Médea ​és gyermekei 89% 354 csillagozás

Olyan ez a könyv, mint egy kert: süt a nap, a fák alatti árnyékos asztalon kockás terítő és hideg ital, no meg persze az elmaradhatatlan madárdal – tovább nem is részletezném, mert már így is giccsbe hajlok. Közben meg a kerten kívül zajlik a történelem, a dolgok és értékek és emberek pusztulása, a kerítés pedig sosem olyan magas, hogy eltakarja előlünk ezt a látványt. A kert egyetlen hibája tehát a kerítés alacsony volta – viszont egyben alighanem ez a könyv legnagyobb értéke is, ettől érezzük úgy, hogy amit olvasunk, az finom és örömteli, ugyanakkor ezzel egy időben fájdalmas és vészterhes is. Talán ez Ulickaja titka. Amúgy meg ezt a könyvet nem is nevezném regénynek, inkább számos különálló történetnek emberekről, akiket csak Médea személye fűz össze, meg a káprázatos krími kert, ami fűszeres háttérként feszül az események mögött. Ezekben a rövid sorstörténetekben nyilvánul meg legjobban Ulickaja páratlan érzékenysége, és az a ritka erénye, hogy kortárs irodalomban talán ő képes a jó embereket, az igazán jó embereket úgy ábrázolni, hogy azok közben érdekesek és összetettek is maradnak. Nem könnyű ám az.

Nem mindig voltam jóban a könyvvel. Néha szétesőnek éreztem, amire nyilván ráerősített az orosz prózákra jellemző zűr a személynevekkel* is, így nagyjából végig a szép és jó, de nem katartikus 4,5 csillag körül mozgott a viszonyulás. De a vége az annyira össze van rakva, annyira szép, ahogy az író odadöf az olvasónak, hogy sajogjon, de aztán meg is simogatja a sajgást, hogy csituljon… Becsukva a könyvet csak a hála érzete maradt meg bennem, hogy bejárhattam ezt a kertet.

* Ti. hogy mindenkinek minimum három neve van, plusz a becenév, amiből gyakran szintén több van, egy bensőséges családi használatra, és egy kevésbé bensőséges baráti társaságok részére, és ezeket felváltva használják az olvasó összezavarása érdekében.

Van az a ritka élmény, amikor bizonyos regények olvasása közben rápillantok az oldalszámra, és észreveszem, hogy már csak 30-40 lap van hátra, és akkor elönt valami szomorúság, és próbálok lassítani, mert még akarom, hogy együtt legyünk, mert még nem akarom elengedni, mert akkor már érzem, hogy kitörölhetetlen hatással lesz rám az itt leírt, az itt megélt történet, hogy már ez is a részemmé válik épp, és hogy ott lesz ez a könyv a kedvencek listáján, ott lesz kétségtelenül. Nem volt pedig mindig egyszerű az olvasása. A sok, tőlem nagyon távol álló orosz név, a szerteágazó rokoni kapcsolatok, mind-mind megnehezítették a követhetőséget kezdetben. De hála a családfáért a belső borítón, azt szorgalmasan böngésztem egy ideig, próbáltam megfejteni, éppen ki kicsoda, de aztán elengedtem, és csak hagytam, vigyen ő magával. És vitt, vitt bizony, de még hová! Köszönöm, Ulickaja, ezt sokáig nem feledem majd. Köszönöm Neked Médeát és leginkább köszönöm Neked Mását!

Eleve szeretem a családregényeket. Ahogy az élet összevissza indázik, és a szemlélő rendezettséget, mitológiát fedez fel a családfa kusza lombszerkezetében. Ehhez persze többnyire valamilyen magasztos és nehéz nyelvezet dukál, amely méltó a nagybötüs sorshoz. Szerencsére Ulickaját ezzel szemben az egyszerű, keresetlenül őszinte tisztaság jellemzi. Így aztán győz az élet a mítosz felett, s a szereplők megmaradnak embereknek, esendő, gyarló, sokszor kisszerű, de mindettől függetlenül nagyon is szeretni való embereknek. Mindez lendületes és határozott vonásokkal fölvázolva. Semmi elmosódottság, semmi részletgazdagság. Nincs dráma, nincs hőzöngés, sem megalázkodó szerénykedés. Születés van, evés-ivás-szeretkezés, s a végén tisztes halál. Ilyen az élet. Se több, se kevesebb.

