Odaadó ​hívetek, Surik 88% 212 csillagozás

Ulickaja kamerát ragad, és ahogy új szereplő lép a történetbe, habozás nélkül, maximális mértékben rázoomol. Ulickaját mérhetetlenül érdeklik a saját karakterei, olyannyira, hogy minden új szereplő megjelenésekor hagy csapot-papot, és a következő oldalakon elmeséli az élettörténetét a-tól z-ig. Aztán, mivel nemcsak az új szereplői érdeklik, hanem a régiek is, mindig visszatér a korábbiakhoz is, még azokról sem feledkezik meg, akik már kiléptek a történetből, mondjuk haláleset miatt. Szinte megható ez a nagy érdeklődés, szinte az ember maga is szeretne Ulickaja szereplő lenni, hogy valaki végre ennyire figyeljen rá. :) De aztán inkább mégse. Mert az Ulickaja szereplők egy kicsit mindig szerencsétlenek. Vagy csak a szerző láttatja így őket? Vagy csak az olvasó olvassa így őket? A szerző szereti a szereplőit, ez egészen biztos, de mintha egy kicsit infantilizálná is őket. Talán azért, hogy ki ne lépjenek a kontrollja alól? Hisz annyira tökéletesen vannak megrajzolva, hogy csak egy hajszál választja el őket az életre keléstől. :) Azt meg azért mégsem hagyhatjuk, hogy mindenféle regényszereplőket engedjünk szabadjára felelőtlenül. Marad a kamera zoomján át való vizsgálódás, és ez a szűrő hallatlanul érdekessé teszi azokat a karaktereket is, akik talán egy másik szerző szemén át tökéletesen hétköznapinak tűnnének. :)

Ljudmila Ulickaja korunk egyik legismertebb orosz írónője. Művei sokszor szólnak nőkről, anyákról, lányokról vagy éppen könyvtáros kisasszonyokról, de az Odaadó hívetek, Surik című regény nem illeszthető bele ebbe a sorba, mivel főhőse, Surik Korn egy húszas éveiben járó moszkvai fiatalember. Ennek ellenére mégis megismerhetünk a főhős életének bemutatásán keresztül különböző sorsú nőalakokat. Surik mindent megtesz, hogy az életében állandóan jelenlévő vagy csak rövid időre felbukkanó nők minden álmát valóra váltsa, reményeiket beteljesítse. Ez többé-kevésbé sikerül is neki. Surik ugyan mindent megtesz, hogy az őt körülvevő asszonyoknak mindent megtegyen, akár a kihasználás határáig, de a regény végén felbukkanó, talán egyetlen szerelme, Lilja csak szent balféknek látja a fiút, akinek ezzel megkérdőjeleződik az egész élete, minden korábbi tette. Az írónő végig fenn tudja tartani az érdeklődésünket, finom humorral mutatja be a főhős kalandokban bővelkedő életét. Ulickaja áradó mesélő kedvvel vezet végig minket Surik férfivá válásán, kalandjain, egyetlen szerelmén, szakításain.

Előítélettel kezdtem el olvasni. Úgy gondoltam a Danielt úgysem lehet felülmúlni. Nos azt nem tudom, h. tud-e jobbat írni, de ezt a két könyvet hülyeség lenne összehasonlítani.
Na szóval: olvastam, olvastam – telve előítélettel, és többször kaptam magam rajta, h. tátva van a szám. Mint mikor gyerek voltam és meséltek és én tátott szájjal hallgattam. Csak most nem volt senki, aki rám szóljon: Csukd be a szád!
Első gondolatom nekem is az volt, mint gondolom sokaknak: he-he, jó egy fírma ez a Surik. Szánalom?!?! .. mi… he-he. Aztán a második: Istenem ennyi gyagya nőt egy rakáson….
De most már nem tudom.
Kinek nincs szüksége orvosságra, macskakajára, egy orvos telefonszámára, egy motring fonalra, egy jó könyvre, egy falat kenyérre, egy jó szóra, egy simogatásra? Kinek nincs szüksége fontosnak érezni magát? Ki nem akar adni egy kanál orvosságot, egy falat kenyeret, egy tál ételt, egy jó szót, egy simogatást?
Sok-sok magány kering, keres, találkozik, összebújik, szétválik, keres tovább.
Kell néha-néha egy simogató kéz.
Kell néha-néha megsimogatni valaki.

Ha jól számolom, ez volt a hetedik Ulickaja-kötetem. Korántsem járok még az életmű végén, mégis azt hiszem, nem tudok az írónőben csalódni. Ennek ellenére, a hatodik kötet olvasása után úgy éreztem, kicsit pihentetnem kell a könyveit. A Surikra is csak azért szántam rá magam, mert elég régen kölcsönkaptam, és már igazán ideje volt visszaadni. Nem bántam meg. Megint jó volt Ulickaját olvasni, ittam minden szavát, mint régi barátnőnek, akivel sok éve nem találkoztunk.

