Daniel ​Stein, tolmács 251 csillagozás

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

„Én ​annyiszor kaptam ajándékba az életemet, hogy már nem is volt az enyém, és odaadtam. Mert már egyáltalán nem engem illetett. Értsd meg, én nem bánom, hogy szerzetesi fogadalmat tettem; igent mondtam, és Isten segedelmével életem végéig szerzetesként fogok élni.”

Daniel Stein, a lengyel zsidó menekült, aki szinte gyerekként a Gestapo tolmácsa lesz a megszállt Litvániában, közben életét kockáztatva zsidókat szöktet a gettóból, aztán partizánnak áll, majd a háború után egy krakkói kolostorban szerzetesi fogadalmat tesz, hogy néhány év múlva Izraelbe utazzon; föltett szándéka, hogy ott az őskeresztény közösségek mintájára föléleszti Jakab, az Úr testvére egyházát. Egész élete csupa hit, csupa szeretet, csupa szolgálat. Ám egy idealistának a Szentföldön sincs könnyű dolga, a világ mindenütt a maga módján bánik az idealistákkal…

Keresztények, zsidók, arabok, hívők és hitetlenek, boldogtalanok és megszállottak – Ulickaja kimeríthetetlennek tűnő fantáziával és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2006

>!
Magvető, Budapest, 2016
506 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426724 · Fordította: Morcsányi Géza
>!
Magvető, Budapest, 2012
506 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426724 · Fordította: Morcsányi Géza
>!
Magvető, Budapest, 2011
506 oldal · ISBN: 9789631426724 · Fordította: Morcsányi Géza

1 további kiadás


Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Daniel Stein · Szűz Mária


Kedvencelte 78

Most olvassa 29

Várólistára tette 192

Kívánságlistára tette 92

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

„Kedves Ljaja! Írok és ömlik a könnyem. Nem vagyok igazi író. Az igazi író nem sír.”
(Ljudmila Ulickaja levele Jelena Kosztyukovicsnak)

Kedves Ljudmila! Ön igazi író – mert az igazi író sír. No persze, ez megint túlzás, mert hát annyi író van, aki igazi, és mind másféle. A jók olyan sokfélék, pont ez a jó bennük. A rosszak meg majd elmennek mentorálni valakit. Ön történelmet és vallástörténetet fordít: irodalomra. Ezt lehetne szenvtelenül is, de Önnek üzenete van, és ezt nagyon becsülöm. Ön talált egy csodálatos figurát, Daniel Steint, a zsidóból lett kármelita szerzetest, embermentőt, aki meglátta Jézusban a farizeusokkal vitázót, és ebből le is szűrte a tanulságot: a Szeretet nagyobb, mint a Törvény. És nem hogy leszűrte: annak szellemében is élte le életét. Daniel Stein megkapó, gazdag jelenség, nem csodálom, hogy amikor ábrázolni igyekszik őt, szétesik a lineáris cselekmény apró törmelékekre: levelekre, interjúkra, újságcikkekre. Merthogy Daniel olyan, akit nem lehet a hagyományos epika korlátai közé szorítani. De szabadjon megjegyeznem, Ön a szükségből erényt kovácsolt, mert ez a szétesett dokumentum(?)regény mindennél tökéletesebben illusztrálja a különböző hangok kakofóniáját, és egyben módot is nyújt számtalan fiktív szereplőjének, hogy megvédje saját nézeteit.

Az előbb azt írtam: Önnek üzenete van. Ezt még megfejelem picit: Ön didaktikus. Minden sora arról a mély bizonyosságról tanúskodik, hogy nem számít, miben hiszünk, a lényeg, hogy mit teszünk. Regényében a szereplők közötti törésvonalak nem vallásuk mentén képződnek, mert nem az az érdekes, hogy valaki katolikus, protestáns, ortodox, muzulmán vagy zsidó. A törésvonalak e csoportokon belül vannak: elválnak egymástól azok, akik képesek elfogadni, ha valaki különbözik tőlük, és azok, akik egyneműségre törekszenek. Maguk a csoportok szakadnak pluralistákra és fundamentalistákra – és ha közöttük nem lehet megegyezés, akkor ugyan hogy lehetne a különböző felekezetek között? Gyorsan megjegyezném: én nem szeretem a didaktikus prózát. De ezt a szöveget szerettem – adja magát a válasz, miért: mert egyetértek Önnel. És mert: Ön igazi író. Ön írt egy szép-keserű prózát az emberiségről. Van benne sok fájdalom, sok hit, és sok jó ember. És van benne egy Daniel Stein, akit külön megköszönök Önnek. Jó, hogy megírta őt, hogy irodalommá tette – egy könyv ér annyit, mint egy szobor. Még ha a galambok másképp is gondolják.

