Örökbecsű ​limlom 89% 51 csillagozás

Régóta ott várakozott a várólistámon. És ez volt az utolsó kötet, aminek elolvasása hiányzott a Ljudmila Ulickaja kitüntetésemhez. :)
Minden idegen nyelvű könyvnél érdekel, mi volt az eredeti címe. Még akkor is, ha egy kukkot se tudok azon a nyelven. Valahogy hozzá tartozik a műhöz.
Ennek a könyvnek „Священный мусор”, vagyis „Szent szemét” az eredeti címe. Hogyan és miért lett Örökbecsű limlom, nem tudom, talán a szemét szót akarták elkerülni. De azért a szent maradhatott volna a nekem kicsit fellengzősnek hangzó örökbecsű helyett. Mondjuk Szent kacatok. Vagy Szent kacatjaim. Na de mindegy, ha ez a címe, hát ez a címe.
Ahogy többen már előttem megemlítették, Ulickaja az az író, akit az ember olyan közel érez magához, hogy legszívesebben leülne vele beszélgetni. Én is nagyon szívesen megtenném – csupán az a problémám ezzel, hogy annyi bölcs mondatát olvasva ki se merném nyitni a jelenlétében a számat. Nemhogy oroszul, még magyarul se. :) Ez a könyv viszont olyan, mintha beengednének egy titkos szobába, ahol szép csöndben meglapulva meghallgathatom mindazt a szépen megfogalmazott bölcsességet, amiről Ulickaja félig magában, félig velünk megosztva elmélkedik. A családjáról, gyerekkoráról, olvasmányairól, barátairól és barátnőiről, a szovjet/orosz életről, házasságairól, magánéletéről, betegségeiről, a vallással, hittel kapcsolatos gondolatairól – mindezt a legteljesebb nyíltsággal és őszinteséggel, mégis úgy, hogy nem érzem magam kényelmetlenül és kéretlenül beavatottnak. Mennyi-mennyi kérdés, felvetés, felelet, mennyi elgondolkodni- és megszívlelnivaló!
Egyetlen egy téma volt, ami meghökkentett. Úgy látszik, valahol mélyen Ulickaja sem mentes a nagy szovjet birodalom meg a nagy szovjet testvér illúziótól.* Tudomásul veszi persze, hogy a birodalomnak vége. Nincs tovább. Sőt, bizonyos szempontokból örvendetesnek is találja. De azt nem érti, miért nem lelkesednek egyesek (vagy egyes volt tagköztársaságok) továbbra is az orosz nyelvért. Nem érti, miért hagyják veszni azt az „egész egyetemes kultúrát”, ami korábban (szinte kizárólag) oroszul jutott el hozzájuk, azzal, hogy már nem tanulnak oroszul, és nem oroszul akarnak olvasni. Azon borong, hogy „A tízéves örmény gyerekek már nem tudnak oroszul, grúz kortársaik idegen ország vízumával a szüleik útlevelében érkeznek Moszkvába, a birodalom földrajzi térképe összeomlott (…)”. Vagy „Grúziában és a Baltikumban (…) a fiatalok már szinte egyáltalán nem tudnak oroszul.” Második nyelvként pedig inkább az angolt választják. Tényleg, miért kellene tudniuk? Csak azért, mert régen (az anyanyelvhasználat terhére!) kötelező volt?
Mert egyébként ezzel az erővel azon is boronghatna, hogy a tízéves indiai, magyar, francia vagy amerikai gyerekek miért is nem tudnak oroszul… (Mondom ezt pont én, akiben az egykori kényszer sem keserítette meg az orosz nyelv tanulását és élvezetét.)
Miért nem lehet elfogadni, megérteni, hogy az önrendelkezésüket, saját nyelvüket végre „visszaszerző” országok nem oroszul (pláne nem „szovjet” fordításban) szeretnék olvasni a világirodalmat, a tudományos- és szakirodalmat? Pláne ha érzik azt a kicsit gyámkodó felhangot, hogy sok kis országnak „meghaladja az erejét, hogy anyanyelvére fordítsa a régi nyelvekből mindazt, aminek létezik orosz fordítása”. Hát majd lefordítják az anyanyelvükre. Addig meg olvassák akár angolul, németül, franciául – azok is idegen nyelvek nekik, mint az orosz…
Azt is nagyon izgalmasnak látja, hogy a szovjet időkben létezett egy „rendkívül érdekes irodalom, amelyet nem orosz nemzetiségű írók írtak orosz nyelven”. Csak arról nem ejt szót, hogy ezek közül az írók közül legtöbben azért írtak oroszul, mert csak azt adták ki, mert meggyőzték őket, hogy túl kicsi a könyvük „felvevőpiaca”, ha a saját nyelvükön írnak – írjanak hát a birodalmi nyelven… És mert a saját népük is csak korlátozottan használhatta saját nyelvét, lassan már nem volt, aki az anyanyelvükön írni, olvasni tudott.
https://moly.hu/idezetek/1075489
https://moly.hu/idezetek/1075504
https://moly.hu/idezetek/1075509
Ő, aki minden vallás egymás mellett élése mellett hitet tesz, az újra működésbe lépő „egyáltalán nem semleges” irányzatokról, rasszista elméletekről szóló bekezdésben ezt írja: „A Mari Köztársaságban feltámasztják a szent ligetek, ló-, bika- és madáráldozatok kultuszát, Tatár- és Udmurtföldön újjászületik a bárányáldozatok bemutatásának hagyománya.” Pedig a mari szent ligetek kultusza a szovjet időkben is élt, igaz, a legnagyobb titokban, fejvesztés terhe mellett. 86-ban pedig Örményországban turistaként járva láthattam a bárányokat nyíltan áldozó családokat a templomok mellett, a kolostorok udvarán…
https://moly.hu/idezetek/1075515
Ez a néhány óvatlan kis megjegyzés azt az érzést keltette bennem, mintha Ulickaja nem venné jó néven a korábban a Szovjetunióhoz tartozó népek elszakadását, önállósodását, vagy akár a most is Oroszországban élő kis nemzetiségek önrendelkezési, saját nyelvhasználatra és identitásra, hagyományaik újjáélesztésére irányuló törekvéseit. Éppen ő, aki pontosan átérzi, milyen elnyomás alatt éltek a szovjet időkben a másképp gondolkodók, a művészek, a zsidók, a keresztények, de a nemzeti kisebbségek elnyomása, panaszai, keservei elmennek mellette, sőt, inkább némi bosszúságot vagy sértettséget váltanak ki belőle – no nézd már, a kis hálátlanok.
Ez volt az, ami egy kis ürmöt csöpögtetett a könyv örömébe.