Több dolog miatt is tetszett. Az egyik természetesen Médea. Ki ne szeretne olyan lenni, mint ő? És remélem, nem csak illúzió, hogy sok dologban hasonlónak érzem magam hozzá. Különösen azt értem, ahogy a történelem csak háttér, a mikrokozmoszban van a saját élet, és mindenki egyéni tulajdonságai számítanak. Gondolkodtam, mik Médea negatívumai, de ebben a csendes, szívós, senki terhére nem lévő életben nehéz ilyet találni – ennek ellenére mégsem idealizált jellem. Azt gondolom, léteznek ilyen emberek, csak nagyon, nagyon kevés van belőlük. Médea mondását megőrzöm magamnak, ezzel is nagyon egyetértek: „Az ész bármilyen fogyatékosságot elfed.”

A másik a család. Mert szerintem is ilyen, ha a kiterjedt rokonságot nézzük, lehet benne híres tudós és gyengeelméjű, nyughatatlan és békés természet, zűrös sorsú és és egyszerű életet élő egyaránt. Néha szinte érthetetlen, hogyan is lehet egyik ágnak köze a másikhoz, annyira nagy a különbség. És az egésznek az alapja, amitől mégis működőképes lesz – és szerintem ezért tér vissza évről évre a rokonság Médeához –, hogy bármi történjék is, nincs ítélkezés. A család nem opcionális, éppen ezért csak akkor jó, ha elfogadás van benne, mindenki önmaga lehet, ami mégsem csorbítja az összetartozást. Épp ettől a heterogenitástól érdekes. És épp ettől vonzó a kívülálló számára (például Nórának), mert a szomorú az, hogy a családok általában mégsem ilyenek, és a legtöbb ember nem ezt tapasztalja otthon. Médea meghallgat, ha kell, vagy még inkább csak megfigyel és csendben, magában megállapít dolgokat, de soha nem szól bele semmibe. Mindenki önmaga lehet a saját döntései szerint, szégyenkezés nélkül, és persze viselve ezeknek a döntéseknek a következményét.

A harmadik, a táj. Soha előtte jutott eszembe, hogy elmenjek erre a vidékre, de most mégis szívesen megnézném. És nagyon jó az, amikor úgy érzem, hogy sosem jártam még ott, mégis kicsit mélyebben ismerem a szövegből, mint amit egy útikönyv nyújtani tudna.

És végül, a történetszövés. Biztosan volt benne koncepció, hogy mikor hogyan kanyarodnak a szálak, kire irányul a figyelem – ezt a koncepciót nem fedeztem fel. :) És lehetett volna koherensebben, kevésbé csapongóan megírni – de azt hiszem, ez az ide-oda kanyarodás is egy eszköz, ami illik ehhez a regényhez, ahogyan az otthoni beszélgetésekben is fel-felbukkan egy-egy családtag története, legyen az a múltból vagy a jelenből. Ki mit hallott épp, kiről mi jut eszünkbe.

Egy dolgot hiányoltam, hogy megtudjuk, hogyan érinti ezt a nagy családot Médea elvesztése. Mert nem mindig sikerül továbbvinni családon belül egy ilyen összetartó szerepet. De azért szerencsére van erre utalás, és ennek a nagy családnak talán sikerül is. Ami nagyon jó, mert minden nagy családnak szüksége lenne egy Médeára.

Eddig sajnos nem a legjobb tapasztalataim voltak Ulickaja munkásságával kapcsolatban. Persze az is lehet, hogy csak rosszul választottam, és gyengébb művei kerültek a kezem ügyébe. A Médea és gyermekei c. regénye azonban kellemes csalódást okozott. Rajongója azért nem lettem, de azért jó volt olvasni.