20 hozzászólás
>!
Gyula_Böszörményi IP
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Halogattam, mert nem volt kedvem majd 500 oldal nácizmushoz – hiba volt. Ez a könyv egészen másról szól – döbbenetes. Emberi sorsok, emberiségtörténet, hit és vallás kérdései, a Szentföld csodája, remény és reménytelenség harca, élettörténetek, amiket ismerni kell… minden, minden benne van. Azonnal kölcsön adtam katolikus pap barátomnak, mert olvasás közben folyton ő jutott eszembe: vajon ő mit szólna ehhez vagy ahhoz a gondolathoz. Ez a könyv alapmű.

>!
vargarockzsolt P
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Néhány gondolat a regényről:
Mi a mű kapcsolata a valósághoz, a történelemhez? A címszereplő mintája valós, létező személy volt, azonban Ulickaja nem egy egyszerű életrajzi regényt akart írni, ezért főhőse nevét megváltoztatta és kitalált, szimbolikus személlyé változtatta. Napló, levél, előadás, feljegyzés, prospektus, távirat, magnófelvétel, életrajz, önéletrajz, hirdetmény, újságcikk, cédula, ügynöki jelentés, kritika, liturgia, jegyzőkönyv, pszichiátriai szakvélemény, kihallgatás, prédikáció, képaláírás – ennyi féle műfajt, dokumentum típust használ fel az író, hogy írását hitelessé, valószerűvé tegye. Ezzel – látszólag – napjaink történetírásának, a társadalomtörténeti megközelítésnek az eszköztárát alkalmazza. Mivel azonban forrásainak hitelessége nem ellenőrizhető, s mi több, maga a szerző vallja be, hogy a felhasznált információkat átalakította – a mű műfaja egyértelműen fikciós szépirodalmi alkotás, regény, amelyen számon lehet kérni a megformáltság követelményeit: a kompozíciót, a szereplők valószerűségét, vagy szimbolikusságát, a történetvezetés átláthatóságát, a cselekmény drámaiságát és érthetőségét, a nyelv szépségét és kifejezőerejét, a racionális és az emocionális megközelítések kiegyensúlyozottságát, a mű mondanivalójának eredetiségét, szuggesztivitását és erkölcsi erejét stb.
A könyvet eddig értékelők alapvetően a mű erkölcsi mondanivalóját emelték ki, a hit és a szeretet őszinte, elhivatott és tehetséges képviselőjét látva Daniel Steinben. Ez a megközelítés valóban felvetheti azt a kérdést, hogy a vallástalan olvasó milyen kapcsolódási pontokat találhat ehhez a regényhez? Lehetséges úgy látni ezt a történetet, hogy a különböző vallások és felekezetek szemellenzői által beszűkített látókörű, és ennek következtében torzult személyiségű karakterek, szereplők között egy idealizált kulcsfigura, egy erkölcsi és dramaturgiai kristályosodási pont, egy megváltó tisztaságú, és függetlenségű személyiség az, akiről szól ez a történet, és aki nem hisz a főszereplő képviselte vallásos hitben (nem a katolicizmus Daniel atya által képviselt változatára, hanem a vallásos hit egyedüli autentikusságára gondolok), annak nem marad más nézőpont, mint az ironikus megfigyelőé. Nos, volna egy javaslatom az ateisták és agnosztikusok számára is, hogy miért érdemes elolvasni ezt a könyvet.
Ez a javaslat természetesen nem más, mint hogy (ideiglenesen) tegyük zárójelbe Daniel Stein alakját, és figyeljünk inkább a regény többi szereplőjére, akiknek sorsa legalább annyira érdekes, mint a címszereplőé. A Holocaustot túlélő, zsidó származású emberek, az ő gyermekeik, valamint a nem zsidó, de a Holocaustot szemtanúként, vagy a tettesek gyermekeként feledni nem tudó – nem akaró figurák alkotják a regény szereplőinek egyik legfontosabb csoportját. Az egykori trauma feldolgozásának, illetve fel nem dolgozásának példaszerű eseteit ismerhetjük meg a könyvből. Ulickaja maga is kikeresztelkedett zsidó, ezért kellő fogékonysággal közeledik a problémához. Toleranciájának (liberalizmusának), és írói módszerének (posztmodern sokszínűség és narratíva kezelés) köszönhetően az ítélkezést el tudja kerülni, és a figurák a saját logikájukat követve (személyiségük és életsorsuk függvényében) hitelesen képviselik saját „igazságukat”, és ezzel valóban gazdagítják, további gondolkodásra ösztönzik az olvasót. (Itt mindenképpen meg kell említenem Závada Pál nevét, aki az Idegen testünk című regényében hasonló írói és politikai filozófiából kiindulva esztétikailag talán vitathatóbb, de mégis hasonló megoldásra talált rá – azt a magyar történelemi traumákra alkalmazva.)
