Odaadó ​hívetek, Surik 88% 220 csillagozás

A mama kedvence jófiú kalandjai a csillapíthatatlan szerelmi étvágyú, ragadozó hajlamú moszkvai nőkkel, akiktől megszabadulni szinte lehetetlen.
Meglepő, hogy mennyire nehéz a jófiúról olvasni több, mint négyszáz oldalon át, amikor tulajdonképpen az öntörvényű rosszfiú karaktere az, ami igazán érdekes és vonzó.
Az egész regény olyan egy kicsit, mintha a világirodalom klasszikus szerelmi hagyományainak a karikatúrája, groteszk ellenpontja lenne.
A férfi főhős, Surik pipogya és gyenge, arra vágyik, hogy irányítsák, és semmiben sem tud ellentmondani a nőknek. A nők pedig kissé túlkorosak, csúnyácskák, ideggyengék, alkoholisták vagy testi fogyatékkal élők, esetleg egy másik férfi gyermekét várják éppen.
Ez a szerelmes Moszkva a Lenin Könyvtárral és egy nagy adag vodkával tehát elég távol esik Rómeó és Júlia Veronájától.
Surikot tulajdonképpen a harcias nagymama neveli fel, miután az apja nem sokkal a születése után meghal, és emellett a nagymama mellett nemhogy az unoka, de Surik anyja sem tudott felnőni soha. Amikor a nagymama is meghal, Surik a gyermekszerepből azonnal előlép az anyja gyámolítójává, önálló élete soha nem lesz, vagy őt pátyolgatják, vagy ő pátyolgat másokat.
A testi szerelem ebben a regényben a vigasztalás, a sajnálat kifejezésének egyik módja, és ugyanúgy a főhős praktikus eszköztárához tartozik, mint elhozni a gyógyszert a beteg nőnek, kimenni elé a vonathoz vagy jelen lenni a végső búcsúnál a macskájától. A vigasztalásnak ezt a gesztusát aztán osztogatja is nagylelkűen és válogatás nélkül. Szóra sem érdemes apróság. Surik mindenkinek segít, aki kéri.
Így lesz a testi vágyból szenvedély helyett együttérzés és valamiféle furcsa megfelelési kényszer, ami torz, kölcsönös függésen alapuló kapcsolatokat éltet, amiknek kevés közük van a valódi szeretethez vagy szerelemhez. És mivel hősünk az anyjáról sem tudott leválni soha, a szeretőivel sem tud szakítani, ezért a számuk egy idő után ijesztő mennyiségűre duzzad, és természetesen valamennyien sok-sok feladattal látják el Surikot és piócaként szívják a vérét.
Érdekes kép ez a régi moszkvai polgári rétegről is, amely a nagymama idejében még teljes pompájában tündökölt, fogékonyan a tudományra és a művészetre, a kultúrára, szilárd erkölcsi értékrendet birtokolva, de pár generáció múlva már egyértelműen a dekadencia és az erőtlenség jeleit mutatja az új, megváltozott világban.
A szerző áradó mesélőkedvvel, mély empátiával ír szereplőiről, de összességében kissé túlírtnak és kiszámíthatónak éreztem a regényt, ami tulajdonképpen variációk hosszú sora egyetlen témára. A negyedik-ötödik nő után már nyilvánvaló, hogy mi fog történni az összes többi esetében is, ezért a feszültség, a sodró erő egyre csökken majd el is tűnik idővel.

Ulickaja kamerát ragad, és ahogy új szereplő lép a történetbe, habozás nélkül, maximális mértékben rázoomol. Ulickaját mérhetetlenül érdeklik a saját karakterei, olyannyira, hogy minden új szereplő megjelenésekor hagy csapot-papot, és a következő oldalakon elmeséli az élettörténetét a-tól z-ig. Aztán, mivel nemcsak az új szereplői érdeklik, hanem a régiek is, mindig visszatér a korábbiakhoz is, még azokról sem feledkezik meg, akik már kiléptek a történetből, mondjuk haláleset miatt. Szinte megható ez a nagy érdeklődés, szinte az ember maga is szeretne Ulickaja szereplő lenni, hogy valaki végre ennyire figyeljen rá. :) De aztán inkább mégse. Mert az Ulickaja szereplők egy kicsit mindig szerencsétlenek. Vagy csak a szerző láttatja így őket? Vagy csak az olvasó olvassa így őket? A szerző szereti a szereplőit, ez egészen biztos, de mintha egy kicsit infantilizálná is őket. Talán azért, hogy ki ne lépjenek a kontrollja alól? Hisz annyira tökéletesen vannak megrajzolva, hogy csak egy hajszál választja el őket az életre keléstől. :) Azt meg azért mégsem hagyhatjuk, hogy mindenféle regényszereplőket engedjünk szabadjára felelőtlenül. Marad a kamera zoomján át való vizsgálódás, és ez a szűrő hallatlanul érdekessé teszi azokat a karaktereket is, akik talán egy másik szerző szemén át tökéletesen hétköznapinak tűnnének. :)