* Hallottam hasonló megnyilatkozásokat, elejtett megjegyzéseket más, szintén az idősebb korosztályba tartozó szovjet-oroszoktól is. Sőt, egy zenésztársam mesélte, hogy pont az ilyen nézetekre csodálkozott rá Alekszijevics legutóbbi kötetében.
https://moly.hu/konyvek/szvetlana-alekszijevics-elhordott-multjaink

Segít megérteni jelenvaló világunkat, országunkat, mindennapjainkat, miközben önmaga számára értelmezi.
„… szabadság nélkül nem létezik sem kultúra, sem tudomány, sem betevő falat.” (90.o.)
„… az állam és a társadalom tisztességét és méltóságát éppen e ponton lehet lemérni: hogy mit csinálnak a nyomorék gyermekekkel, a hajléktalanokkal, a kiskorú bűnözőkkel.” (271.o.)
"Az „új elosztás” során jutott vagyonok olyan emberek kezébe kerültek, akik elvesztették erkölcsi érzéküket. Úgy tűnik nem bűnösök – semmi ilyenről nem beszéltek nekik gyermekkorukban." (332.o.)

A kötet „minden eddiginél összetettebb képet nyújt Ljudmila Ulickaja ön- és világszemléletéről, élet – és művészetfilozófiájáról.”
Régi családi emlékeket idéz fel az órás dédapákról, a szülőkről.
A Ginzburg família tagjai jelentős hatást gyakoroltak az 1943 óta Moszkvában élő szerzőre.
Részletesen foglalkozik olvasmányélményeivel. „Az olvasás – robbanás. A világot új tudás tágítja, feszíti szét.”
Barátai, férjei, családtagjai, az oroszok, a zsidók beépültek műveibe, az orosz életet bemutató írásaiba, de hatással volt rá Amerika és Franciaország is.
Foglalkozik a nőkérdéssel, politikával, az emigráció, a család szerepével, a hagyományokkal.
A kötetben interjúrészletek is találhatók, amelyek jól érzékeltetik véleményét a körülötte lévő világról, az írásról, sikerről, csalódásokról, a terrorizmusról és a karitatív tevékenységről egyaránt.
Beszél arról a könyvsorozatról is, melyet a toleranciára nevelés érdekében adtak ki Más, mások, másokról címmel.
Ez a kötet áttekinti az egész életművet, az íróvá válástól, az alkotói folyamat hátterétől a véleménynyilvánításig, a meggyőződése melletti kiállásig.
Olvastam az eddig magyarul megjelent minden művét, az a kötet remek összefoglalója mindannak, amit a szerzőről és műveiről tudni érdemes.