A regény szereplőinek másik csoportja a különböző vallások képviselői. Bár magam ateista vagyok, de sok generációra visszamenően színmagyar református paraszti családból származom, ezért nem tagadhatom elfogultságaimat. A görög katolikusok túlfűtött misztikussága, a római katolikusok időnként bombasztikusnak látszó fenségessége, épp úgy távol áll tőlem, mint a zsidó vallásúak merev életviteli szabályrendszere. A reformátusok puritánságának és racionalitásának öröksége Daniel atya hitbéli gondolkozásának szimpatizánsává tesz, de ennek ellenére itt látom a regény leginkább támadható pontját. Szinte hallom a kifogást: a zsidók mindent jobban akarnak tudni, ők akarják megmondani a keresztényeknek, hogy milyen az igazi Jézust követő hit. Ulickaja itt valóban veszélyes terepre merészkedett, és bár szövetségesül az utóbbi évtizedek legkarizmatikusabb katolikus személyiségét, II. János Pált hívja, nem csodálkoznék, ha a hívő keresztények idegenkedve néznék a konkrét hitelveket. Látszik az is, hogy a szerző valamennyi vallás tekintetében igyekszik felmutatni pozitív szereplőt, pozitív példát is, de a könyv végkicsengése azt a képet mutatja, hogy a különböző vallások az emberiség széttartó, konfliktusokat erősítő vonásait erősítik. Mindenesetre a hit és az ember kapcsolatának vizsgálata mindenképpen erőssége a könyvnek.
A történet negatív, vagy pozitív kicsengése a szerző szerint is fontos kérdése a regénynek. Daniel Stein – teljesen természetes módon, életszerűen – egységes egészként értelmezi a saját életét, melynek legfontosabb eseményei: az áldozatok mentése a világháború idején, az egzisztencialista (sartre-i) választás az áldozatok közül – és ezzel a bűnbeesés, majd a megtérés, a katolizálás, és végül az izraeli egyházépítő tevékenység. Ugyanakkor a könyv szereplői csupán saját életük egy-egy rövid, bár többnyire katartikus konfliktusokkal terhelt szakaszában találkoznak vele, és bár múltjával, korábbi tetteivel tisztában vannak, Daniel atyát mégis annak alapján ítélik meg, hogy milyen szerepet játszik aktuális problémájuk megoldásában. Ez a nézőpont az, ami a posztmodern szerkesztési móddal tökéletes összhangban – szerintem a könyv legnagyobb erőssége. A mű azt sugallja, hogy függetlenül a végtől, az emberi életnek pozitív tartalma lehet, és ez nem más, mint a szabadsága, a függetlensége a körülményektől, lehetősége a belső erkölcsi értékrendjéből fakadó mindenkori aktuális pozitív cselekedetekre (és itt a győzelemnek és a vereségnek egészen nem hétköznapi jelentése van), melyeknek megvalósítására ideológiáktól és vallásoktól is függetlenül mindenkinek megvan a saját lehetősége.

11 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Alapos munka, nagyon sok adattal, hivatkozással, dokumentumokkal- Ulickaja megfogalmazásában: egy „kollázs.” David Stein rendkívüli ember volt: szociális munkás, segítő és vallási vezető, tanító, tanácsadó. Egy zsidó, aki katolikus pappá válik, Izraelben. Különböző élethelyzetekbe kerülve megtalálta a lehetőségét, hogy segítsen a legkiszolgáltatottabbakon, üldözötteken, rászorulókon. Benne akkora tolerancia volt, hogy az valóban párját ritkítja. Használható tanácsaival segítette a körülötte élőket. „A judaizmus és a kereszténység közti híd Dániel eleven teste volt.” A vallásokkal, a szerzetesekkel, apácákkal kapcsolatban különösen sok tudnivaló szerepel a kötetben. „Apácának, szerzetesnek lenni nagyon nehéz. A legtöbb ember kevés hozzá.” II. János Pál életrajzából vett idézetekkel utal a Vatikán és Izrael kapcsolataira. „…ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak a zsidók, hogy pusztítsa el az arabokat, az arabok meg azért, hogy a zsidókat.” Nagyon tetszik, ahogyan bepillantást enged a szerző az alkotás folyamatába. Mindig nagyon érdekelt hogyan keletkezik a mű.