Ljudmila Ulickaja korunk egyik legismertebb orosz írónője. Művei sokszor szólnak nőkről, anyákról, lányokról vagy éppen könyvtáros kisasszonyokról, de az Odaadó hívetek, Surik című regény nem illeszthető bele ebbe a sorba, mivel főhőse, Surik Korn egy húszas éveiben járó moszkvai fiatalember. Ennek ellenére mégis megismerhetünk a főhős életének bemutatásán keresztül különböző sorsú nőalakokat. Surik mindent megtesz, hogy az életében állandóan jelenlévő vagy csak rövid időre felbukkanó nők minden álmát valóra váltsa, reményeiket beteljesítse. Ez többé-kevésbé sikerül is neki. Surik ugyan mindent megtesz, hogy az őt körülvevő asszonyoknak mindent megtegyen, akár a kihasználás határáig, de a regény végén felbukkanó, talán egyetlen szerelme, Lilja csak szent balféknek látja a fiút, akinek ezzel megkérdőjeleződik az egész élete, minden korábbi tette. Az írónő végig fenn tudja tartani az érdeklődésünket, finom humorral mutatja be a főhős kalandokban bővelkedő életét. Ulickaja áradó mesélő kedvvel vezet végig minket Surik férfivá válásán, kalandjain, egyetlen szerelmén, szakításain.

Előítélettel kezdtem el olvasni. Úgy gondoltam a Danielt úgysem lehet felülmúlni. Nos azt nem tudom, h. tud-e jobbat írni, de ezt a két könyvet hülyeség lenne összehasonlítani.
Na szóval: olvastam, olvastam – telve előítélettel, és többször kaptam magam rajta, h. tátva van a szám. Mint mikor gyerek voltam és meséltek és én tátott szájjal hallgattam. Csak most nem volt senki, aki rám szóljon: Csukd be a szád!
Első gondolatom nekem is az volt, mint gondolom sokaknak: he-he, jó egy fírma ez a Surik. Szánalom?!?! .. mi… he-he. Aztán a második: Istenem ennyi gyagya nőt egy rakáson….
De most már nem tudom.
Kinek nincs szüksége orvosságra, macskakajára, egy orvos telefonszámára, egy motring fonalra, egy jó könyvre, egy falat kenyérre, egy jó szóra, egy simogatásra? Kinek nincs szüksége fontosnak érezni magát? Ki nem akar adni egy kanál orvosságot, egy falat kenyeret, egy tál ételt, egy jó szót, egy simogatást?
Sok-sok magány kering, keres, találkozik, összebújik, szétválik, keres tovább.
Kell néha-néha egy simogató kéz.
Kell néha-néha megsimogatni valaki.

Ha jól számolom, ez volt a hetedik Ulickaja-kötetem. Korántsem járok még az életmű végén, mégis azt hiszem, nem tudok az írónőben csalódni. Ennek ellenére, a hatodik kötet olvasása után úgy éreztem, kicsit pihentetnem kell a könyveit. A Surikra is csak azért szántam rá magam, mert elég régen kölcsönkaptam, és már igazán ideje volt visszaadni. Nem bántam meg. Megint jó volt Ulickaját olvasni, ittam minden szavát, mint régi barátnőnek, akivel sok éve nem találkoztunk.

Pedig fura egy figura ez a Surik, akiről mesélt. Nehezen barátkoztam meg vele. Néha haragudtam rá, máskor csak bosszantott, volt, hogy kinevettem, gúnyosan is meg sajnálkozva is. Nem vágytam az ismeretségére. Aztán mégis megkedveltem kicsit, de végül csak szánni tudtam a szerencsétlen balekot.

Először azt hittem, ő lesz Szonyecska férfi párja. Tévedtem. Szonyecskát – a többség véleményével ellentétben – én mélységes tisztelettel figyeltem. Csodáltam önfeláldozását, feltétel nélküli szeretetét, odaadó szolgálatát szerettei iránt. Benne valamilyen ősi bölcsességet véltem felfedezni, amivel túl tudott jutni minden megrázkódtatáson.

Surik más. Ő az, aki nem tudott leszakadni, egyetlen igazi szerelméről, az anyjáról. Neki akar megfelelni mindig és mindenben. Így aztán nem is képes egészséges párkapcsolatot kialakítani senkivel. Pedig sok nővel összeakad, ki is elégíti mindegyiknek mindenfajta igényét. Hiszen ő a jó fiú, ő senkit nem hagyhat cserben, senkinek nem mondhat nemet, nem képes ellenállni, nem tud senkivel szakítani. És elveszik. Elveszik az akarata, az egyénisége, minden vágya és reménye egy tartalmas szeretetteli párkapcsolatra. Lassan elfogy a libidó és az életerő is.