Szóval akkor van egy nagyon nagy nagycsalád, mindenféle fel- és lemenővel, amelyben még a borító belső oldalán mellékelt családfa rajza alapján is nehéz eligazodni, de később aztán rájön az olvasó, hogy nem is kell. Végül az ágas-bogas genealógia egyik ágára fókuszál majd a történet, egy-két szereplő életútja, sorsa lesz majd a középpontban. Persze felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán történet vagy történetek, történettöredékek a regényben, beszélhetünk-e valamiféle sztoriról. Szerintem igen, van. Noha a regény struktúrája azon alapul, hogy megszámlálhatatlanul sok szereplővel operál (annyian vannak, mint az oroszok, tréfa), leginkább tablókat, portrékat, életképeket kapunk a karakterek mindennapjaiból. Ilyen szempontból a regény a valósághoz hasonlóan, csak imitálja, megjeleníti az egyes szereplők személyes életét, hiszen ha belegondolunk, akkor ilyen, hogy életút, élettörténet valójában nem létezik, csak a fejünkben, valamint a fikciós alkotásokban. Nagyon leegyszerűsítve, van a születés és a halál, és a kettő között lévő rész, amit életnek nevezünk, de hogy ez tényleg összeáll valamiféle történetté az jó kérdés. Valószínűleg csak a narrációban. Ezt a poétikai eljárást, játékot viszi végig Ulickaja a regényében. Na, de túl filozofikus voltam, térjünk vissza a könyvhöz.

Az orosz írónő rafináltan vezeti fel a különféle szálakat, amelyek látszólag különállóak, de végül a regény végére valamennyire összefutnak, és ilyen szempontból kiadnak egy történetet. A központi figura Médea, akinek a mitológiai alakkal ellentétben, nincsenek gyerekei, és nem is öli meg őket, sőt, épp ellenkezőleg. A 19. századi orosz realista regényhagyományból ismert ideális, krisztusi alakot testesíti meg, persze (poszt)modern köntösben. Médea amúgy nem csinál semmi különöset, nincs benne semmi rendkívüli, csak teszi a dolgát, és ezért szereti minden családtagja, és látogatja meg nyárról nyárra. Ulickaja hősei egyszerű, mindennapi emberek, esendők, szerethetők, nem akarnak ők semmit, csak az életben boldogulni. Nagyon életszagú ez a regény. Az orosz írónő sem akar semmi rendkívülit, kicsit olyan, mint a főhőse, csak teszi a dolgát, és kész. Szövi a sztorit, az olvasó meg csak csüng rajta. Noha vannak tragédiák a könyvben, hiszen a háttérben zajlanak a 20. század borzalmas történelmi eseményei, a regény szövege mégis valamiféle nyugalmat áraszt magából. Olyan, mint Médea alakja. Chill out van.

Ez a kedvenc könyvem az írónőtől. Egyszerűen imádni való, Ulickaja sajátos, „csipkefinomságú”, ironikus humora nagyon tetszik, ez a többi kötetben talán nem ennyire jelenlévő dolog. Családfát kell rajzolnom többszörös részletekben, mert különben áttekinthetetlen ez a család, kapcsolatokkal, házasságokkal, a házasságon kívül született gyerekekkel. Remek hangulatú a kötet, a szeretet nagy összetartó erő, a barátságok tartósak. A családban azonban számtalan titok is lappang. Tetszik a család távolságtartása a politikától, összetartása a tragédiákban, kisebb bajokban. Mindig vannak számukra olyan pontok, ahol a rokonokat szeretettel várják és közösen dolgoznak azért, hogy ezek a helyek fennmaradjanak a családtagok, rokonok számára. Szövevényes a kötet szerkezete, néha alaposan vissza kell lapozni, hogy érthetőek legyenek bizonyos történések, anatómiai jegyek, kis csodák. Furcsa egybeesések, sorsfordító visszatérések teszik még izgalmasabbá a történetet. Szeretem ezt írói szerkesztő elvet, hogy a végén az Epilógus a család további sorsáról is áttekintést ad, egy kis továbbgondolást az olvasó számára, habár ez a kötet is olyan, hogy van min gondolkodni az olvasás befejezése után is. Vannak állandóan visszatérő dolgok, amelyek más köteteiben is szerepelnek: a zsidóság, a kivándorlás, az érvényesülés, a tudományos eredmények , a hagyományokhoz való ragaszkodás kérdései.
„A lélek tényleg ott lakozik, ahol akar.”