1 hozzászólás
>!
eme P
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

élő regény napok foszlányain

Levelek, naplórészletek, jegyzőkönyvek, feljegyzések, jelentések és számtalan más dokumentum kollázsa. Élő, beszélő sorok a foszladozó időben. Élőnek, hozzád és mindenkihez beszélőnek érzed, noha tudod, mégicsak regény ez, megszerkesztett, megkomponált változata a valóság Bábelének. A középpontban, az erkölcsi-szellemi-vallási stb. határhelyzetek, határterületek előítéletektől harsogó, egyre növekvő, kaotikus tornyában az emberek közt közvetítő Tolmács. A már-már szentnek tűnő, de nagyonis ember, aki döntéseket hoz, lépéseket tesz meg, aki következtetéseket von le saját maga számára, és nem tesz semmi különöset, csak megtanul beszélni az emberek nyelvén – majdnem minden ember nyelvén: végső soron csak azt segíti, hogy az emberek egyetértésre tudjanak jutni egymással.
A tolmáccsal találkozni annyi, mint utat, kommunikációs lehetőséget találni önmagunk és mások felé. A megbeszélendők pedig nem egyszerűek: előítéletekkel kell szembenézni, megoldatlan, eltussolt kérdésekkel, sorsok alakulásával, lehetséges továbblépéssel. Választani kell. Dönteni. Van, aki boldogul a tolmács segítségével, van, aki elutasítja ezt az utat.

A regény felvillant ugyan egy lehetőséget, de arra is rávilágít, hogy Dániel Stein szimbólummá emelkedő alakja csak ideiglenesen oldja meg a „nyelvzavar” okozta problémát, azt sem tökéletesen, mindenki számára érvényesen. Egymás és önmagunk megértése csak akkor és addig lehetséges, míg a Tolmács életben van – míg érezzük, tudjuk, hogy a középpontban az Ember áll, neki kell ott állnia, felülemelkedve a különböző „nyelveken” (vallásokon, nemzeteken, eszméke, dogmákon és előítéleteken…).
Amiért egy csillagot levontam, pontosan a „nyelvek” sokasága volt: néha úgy éreztem, a regény túl sok „felkapott” témára fókuszál, mintha a szerző minden lényeges kérdést bele szeretne sűríteni a történetbe: az eléggé sablonosan bemutatott holokauszt tematika mellett ott a fanatikus terrorista és ámokfutó szál, a homoszexualitás, lányanyaság, öngyilkoság és eltemetés megtagadásának, a Down-kóros magzat megtartásának a problémája stb. Számomra ez így egyszerre túl sok volt, annak ellenére, hogy mindez ténylegesen, így egyszerre létezik, de egy regénybe sűrítve egyik sem nem kapja meg a kellő kibontást, elmélyítést… Mintha kényes kérdések tárházával állnék szemben. Persze mindezt indokolja maga az alapkoncepció: a tolmácshoz (az általa képviselt értékrendhez) való viszonyulás és a meghozott döntések minden lényeges kérdésben sorsdöntőek.

Az egész tanulság pedig annyi, hogy tökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik.

2 hozzászólás
>!
mandris
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Izgalmas olvasmánynak bizonyult életem első Ulickaja-regénye. Az is egyértelművé vált, hogy a szerzővel nem vagyok egészen egy platformon bizonyos kérdésekben,* de nagyon izgalmas volt mind a téma, amelyet boncolgat, mind a mód, ahogy teszi. Végre ismét egy könyv, amelyet valamennyire meg kell fejteni, megdolgoztatja az olvasót, ugyanakkor megfejthető is, és érdemes is foglalkozni vele.