Már régen volt a kezemben Ulickaja-kötet, ideje volt hát egyet elővenni. Ez a tanulmány-gyűjtemény részben töredékes önéletrajz, részben töprengés a legkülönbözőbb kérdésekről – némelykor interjúrészletekkel megtűzdelve.

Mivel Ulickaja hajlamos a bőbeszédűségre, lehetne ez a könyv tömörebb is; ráadásul egyes részei – főleg a képzőművészettel kapcsolatos írások – nem is nagyon érdekeltek. De némely vallomások elevensége és humora kárpótol a ballasztért. Az írónő igazi társas lény, aki remek portrékat rajzol nagycsaládja tagjairól, barátairól, barátnőiről. Érdekes volt megtudni – eddig nem figyeltem erre – milyen későn, közel ötven évesen indult be írói karrierje. Markáns véleményt fogalmaz meg a társadalmi és politikai viszonyokról, hazájáról, Oroszország Mostohaanyácskáról. Különösen szuggesztívek a nép szegénységével, a vidéki lakosság kiszolgáltatottságával foglalkozó írások, illetve a kötet végén a saját rákkal vívott harcáról szóló – meglepően higgadt hangú – beszámoló. S kiegyensúlyozott gondolatai a házasságról és a válásról – melyet a rossz házasság bilincseinél sokkal jobbnak tart – ugyancsak megszívlelendők.

Az egyetlen nekem nem tetsző vélemény – amit értékelésében @ppeva is kifogásol – az orosz kulturális hegemónia iránti nosztalgia: az, hogy Ulickaja fájlalja az orosz nyelv visszaszorulását a volt szovjet tagköztársaságokban, és az orosz nyelv kultúraközvetítő szerepét a latinhoz hasonlítja. Ez annyira felbosszantott, hogy meglehet, külön karcot is szentelek neki. A cári időkben folytatott, majd a húszas-harmincas évek múltával a Szovjetunióban ismét feléledő nyelvi asszimiláció (mely a 2018-as nyelvtörvénnyel új lendületet kapott) a még ma is Oroszországban élő kisebb népek anyanyelvét felmorzsolódással fenyegeti; a volt szövetségi államok (baltiak, grúzok, kazahok, stb.) ettől menekültek meg; – nem csoda. ha az orosz nyelv befolyását saját országukban csökkenteni igyekeznek.

De ettől az egyetlen ponttól eltekintve a kötet egy tárgyilagos, elfogulatlan értelmiségi gondolatait közvetíti, megvilágítva Ulickaja regényeinek, novelláinak hátterét is. Olvasni érdemes, s mivel a könyv már több, mint tíz éves, remélem, egyszer kapunk még hasonló gyűjteményt az írónőtől a nemrég eltelt évtizedről is.

Ulickaja bölcs nő lett. Nem tudom, mindig az volt-e, de mindegy.
Az interjúkat, önvallomásokat, rövid feljegyzéseket tartalmazó kötet elején arra gondoltam, milyen jó volna ezzel a nővel egyszer elbeszélgetni, de a könyv végére érve elbizonytalanodtam. Nem vagyok benne biztos, hogy lenne mit kérdeznem tőle; amit akart, elmondta ebben a kötetben: a hitét, a betegségét, az írásról fontosnak tartott gondolatait, még a szerelmeiből is valamit … én többet amúgy sem mernék kérdezni. Mondani meg én mit mondhatnék neki.
Bár nem minden regényét kedvelem, nyilván sokat nem is olvastam, mint ember, mint nő, közel áll hozzám. Nálam ugyan kétségtelenül pozitívabb az életszemlélete, de nem aggódom, ez nála sem így volt mindig, még én is lehetek vidám ember egyszer.
Emberi példa a tartalmasan, gondolatokkal megélt életre az övé, és sok helyen találtam vigasztalásra a soraiban, már ami az írást illeti. Emellett nagyra is becsülöm a kiállásáért, a társadalmi érzékenységéért is.
Azért volt pár dolog, néhány utalás, eszmefuttatás, amivel kapcsolatban műveletlenségem miatt, nem boldogultam. Az Ulickaja által emlegetett kortárs orosz írók, művészek neve nekem nem sokat mondott, de végeredményben ez sem zavart igazán, végtére is kiről mesélne az ember, ha nem a barátairól.
Mindenképpen érdekes adalék ez a kötet Ulickaja életművéhez, és jó volt elolvasni, különösen azért, mert a gondolkodásmódunk sok mindenben mutat hasonlóságot. (Kivéve a tárgyak szeretetét, de sebaj.)
Bárkinek tudom ajánlani ezt a kötetet, aki szeret embereket szavak által megismerni. Függetlenül attól, kedveli-e az írónő regényeit vagy sem.

