáltalán nem taglóz le annyira, mint az előző rész. Van valami iszonytatóbb egy hideg logikára épült világban, ahol az egyén háttérbe szorul, mert a közösség a fontos, mint egy olyanban, ahol csak az egyén számít, mindenki mást eltaposnak. Kira világa tehát szöges ellentéte Jonasénak, mégis összeköti őket a tudat, hogy nem jól van ez így.
Ez a kötet leginkább arra világít rá, hogy szükség van az együttműködésre egy közösségben, az ember nem egyéni túlélő. A minden ember saját magáért módszer sokkal inkább kárára van a fejlődésnek.
Egy kicsit nehezményeztem, hogy nem Jonassal folytatódik a sztori, mert a Giver eléggé hirtelen ért véget.
Szintén jó beszédtéma lehet egy iskolában.

    Ebből a kötetből egyértelműen kiderül, hogy az Összeomlás után vagyunk (amiről még mindig nem tudjuk micsoda pontosan, de elég annyi, hogy valami következő nagy negatív változás), és az emberiség ezután próbál valahogy talpra állni.
     Az emlékek őrében (The Giver) megfigyelhettünk egy Közösséget, és az ottani megküzdési stratégiát. Gyakorlatilag létrehoztak egy buborékot, ahol az emberek szinte érzelmek nélkül élnek, saját rálátásuk szerint értelmes, tartalmas életet. Mindeközben totális diktatúra van, bár egy tanács áll az élen, merev szabályokkal, mindez végtelen udvariasságba és mosolyba csomagolva. Van egyfajta kiválasztási rendszer is, illetve eugenetika van életben ( a szülőanyák kiválasztásával), és aki mégis csak „félre sikerül”, azt is 1 éves kora előtt kigyomlálják a rendszerből. Az sem tűnik fel az embereknek, hogy semmit nem tudnak a múltról, az emberiség múltjáról (~történelem). De azt minden vezetőnek be kell látnia, hogy mindenképpen szükség van a múltra, az emlékekre. Ebben a közösségben az emlékek őre tölti be ezt a szerepet. Ez szerintem egy borzasztóan törékeny rendszer továbbra is, spoiler
    A Valahol messze (Gathering Blue) egy másik közösségnek a megküzdési stratégiáját mutatja be. Ha szabad ilyet mondanom, ez egy sokkal ösztönösebb, kevésbé kifinomult rendszer, ahol a vezetők erejét nem a társadalom egyformasága, hanem pont az osztottsága, a sok negatív érzelem adja. Amíg a fentebb említett emberek azért nem akarnak elmenni a Közösségből, mert jól érzik magukat, addig az itt élő emberek félnek bárhova is menni, mert „szörnyek” vannak az erdőben, akik veszélyesek az emberre. Látjuk a legalja réteget, a középsőt, és a vezetőket is. Főszereplőnk, Kira (aki kétszótagos nevű, tehát kamasz leányzó) a vezető réteg gyermeke, de apja halálával a középső rétegbe került. Ez a társadalom nem tűri meg a bármilyen fogyatékosságot (főleg a testit nem, bár a szellemiről nem igazán szólt a fáma), Kira viszont nem egészséges lábakkal született, és mankóval tud csak járni. Valójában a középső réteg is borzasztóan szegény, a túlélésért küzdenek minden nap, csak ők nem nélkülöznek annyira. Ebben a társadalomban ott él a múlt, a történelem, de valójában senkinek nincsen ideje foglalkozni vele, mert a napról napra való élet leköti őket. De évente van egy nap, amikor az egész közösség kivonul meghallgatni Az összeomlás dalát, ami elmeséli a „történelmet”. A végeredmény mindenesetre ugyanaz, mint a másik esetben: a múlttal senki nem igazán törődik, nem „tanulnak” a régi hibákból. Az emlékeket egyfajta Szentháromság őrzi: a palást, amit egy hímző tart karban, egy faragott botszerűség(?), amit a faragó gondoz, és maga az énekes, akinek az egyetlen feladata ez az éves performansz. Ez kissé kevésbé törékeny rendszer. Érdekesség még, hogy ezek az emberek művészek, tulajdonképpen az emlékezés „jobbféltekés” formáját testesítik meg. Ezzel szemben az emlékek őre bár az érzelmek miatt volt igazán megterhelő tisztség, mégis a kognitív, balféltekés oldalát testesítette meg az emlékezésnek. Ebben a társadalomban még egy dolog megjelenik a múlt mellett: a jövő. Amit a vezetőség akar befolyásolni. Közös elem a két könyvben még, hogy nincs lezárva egyik sem. De legalább egy mondatnyi utalást kaptunk arra, hogy lehet valamiféle összekapcsolódás.
    Az egy remek kérdés, hogy melyik társadalmi elképzelés taszított jobban. Talán azt mondanám, hogy Az emlékek őre legalább a benne élőknek jó, szóval humánusabb formát jelenít meg. Ezzel együtt elvette szerintem az emberség lényegét. Ugyanakkor a Valahol messze társadalma bár hagyja az embernek, hogy önmaga legyen, a negatív érzelmekre épít, agresszió (habár főként verbálisan) és félelem jellemzi, maguk a tagok sem boldogok.
Az egyértelmű, hogy most kicsit komplexebben látom a történetet, mint amikor először olvastam. Izgatottan várom a következő kötetet. :)

Ez a rész kicsit csalódás volt. Vártam, hogy ott folytatódjon a történet, ahol az előzőt abbahagytuk, és nem… Miután ezen túltettem magam, még akkor is nehezen indult be szerintem. Kira egy pozitív karakter, igazi példakép lehet a kitartásával, de mégsem lopta be magát a szívembe. Számomra egyértelműen Matt és Thomas karakterei dobták fel a regényt.
A történet kiszámítható volt, nem volt benne semmi döbbenetes csavar. Egy újfajata, de semmivel sem jobb társaalmat ismerhettünk meg. Kíváncsi leszek, hogy az írónő összekapcsolja-e valahogy ezeket a világokat – nem földrajzilag, inkább elméletileg. Pár kérdésre már felmerült a válasz A Dal soraiban, de az annyira megfoghatatlan volt számomra, hogy örülnék valami konkrét kifejtésnek.
Mindent összevetve olvasmányos volt, de meg sem közelíti az első részt. A 3,5 csillagot csak Thomas és Matt miatt adtam meg.

Nagyon nagy csalódás, hogy az első könyv váratlanul véget ér, az olvasót pedig nagyon érdekelné tovább a történet, de erre egy teljesen más szálról szól a második kötet. Mindenképp csalódást okoz. Ezen felül Kira személye is kevésbé magával ragadó, és a misztikum is több ebben kötetben, ami annyira nem tetszett, és ez a sorozat hátralévő köteteire is így maradt sajnos.