Egyetértek a szerzővel abban, hogy a modern világ egy nagy katyvasz: az ember beleszületik valamibe, mondjuk egy társadalomba (de alacsonyabb szinten is indíthatnék) ami már önmagában komplex, heterogén, majd aztán az élete folyamán érik különböző impulzusok nagyon különböző helyekről, amelyek hatására aztán világlátása formálódik, egyes identitáselemei hangsúlyosabbá, mások kevésbé hangsúlyossá válnak (ez ráadásul szituációról szituációra változhat), felcserélődnek más elemekkel, gazdagodnak, és az egész eredménye egy extrém módon sokszínű világ. A XX. század különösen sokat tett ennek érdekében, háborúkkal, politikai rendszerek váltakozásával, mindkét oldali totalitárius rendszereivel, népirtásaival, tömeges migrációval, stb. És ahogy körülnézek, arra számítok, hogy ez a jövőben sem fog megváltozni. Függetlenül attól, hogy összességében jónak/rossznak/a két szélső értékbe be nem sorolhatónak és rendkívül komplexnek látja az ember ezt a helyzetet, az kétségtelen, hogy az irodalom sokat profitálhat belőle, ugyanis az ilyen vegyes közegek nagyon sok izgalmas történetnek lehetnek a forrásai.
Ljudmila Ulickaja például elég jól élt ezzel a lehetőséggel a Daniel Stein, tolmácsban. A cím orientálja a figyelmet, így az összkép, ami megmaradt a regényről az az, hogy abban rendkívül sok és rendkívül sokszínű szereplő** kerül egymással interakcióba, amiből aztán természetes módon adódnak a megértés és meg-nem-értés, a rokonszenv és ellenszenv egészen különböző fokú mintázatai. A szerző – talán tudatosan – a (elsősorban felekezeti és nemzeti) határokat átívelő megértés és a valamilyen csoporton/közösségen belüli meg-nem-értés eseteire összpontosít elsősorban: családtagok hidegülnek el egymástól, miközben szinte teljes egyetértésre tud jutni zsidó, német és arab.
Az egész kellős közepén pedig újra és újra feltűnik Daniel testvér, a címben is szereplő tolmács. Sokáig nem is látjuk testközelből, hanem csak különböző személyek elbeszéléseiből kezd összeállni ennek a XX. századi, sajátos szentnek az alakja, akinek mitikusságára csak ráerősít, hogy ilyen későn ismerjük meg a maga testi valójában. Daniel nem csak azért tolmács, mert a világháború alatt – inkognitóban – tolmácsként dolgozott a Gestaponak, hanem azért is, mert – és ez a fő karakterjegye – mindenkivel képes közös nevezőre jutni, minden határt át tud hidalni személyiségével, mindenkit meg tud érteni, és mindenkivel meg tudja értetni magát, csak – a regényre úgy érzem, túlságosan is jellemző módon – a saját egyházának elöljáróival nem.***

És itt jön a nagy DE:
Ulickaja – valós személy alapján, de mégis csak – megalkotta Daniel Stein alakját, aki kétségkívül hős – a szó világi értelmében mindenképpen –, majd aztán visszaél azzal a képpel, amelyet felépít, és tulajdonképpen manipulálja az olvasót, hogy Daniel minden gondolatával és cselekedetével értsen egyet. Én viszont nem osztozom a szerzővel a hittételekhez való ragaszkodással szembeni averziójában. A könyv összképe ugyanis az volt számomra, hogy a szerző szerint mindenféle vallásosság egyformán értékes, kivéve egyrészt a vallási fanatizmust, másrészt azt, ha valaki ragaszkodik az egyháza dogmáihoz, hittételeihez, bevett értelmezéséhez, vagy nevezzük bárhogy. Abban egyetértek, hogy fontos, hogy a vallásosság ne csak hittételek visszamondása legyen vagy pedig üres liturgikus formák megtartása élő hit és szeretet nélkül. Szintén úgy gondolom, hogy út közben sokszor kételkedhetünk bizonyos dolgokban (ez valószínűleg elkerülhetetlen, ha az ember reflektál azokra, illetve az őt érő impulzusokra), de ez a kételkedés önmagában nem érték. Szóval, igen, vannak fenntartásaim azzal a fajta katolicizmussal szemben, amit a regény Daniel testvére képvisel.
De értem én, hogy a regényben erőteljesen benne van a XX. századi totalitárius eszmék tapasztalata, és az a tapasztalat, hogy egyrészt ezek is tovább élnek, másrészt éppen a világ sokszínűsége miatt bárhol és mindig van alap konfliktusra. El tudom hinni, hogy aki ezeket megtapasztalta, és ezeket látja napjainkban is, hogy emberek egymásnak esnek valamilyen random, de az adott helyzetben éppen mozgósított különbözőség miatt, az elkezdi az összes különbözőséget közömbösnek tekinteni, illetve azt szeretné, ha a különbözőségek senkinek se számítanának, és a toleranciát kezdi el bálványozni, abban és a relativizmusban látja a fenti probléma megoldását. Érteni vélem ezeket az embereket, de nem tudok velük azonosulni, és nekem mindig is kissé gyanús a tolerancia, mert nagyon sokszor egy negatív viszonyulásnak érzem, amely mélyén nem a szeretet rejtőzik, hanem a közömbösség.
De ezeket a fenntartásaimat félretéve egyébként nagy érdeklődéssel olvastam a regényt, és külön örülök, hogy arra indított, hogy ismételten elgondolkodjak ezeken a kérdéseken.