Bár Surik a regény központi szereplője, mintha alakja mégis csak ürügy lenne Ulickajának, hogy az őt körülvevő nőkről mesélhessen. Ízig-vérig női író. Fecseg, pletykálkodik, híreket hoz-visz, és mégis mindig pontosan annyit mond amennyi szükséges. Megint úgy éreztem ismerem mindegyik szereplőjét. Szinte telelett velük a szobám. Folyamatosan váltották a kilincset. Néha kicsit sok is volt belőlük, fárasztottak. Nehéz mindenki terhét cipelni. Lám, Surik is belerokkant.

Hiába azonban, mert Ulickaja úgy tálalja a történteket, hogy néhány nap múlva az ember csak rászánja magát, hogy utánanézzen, mi is történt azzal a barátnővel, ismerőssel, szomszéddal stb., akit pár napja már megelégeltünk.
Számomra ez az elapadhatatlan mesélőkedv és a természetes beszédet idéző, mégis szinte lebilincselő előadásmód teszi naggyá Ulickaját.

Először is ehhez a könyvhöz finom EarlGrey tea dukál, úgy ahogy a nagyim tálalta tejjel és cukorral, szigorúan külön kiöntőben nem dobozból, kár hogy sosem tudtam így meginni, nálam a citrom a nyerő, lehet hogy van benne tatár vér (szerintem nincs) és finom házi angolos vajas sütemény a vége picit, igazi belga fekete keserű csokoládéba mártva. A körítés, tálalása után kezdődhet a mese, igazi pletykálkodás, ahol egy nagy tudású komoly barátnő elmeséli a szomszéd Surik történetét. Kedvelsz minden szereplőt, tudsz értük izgulni, szeretni és érteni őket minden hibájuk ellenére, hiszem köztük élsz pár lap erejéig, hátterek is világosak az a szoba, a ház, az utca, sőt még a város is ismerős, éltem közöttük (vagy nem) minden esetre élnek, léteznek és csak arra várnak, hogy felfedezd és megízlel a sorsukat, még egyél egy falat tortát, sajnos nagyon gyorsan elfogy az egész, és lenyeld az utolsó korty teát esetleg ha nagyon jó a hangulat és egy ilyen csendes nyugalmas kulturált tárasságban miért ne lenne az, egy kis tojáslikőr is lecsúszhat a végén.
Nagyon könnyű, nagyon légies, még is tartalmas mese a szerelemről és a szerelemtelenségről.
Bence hogyan lehet hat csillagot adni?

Nagy rajongója vagyok Ulickajának, de ez a könyv széttárt karokkal, felvont szemöldökkel hagyott és azon morfondírozom, hogy miért kellett így kiherélni ezt a szerencsétlen Surikot?!

Fiatal bolondnak elment, nyeles Kalmopyrinnel gyógyította Moszkva női lakosságának apraja-nagyját, ami persze groteszk volt, megmosolyogtató, aztán valami egészen szánalmasba csapott át: rohangált körbe a városban, elveszett teljesen a saját akarata, aztán már tényleg másról sem szólt a könyv, csak arról, hogy ez a balfék szaladgált össze-vissza. Nem történt semmi, teltek az oldalak, múltak a fejezetek és Surik csak kísérte az egyik nőt A-ból B-be, szolgálta a másikat és észre sem vette, hogy mindegyik számára csak eszköz volt.

Ulickajával a saját történelmi alulműveltségem nehezíti meg a dolgomat általában – egy helyen már írtam, hogy olyan időtlenül tudja megfogalmazni a történeteit, hogy nem tudom biztosan, melyik korszakban, milyen idősíkban járunk éppen.
Suriknál szerencsére tudtam, és így a megszokott Ulickaja-hangulat mellett kaptam egy adag korképet is a 70-es, később 80-as évek szovjet milliőjéből, hangulataiból, fiataljaiból és dácsáiból.
A nők, akiket Surik „szolgál”, mind egy-egy tanulmány, ennek megfelelően kifejtett, jó történetekkel, talán Sztovba volt a kedvencem, annyira irreális, és egyszerre mégis annyira életszerű volt. Talán ez az Ulickaja tetszett eddig a legjobban, bár Daniel Stein erős versenytárs, de tulajdonképpen két külön kategóriáról beszélünk.