Pedig fura egy figura ez a Surik, akiről mesélt. Nehezen barátkoztam meg vele. Néha haragudtam rá, máskor csak bosszantott, volt, hogy kinevettem, gúnyosan is meg sajnálkozva is. Nem vágytam az ismeretségére. Aztán mégis megkedveltem kicsit, de végül csak szánni tudtam a szerencsétlen balekot.

Először azt hittem, ő lesz Szonyecska férfi párja. Tévedtem. Szonyecskát – a többség véleményével ellentétben – én mélységes tisztelettel figyeltem. Csodáltam önfeláldozását, feltétel nélküli szeretetét, odaadó szolgálatát szerettei iránt. Benne valamilyen ősi bölcsességet véltem felfedezni, amivel túl tudott jutni minden megrázkódtatáson.

Surik más. Ő az, aki nem tudott leszakadni, egyetlen igazi szerelméről, az anyjáról. Neki akar megfelelni mindig és mindenben. Így aztán nem is képes egészséges párkapcsolatot kialakítani senkivel. Pedig sok nővel összeakad, ki is elégíti mindegyiknek mindenfajta igényét. Hiszen ő a jó fiú, ő senkit nem hagyhat cserben, senkinek nem mondhat nemet, nem képes ellenállni, nem tud senkivel szakítani. És elveszik. Elveszik az akarata, az egyénisége, minden vágya és reménye egy tartalmas szeretetteli párkapcsolatra. Lassan elfogy a libidó és az életerő is.

Bár Surik a regény központi szereplője, mintha alakja mégis csak ürügy lenne Ulickajának, hogy az őt körülvevő nőkről mesélhessen. Ízig-vérig női író. Fecseg, pletykálkodik, híreket hoz-visz, és mégis mindig pontosan annyit mond amennyi szükséges. Megint úgy éreztem ismerem mindegyik szereplőjét. Szinte telelett velük a szobám. Folyamatosan váltották a kilincset. Néha kicsit sok is volt belőlük, fárasztottak. Nehéz mindenki terhét cipelni. Lám, Surik is belerokkant.

Hiába azonban, mert Ulickaja úgy tálalja a történteket, hogy néhány nap múlva az ember csak rászánja magát, hogy utánanézzen, mi is történt azzal a barátnővel, ismerőssel, szomszéddal stb., akit pár napja már megelégeltünk.
Számomra ez az elapadhatatlan mesélőkedv és a természetes beszédet idéző, mégis szinte lebilincselő előadásmód teszi naggyá Ulickaját.

Először is ehhez a könyvhöz finom EarlGrey tea dukál, úgy ahogy a nagyim tálalta tejjel és cukorral, szigorúan külön kiöntőben nem dobozból, kár hogy sosem tudtam így meginni, nálam a citrom a nyerő, lehet hogy van benne tatár vér (szerintem nincs) és finom házi angolos vajas sütemény a vége picit, igazi belga fekete keserű csokoládéba mártva. A körítés, tálalása után kezdődhet a mese, igazi pletykálkodás, ahol egy nagy tudású komoly barátnő elmeséli a szomszéd Surik történetét. Kedvelsz minden szereplőt, tudsz értük izgulni, szeretni és érteni őket minden hibájuk ellenére, hiszem köztük élsz pár lap erejéig, hátterek is világosak az a szoba, a ház, az utca, sőt még a város is ismerős, éltem közöttük (vagy nem) minden esetre élnek, léteznek és csak arra várnak, hogy felfedezd és megízlel a sorsukat, még egyél egy falat tortát, sajnos nagyon gyorsan elfogy az egész, és lenyeld az utolsó korty teát esetleg ha nagyon jó a hangulat és egy ilyen csendes nyugalmas kulturált tárasságban miért ne lenne az, egy kis tojáslikőr is lecsúszhat a végén.
Nagyon könnyű, nagyon légies, még is tartalmas mese a szerelemről és a szerelemtelenségről.
Bence hogyan lehet hat csillagot adni?

Ulickajával a saját történelmi alulműveltségem nehezíti meg a dolgomat általában – egy helyen már írtam, hogy olyan időtlenül tudja megfogalmazni a történeteit, hogy nem tudom biztosan, melyik korszakban, milyen idősíkban járunk éppen.
Suriknál szerencsére tudtam, és így a megszokott Ulickaja-hangulat mellett kaptam egy adag korképet is a 70-es, később 80-as évek szovjet milliőjéből, hangulataiból, fiataljaiból és dácsáiból.
A nők, akiket Surik „szolgál”, mind egy-egy tanulmány, ennek megfelelően kifejtett, jó történetekkel, talán Sztovba volt a kedvencem, annyira irreális, és egyszerre mégis annyira életszerű volt. Talán ez az Ulickaja tetszett eddig a legjobban, bár Daniel Stein erős versenytárs, de tulajdonképpen két külön kategóriáról beszélünk.