* Ez se nem szükséges, se nem elégséges feltétele, hogy tetsszen egy könyv.
** Izraelbe költöző, lengyel zsidó származású katolikus szerzetes pap (hogy a főszereplővel indítsak), ugyancsak Izraelbe emigráló katolikus német nő, anglikánnak megkeresztelkedő orosz partizán, orosz ortodoxnak álló katolikus apáca, izraeli arab katolikus, és még sokan mások népesítik be a regény oldalait (hogy ezzel az elcsépelt, de nagyon is találó panellel zárjam)
*** spoiler

>!
Piintyő
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Olvastam volna még… kíváncsi lettem volna bizonyos mellékszálakra, melyeket inkább csak érintett a regény – ha már megemlítette, kibonthatta volna jobban bővebben is – én legalábbis szívesen olvastam volna, még akkor is, ha 1-2 száz oldallal hosszabb lett volna.

Nagyon jól ír Ulickaja, az egy emlékoszlop avatást kivéve – mely kissé sablonos, papirízű, dehát erről Ulickaja nem tehet: ezek a megemlékezések már csak ilyenek; a résztevők számára nagyon fontosak, az olvasó számára, kissé unalmasak – szóval ezt kivéve végig nagyon érdekes – igaz, ez talán nem is az ő érdeme, hiszen ezek megtörtént események valóságos, s csak részben kitalált személyekkel.
Ilyenkor jut az ember eszébe, hogy az élet írja a legragyogóbb történeteket. Elismerem, kissé morbid ragyogó történetnek nevezni jelen esetben ezt a háborús történetet, én is inkább csak minőségi jelzőként értem – na, jólvan, majdnem belebonyolódtam: hát értitek, mit akarok makogni :)

Köszönöm szépen ezt a könyvet is, @akárki volt az ajándékozó.

2 hozzászólás
>!
csend_zenésze
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Katartikus.
Megszámoltam, ez a hetedik könyvem Ulickajától, és igen, ez minden eddigitől különböző, iszonyúan tömör, mégis elképesztő sokoldalú, színes. Nehezen emészthető. Főleg az olyan naiv lelkeknek, mint én, akiknek épp csak halvány lilájuk van a vallásokról, nemhogy az ilyen szintű kisebbségi keveredésekről, vándorlásokról, ellentétekről és minden egyébről.
Nem tudom, hogy csak Ulickaja teremti ezeket a különleges hősöket, vagy tényleg léteznek és itt járnak, lélegeznek közöttünk. Daniel Stein nem egyszerű tolmács, nem idegenvezető, nem pap. Nem tudom megfogalmazni.

Azt hiszem, az jelent valamit, ha a könyv becsukása után tíz perccel csak annyi értelmeset tudok kinyögni: ezt újra kell olvasnom.

>!
Goofry P
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Mindig az utolsó a legszebb, mindig az marad meg bennem.

12.Virtualizációban
G. – Mindenkinek, akihez ér.