Ulickaja mindig elvarázsol. Azonban ez az a könyv amit a leginkább magaménak éreztem.
Túl vagyok az írónő által írt könyvek háromnegyedén. Most szerettem volna a legjobban, ha még nincs vége. Szerettem ezt a fiút, akit kihasználtak a nők, mert buta volt és jószívű. Nem tudtam elítélni, mert vannak köztünk is ilyen emberek. Néha haragudtam rá, hogy miért ilyen. Miért hagyja magát. Hiszen ennél többet érdemel.

Ebben a regényben nem volt semmi kiemelkedő, de mégis annyi mindent megmutatott, hogy biztosan van benne még újdonság egy újraolvasásra is. ( Ez nálam nagy szó nem igazán vagyok újraolvasós típus.)
Kezdjük a főszereplő Surikal az elemzést. Szegénynek csak egy nagy hibája volt, hogy olyan közegbe született ahol egy fiúval nem tudtak mit kezdeni, de ezt nem látták be. Továbbadták egy mintát neki, de ez inkább egy korabéli lány mintája volt. Segíts ahol megkérnek, és ne okozz csalódást senkinek….Az anya, a nagymama még a régi Oroszország nagypolgári, művészi lelkületét hozza.
Ulickajában igazán azt szeretem, hogy senki sem igazán mellékszereplő. Bármikor egy új szereplő csatlakozik azt levetkőzteti a lelkéig, és így mutatja be nekünk. Olyanok mint a legjobb ismerőseink, akikről mindent tudunk. Senkit nem felejt, nincs elhagyott vagy elhanyagolt szereplő. Pár szereplő esetében kicsit a jövőt is megmutatja.

„Húsz év múlva mindennek a kincsnek a maradékát majd Nágya heroinfüggő unokája kótyavetyéli el, és hal meg az utolsó eladásból származó adagtól…”

Nagyon változatos a felhozatal, a nők mindenféle rétegét igyekszik bemutatni legyen az
művészlélek, zsidó, kazah, orosz, mozgáskorlátozott, pszichés beteg, alkoholista, félvér…korukat tekintve is nagy a szórás. Kevés a férfi minta igazából talán csak azért hoz be pár mondatban egyet egyet hogy vannak léteznek de most ez mellékes.
A hétköznapi cselekmény mellett jól megismerjük a 20. század végi Moszkvát és a női főszereplők által kicsit az egész Szovjetuniót. Látjuk a a boltok üres polcait, a társbérleteket, a kapcsolatok fontosságát, az „ajandékok” jó megválasztását, a csúsztatott pénzeket. Egyszóval egy igazán jó korrajz is.
Közben kapunk sok jól sikerült gondolatot is, amin tudunk hosszan töprengeni.

„…Jelizaveta Ivanovna meggyőződhetett róla, hogy az igazságtalanság magának az életnek egyik legalapvetőbb jellemzője, és tenni csak annyit lehet, hogy erejéhez mérten mindenki megpróbál igazságosságot teremteni a számára adott kereteken belül…”

A sorok között rengeteg írónia is megbújik, amik kicsit frissítik a néhol monoton hangulatot.

„Mindez ostobaság volt, de államilag támogatott, általánosan elfogadott ostobaság, s megtámadni ezt az ostobaságot csak valami hasonló ostobasággal lehetett, például egy ilyen igazolással.”

„A homeopátia nem volt egészen tiltott, csak éppen kétes helyzetűnek számított, ugyanúgy, mint az absztrakt művészet, az avantgárd zene vagy a zsidó származás.”

A lezárás, a régi szerelem ilyen árulása jól jellemzi az egész könyv hangulatát. Surik csak egy mindenki által kihasználható férfi, aki észre sem veszi helyzetét. Talán a legszörnyűbb számomra az anyja aki csak a saját életét nézte, aki a saját anyja után a fián Surikon élősködőtt, miközben azt gondolta, hogy az ő életük tökéletes.

„Kiderült, hogy Surik mellett sokkal kellemesebb szerencsétlennek lenni, mint az anyja mellett…”

Az a pillanat amikor Marijáról azt képzeli, hogy az ő és fia gyermeke, jól mutatja, hogy mennyire beteges a gondolkozása, mennyire csak önnmaga a fontos.

„Vera Surikot nemcsak mint kísérőt, hanem mint szülőt vitte magával. Kellemes-zavaros érzés kavargott benne: mintha
Marija az ő és Surik kislánya lett volna, és végig a két órán keresztül gyönyörködött ebben a gondolatban.”

A fülszöveg csak egy másodperc ebből a könyvből.
Aki szereti egy családon és ismerősein át megismerni egy korszak hétköznapjait, szereti a jó karakterábrázolást, nekik szól ez a könyv.

Külön köszönet @ZinAjánló, hogy megcsináltad azt kihívást, ahol ez a könyv lett az én könyvem. Lehet még sokáig halogattam volna.