Az Imágó olvasása után kezdem kiismerni Ulickaja világát. Abban a regényben is meg a Médea és gyermekeiben is sok-sok eseményt ír meg. Itt most hab a tortán, hogy annyi szereplőt rakott a történetbe, hogy a kínai Vörös szoba álmához hasonlóan családfát kellett hozzá rajzolni a szerkesztőnek. Ha van valami hibája regénynek, akkor pont ez az. Túl sok az ember, túl sok a történés és mintha csak egy homályosít/blur gombot nyomnának az ember agyán beleveszik a távolinak tűnő részekbe, gyorsan elfeledi azokat. Ezek a dolgok zavartak kissé. Volt, ami tetszett, például az, hogy megismerkedhet az olvasó a krími görög életfelfogással vagy voltak még más nemzetbeliek a könyvben, például litván rokonok. Tehát egy komplett szovjet „vegyes tál”, amiben van mindenféle. Azt nem mondom, hogy a legízletesebbre sikerült pont a sok esemény miatt, nálam egy négyest ér ez a regény (4,1 pont). Az Imágó jobb volt a Szonyecska szerintem gyengébb. Enyhén hullámzó az érzés, amit Ulickaja regényeinél érzek. Emiatt nem lesz kedvenc szerzőm, de mindenképp érdekes olvasni tőle egy-két regényt.

Jajj, ez nagyon jó volt! Olyan olvasmányélményt adott, amelyhez már rég volt szerencsém: egyszerűen nem tudtam letenni, egész nap alig vártam, hogy folytathassam. (Család elnézően tűrte.)

Micsoda egy mesélő ez az Ulickaja! És én mekkora marha vagyok, hogy íly sok évig halogattam!* Szinte éreztem, láttam, átéltem mindent, ami Médeánál/Médeával és „gyermekeivel” történt. Bár nem éltem a történet történelmi korában, mégis, ismerősek voltak a helyzetek és a helyszínek.Mint ahogy a végkifejlet is. Nagyon élveztem! Ez már csak egy ilyen kis kusza értékelésre sikerült. *"Ezer éve" láttam egy Ulickaja-művet a spoiler, de úgy voltam vele, mint a HP-rel: kell a manónak valami ilyen népszerű – jelen esetben – nőirodalom… De megöregedtem, és most jól esők ezek a művek.

Hogy Médea és gyermekei? Nem. Kellett egy keret-családtörténet ahhoz, hogy a lényeg ne süllyedjen el a középszerűségben. Na meg a Médea és gyermekei olyan jól hangzik, titokzatos és vonzó. Címválasztásból ötös. A valódi mag azonban egy meglehetősen sablonos szerelmi történet, idejében előre jelzett végkifejlettel. Érdekessé a szereplők előélete teszi, a könyvet élvezetessé pedig Médea családja, amiben az első 25 név után menthetetlenül elvész az ember, hogy aztán a szereplők újbóli felbukkanásával, esetleg életük alaposabb kicsomagolásával ismét képbe kerülhessen. A rokonok és barátok felvonultatott tárháza színes és izgalmas, történeteik érdekesek, életeikről sokszor szívesen olvasnék még. De lényegi összefüggés tulajdonképpen annak ellenére nincs közöttük, hogy a regény szerint valójában csak egymáshoz van közük.
Ulickaja megint visszatér az egyik kedvenc témájához, ami ugyan nem zavar, csak kicsit sablonosnak találtam. Ezenkívül, érdeklődők részére: vannak itt személyes tragédiák, szerelmek, sajnos túlságosan is csak regénybelinek tűnő szeretet, önfeláldozás – egyetlen szó nélkül, természetesen, megcsalások és aljasságok, szóval tényleg minden, ami egy regényhez feltétlenül szükséges. Az már csak Ulickaján múlik, hogy élvezetes :).
Eddigi összesítésem szerint Ulickaja sokkal jobb rövidprózában, mint nagyregényben (esetleg kisregényben). Azt pedig határozottan vitatom, hogy a Médea és gyermekei remekmű lenne. Jó, ám ennyi.

Családregény. Egy nyár, egy kert, egy család. Egy évszázad emlékei. És rengeteg szereplő (irigylem Médeát, hogy mindet észbe tudja tartani, nekem bizony nem volt mindig könnyű), rengeteg apró esemény, ahogy ez egy család élete során lenni szokott. És rengeteg tragédia – épp csak megemlítve (hisz mégiscsak lezajlott két világháború…) Sok-sok visszaemlékezés, ahogy az idős embereknél megszokott. A titkok, kisebb-nagyobb félrelépések, hűtlenségek csak szépen, lassan, fokozatosan derülnek ki, és előbb-utóbb mindet bölcsen meg is bocsátják. Vagy nem. És mindez úgy megírva, hogy az olvasó mosolyog, elszomorodik, nevet, elkeseredik – de abbahagyni alig-alig tudja.