Ez alkalommal fajsúlyos, sűrű tintába mártotta tollfokát a mestermíves szerszámát jól forgató „munkásasszonyi” kéz.
Meg is lett az eredménye.
No, ez most nem egy övön aluli, aljas-akaratból jól megindított ironikus felütés a részemről. Egészen egyszerűen csak méltatni szeretnék, legfölsőbb fokon – semmiféleképp nem „idétlenkedni”. Merész kijelentéssel élve még azt is megkockáztatom, hogy – az eddigieket figyelembe véve – ezt tekintem Ulickaja fő művének. Pedig előzetesen tartottam ettől az írásától, mint kiderült teljességgel alaptalanul. A megfelelő nyitottsággal kezelten, ezen írása is megszolgálta a belé vetett bizalmamat.
Ulickaja a helyes irányból, intellektuálisan közelítette meg a témát. Az egymásra épített mozaikkockák szinte dokumentarista szerkesztettségében, a szereplőit önsajtilag jellemző narrációival ábrázolta. ( http://moly.hu/idezetek/350372 ) Okos könyv. Azonban mégsem volt mentes az emocionális fordulatoktól, amelyekkel műfajilag ügyesen teremtette meg, ugyanakkor jó alapra helyezte regényének fundamentumát. Az egyes- és egymásra helyezett építőkocákon végignézve egy épületes „Hegy” mutatkozott meg előttem, amelyre felkapaszkodva már egy teljes világ tárult elém – jószerivel a huszadik század zsidóságának világa. Teljes korkép (a szó hosszú ékezetes értelmében is), a zsidó nép gondolkodásmódjával, történelmi meghatározottságával, teológiai, dogmatikus aspektusaival, üldözéseivel és üldöztetéseivel, az évszázadok során kialakult és feloldhatatlanná vált ellentmondásosságaival, valamint a széles (európai, arab) környezetével való kölcsönhatásokkal egyetemlegesen. Ezen kölcsönhatások eredményeként jelentős szerepet kap a műben az Újszövetségi keresztény világszemlélet, illetve annak egy előttem ezidáig még nem ismeretes értelmezése is.
Ulickaja a tőle már megszokott, érthető, érzékletes móddal írottan, köznyelvi stílusban és irodalmi kontextusba helyezetten, történelmi hitelességgel tette meg mindezt, legfőképp egy kiemelt karakter Daniel Stein életútjának tükrében, az ő világlátásán át megszűrten, summa summarum az ő tolmácsolásában. Emléket állítva ezzel Daniel Rufeisen alakjának, és a „kiskeresztény egyháznak”. ( „…végig csak annak az egynek tudtam örülni, hogy tolmács voltam, és végső soron csak azt segítettem, hogy az emberek egyetértésre tudjanak jutni egymással…” )

Ulickaja olyan missziót kívánt ellátni ezzel a könyvével, amely véleményem szerint, a dolgok valamennyi oldalát tekintve, kétségkívül sikerült is. Nekem nem okozott csalódást.
De lássuk, mit gondol minderről maga az írónő:

„Elnézést kérek mindazoktól, akiknek csalódást okozok, akiket kategorikus kijelentéseim felbosszantanak, vagy teljes elutasításra sarkallnak. Remélem művem senkit sem botránkoztat meg, csupán személyes felelősségvállalásra buzdít az élet és a hit dolgaiban.
Mentségemül az igazság kimondásának őszinte vágya szolgálhat (az igazságé, ahogy én értem), s e szándék esztelensége.”
Ljudmila Ulickaja

Reklám helye: – http://moly.hu/kihivasok/ljudmila-ulickaja-eletmuvenek-olvasasa – fennen megtett véleményalkotásom pediglen, még nem az utolsó a sorban!

5 hozzászólás
>!
szallosas P
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Nèha azt szerettem volna, hogy minden sora igaz legyen, néha azt, hogy ne. Nagyon sok érzés kavargott bennem olvasás közben, és még most is. Ilyen egy jó könyv!


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Oroszországban a szovjet időkben az egyház elszokott tőle, hogy győzedelmes legyen. Az üldözöttség és a megalázottság jobban illett hozzá. És erre mi történt – a hatalomváltással egyidejűleg egyházunk hanyatt dobta magát, és elkezdett dorombolni a hatalomnak: szeressetek minket, mi is szeretni fogunk titeket. És lopunk, és osztozkodunk… És az egyházi népség ezen ujjongott.

487. oldal

2 hozzászólás
>!
tgorsy

Kérem, hogy mindent ellenőrizzenek, mindenben kételkedjenek. Az a tudás, amely mögött nincs személyes erőfeszítés és személyes izgalom, holt tudás. Csak amit az ember a saját fején átszűr, válik saját kincsévé.

163. oldal

>!
danaida P

Azt senki sem tudja hogy működik az elektromosság, de hogy Isten hogyan, azt bezzeg tudják!