Erős nekirontással szólva: ez tipikusan női-könyv. Pedig műfaját tekintve nem is regény, hanem csak néminemű szél összehordta életmorzsák kupaca, vagyis egyfajta életanyag gyűjtemény. Nem akarok leértékelni ezzel a női jelzővel, de a művésznő nem ágálna e kijelentésem ellen, az egyszer bizonyos. .-) És így aztán én magam sem rohannék ki az e fajta olvasmányokkal szemben, mert valahol él bennem elkendőzötten egy kisebb-nagyobb effeminált pont, amely ilyenkor stimulálva érezheti magát.
Az életművet immáron teljesen végigbiflázottan – legalábbis ami az eddig magyar nyelven is kiadott munkáit illeti – úgy találom, hogy egészen jó felmutatása ez a könyv az írónő élete során felgyűlt tapasztalatainak, éretté formálódott személyiségének és karakán szemléletmódjainak. A könyvben számos alkalommal kimondott és mondatlan utalások mellé legszívesebben odakanyarítanám a lap margójára, hogy ez vagy az az élethelyzet, ebben és ebben az írásában kerül kidolgozásra, és már önmagában ez a felismerés is minimum szórakoztató, és persze kellően megigazolja a bennem szépen kialakult Ulickaja-képet is!
Remélhetően lesz még további megjelenése Ulickaja írói munkásságának. Szurkolok, hisz láthatóan maradt még abban a sifonérban utánpótlás. Vagy legalábbis legyen egy újabb fordítás a már cirill betűvetésben megjelenteknek, mondjuk Goretitty úr tolla alól. Mert ha lesz, én arra ráharapok…

pont ezért a daraboltságáért szeretem. apró részletekben tudtam csak olvasni, pont így volt jó, mert megmaradt a röpke negyedórás olvasás varázsa, mindegyikre jutott egy limlom. csak egy bizonyos kor után lesznek erre képesek az írók, szerintem, amikor megérik náluk az unokának mesélős hangnem. örök becsben fogom tartani a polcon.

Nem könnyű olvasmány. Elgondolkoztató olvasmány. Ne keressünk benne történetet. Hacsak nem tekintjük annak az itt olvasható élettörténeteket. Életek, sorsok, gondolatok, vélemények. Ezek sorakoznak az apró interjúkban, az élet nagy kérdéseiről írt gondolatokban. Ulickaja lendülete, szókimondó véleménye izgalmassá tudja tenni ezeket a témákat akkor is, ha azok kényesek, komorak, nehezek. Ahogy kibontja a véleményét, ahogy ismerőseit bemutatja, ahogy példájukat megmutatja, az sodorni tud magával. Nem csak másokról ír, itt sokat mutat az életéből a gondolkozásából is. Nem kalandregény, de értékes gondolatok gyűjteménye. A neveket itt sem lehetett megjegyezni, mint más könyveiben, de itt nem volt zavaró, mert sorra jöttek a karakterek, akikkel meg akart ismertetni minket.

Bár még nem olvastam minden könyvét, de nagy rajongója vagyok az Írónőnek (így kicsit elfogult is, bizonyára).
Ez nem egy szokványos könyv, hisz nem egy regény, hanem igazából egy önéletrajz, amelyben interjúkból, elmélkedésekből, esszékből ismerhetjük meg Ulickaja életének egy-egy fejezetét, és ami még érdekesebb, a világról alkotott nézetét. Nagyon sok érdekes témát feszeget, lehet vele egyetérteni vagy vitatkozni, egy biztos, az olvasót is gondolkodásra készteti.
Sok mindent megtudtam róla, amit eddig nem, így külön élvezettel olvastam a könyvet. Azt sajnálom hogy a könyvbemutatóra még csak éppen beleolvastam, biztos érdekesebb lett volna ha már az olvasás után hallgatom meg a beszélgetést.

Érdekesek az ilyen életrajzi ihletésű könyvek. Olvasás közben az járt a fejemben, hogy mennyivel többet ad egy olvasmányélmény, ha jobban beleássuk magunkat a szerzőjének életébe-lelkébe. Számomra olyan volt ez a könyv, mintha egy jó kávé mellett, én és Ulickaja, mint két jó barátnő, hosszú idő után jó alaposan elbeszélgettünk volna. Most már annyival közelebb érzem magamhoz az írónőt, mintha egybeolvadtunk volna.