Ulickaja mindig elvarázsol. Azonban ez az a könyv amit a leginkább magaménak éreztem.
Túl vagyok az írónő által írt könyvek háromnegyedén. Most szerettem volna a legjobban, ha még nincs vége. Szerettem ezt a fiút, akit kihasználtak a nők, mert buta volt és jószívű. Nem tudtam elítélni, mert vannak köztünk is ilyen emberek. Néha haragudtam rá, hogy miért ilyen. Miért hagyja magát. Hiszen ennél többet érdemel.

Ismerkedem Ulickaja műveivel. Lehet, hogy nem a legjobb választás volt elsőnek ez a könyve.
A főszereplő Surik, aki vonzza a valamilyen okból elesett, szánalomra méltó nőket. Őt arra nevelte a nagymamája, Jelizaveta Ivanovna, hogy udvarias, segítőkész, odaadó legyen, így hát engedelmesen tette a dolgát; ott és azt, amire szüksége volt a nőknek. A nők tábora igen változatos: zsidó, kazah, nagyakaratú szibériai párttitkár lánya, festőnő, mozgáskorlátozott könyvtáros, idegbajos selyemvirág készítő, törpe és még néhány. Sokszereplős, sok szerencsétlen ember… A történet végére azért csak rájön a fiatalember, hogy a saját életét is kellene már élnie a saját akarata szerint, nem azt csinálni, amit mondanak neki.
Ulickaja tekergeti a történet fonalát rendesen. Elkalandozik a nők élettörténete felé is, bepillant a zsidó család életébe, a párttitkár hatalmát is igen jól ábrázolja. Itt – ott fanyar humort véltem felfedezni.
Ismerkedünk tovább egymással…

Ulickaja jól ír. Az orosz hagyományokra építve, tisztán, árnyaltan, mégis egyszerűen. Történeteit átjárja a finom női humor, és utalásait még én is megértem. Ez már a harmadik olyan regénye, ami a tollából elém kerülve szerencsét hozott, és most már ki kell mondanom: szívesen olvasom őt.
Harmadjára Surikkal ismerkedtem meg: az írónőtől már szinte elmaradhatatlan és lehetetlen regényhőssel, egy újabb vérbő figurával, a kissé feminin hajlamú odaadással bíró, megfelelni vágyó és vigasztalást nyújtó „kandúr-bandival”, akit bedarál a napi rutin, az őt körülzáró, tucatnyi tagot számláló hölgykoszorú, és aki ettől aztán képtelen szabadon irányítani az életét.
Az eddigiektől eltérő módon (Szonyecska, Vidám temetés), ebben a könyvében a főhős már nem pusztán kiélvezője a karót és támaszt kereső női szereplőknek, hanem bizony ő maga is eszköz. Ő a jófiú, akinél „a szánalom és a férfivágy egy és ugyanazon tőről fakad.”, arra gerjed, hogy rettentően sajnálja a nőket – mindegyiket. Karaktere valójában az írói akarat eszköze csupán, mert mégsem ő, hanem sokkal inkább a megfoghatatlan női lélek a főszereplője ennek az írásnak. No igen, Ljudmila kihasznál és hazabeszél. Ez így van jól.
Azt vártam, hogy végül – „Minden összeáll. Minden begyógyul és elsimul.”, de elmaradt a katarzis, csak egy empatikus sóhaj született: „Szegény Surik!”

A fenti firkálmányom @olvasóbarát kihívása nélkül nem jöhetett volna létre. :-)

És akkor most elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában, mert ez volt az utolsó magyarul megjelent könyve Ulickajának, amit még nem olvastam. Eddig. De mi lesz ezután?!
A könyv olyan igazi „ulickajás” – megismerhetjük Surikot és a családját, miközben rengeteg szereplő jön-megy az életükben, akiken keresztül bepillantást nyerhetünk az orosz életbe is. Surik egy igazán érdekes személyiség, az állandó megfelelni akarásával, hogy soha nem tud nemet mondani, és csak sodródik a sok nő között. Nők nevelték, nem volt előtte férfi-minta, és ez meglátszik az egész életén. Mindenkivel kedves, mindenkinek segíteni akar, de mégis inkább kicsit balféknek tűnik. Mindezekkel együtt vagy ezek ellenére nem lehet nem kedvelni, hiszen a számtalan egyszerre meglévő szeretője ellenére Surik tiszteli a nőket, és nem rosszindulatból olyan, amilyen.
A regény kicsit hirtelen ér véget, nincs igazán lezárása. De azt is mondhatnám, hogy olyan mint Surik élete, kissé céltalan. :)