350. oldal

>!
Boglárka_Madar P

Minden következetes vallásos nevelés kitermeli a más nézetet vallók elutasítását.
(Isaac Hantman feljegyzései Boston, 1959-1983)

213. oldal

19 hozzászólás
>!
danaida P

Őszintén megmondom, tulajdonképpen sosem találkoztam olyan emberekkel, akik ne hittek volna. Az emberek többségének azokon túl, akik teljesen és feltétel nélkül elfogadják az általuk választott vagy a szüleiktől örökölt vallást, megvan a saját elképzelése a magasabb Erőről, a világnak arról a Mozgatójáról, akik mi hívők teremtőnek nevezünk. És vannak emberek,akik saját eszméjüket imádják istenként, azt nyilvánítják istennek, annak szolgálnak és azért rajongnak. Ilyen eszme akármi lehet:ebbe az emberfajtába tartoznak a meggyőződéses kommunisták és fasiszták is.Néha ez egyáltalán nem valami nagy eszme – például a földönkívüliekben való hit vagy a vegetarianizmus –, de az ember bármilyen eszmét képes bálványozni. Mondjuk, a vegetarianizmus nem veszélyes a többiekre, de a fasizmus – az már nagyon veszélyes.
Volt egy orvosbarátom, aki szavakban tagadta, hogy Isten jelen volna a világban, de olyan önfeláldozóan szolgálta a betegeket, hogy az ő szóbeli istentagadásának nem volt jelentősége.

453-454. oldal

1 hozzászólás
>!
danaida P

Abban az évben, csak egyetlen hely volt a kolostorba igyekvő novíciusok számára. Két aspiráns jelentkezett – én és a helybéli színház egy fiatal színésze. A kolostorfőnök engem választott, mondván, én fiatal zsidó vagyok, nekem sokkal nehezebb lesz megtalálnom a helyem az egyházban. Igaza lett – a másik aspiráns arra az egy helyre Karol Wojtyła volt. Ő kétségtelenül megtalálta a helyét az egyházban.

267. oldal

3 hozzászólás
>!
mohaborz

Túl sokan vannak a világon olyanok, akik szabályokban, gyertyákban, szobrokban és hasonló vackokban hisznek, vagy különleges emberekben és furcsa eszmékben. Vagy ebben értelmes tartalmat keresni épp olyan butaság, mint az igazságot keresni? De én azt akarom, hogy a hitet, amely minden embernek a személyes titka, tisztítsuk meg minden buroktól és hulladéktól. Az ép, egész, oszthatatlan magig. Hinni és tudni két külön dolog, de a legfontosabb, hogy az ember tudja, miben hisz.

22. Haifa, 1964. Daniel Stein levele Władisław Klechnek. 105. oldal.

9 hozzászólás
>!
danaida P

A Megváltó senkit sem keresztelt meg. Elég rejtélyes história. Egyáltalán, ennek a két nagynak – Jánosnak és Jézusnak – viszonya felettébb rejtélyes. Ha nem számítjuk anyáik, a két várandós anya találkozását, amikor„egyiküknek „örömében megmozdult méhében a gyermek”, összesen egyszer találkoztak – legalábbis ami megvan írva –, a Jordánnál. Egész életüket ugyan azon a zsebkendőnyi helyen élték le, kis ország ez, és nem találkoztak. Pedig rokonságban álltak, tehát nem kétséges, hogy voltak közös családi események – esküvők, temetések… Nem találkozni itt csak szándékosan lehet. Nem akartak találkozni egymással!

Neushaus a Jézus és Keresztelő Szent János nézetei közötti különbséget elemzi. A különbség a Megváltásról való elképzelésben van. János meg volt győződve, hogy közel a világvége, és várta az Utolsó Ítéletet, ahogy előtte a kumráni bölcsek és ahogy utána János apostol a Jelenések könyvében. Ez az azonnali ítélet utáni sóvárgás és a bűnösök haladéktalan megbüntetésének vágya Neuhaus véleménye szerint idegen volt Jézustól. Jézus nem követte Keresztelő Szent Jánost…..
A Mester az utolsó szentbeszédét teljességgel az élet értékének és értelmének szentelte.
Élő Isten-élő emberek.

166-169. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jézus Krisztus · Keresztelő Szent János
6 hozzászólás
>!
Goofry P

…a Biblián és az Újszövetségen kívül van még egy könyv, amelyben szintén tudnunk kell olvasni – minden egyes ember életének könyve, ami kérdésekből és válaszokból áll. A válaszok rendszerint nincsenek meg előre. De ha egy kérdés helyesen van föltéve, rendszerint meg jön rá a válasz is. Csak az külön művészet, hogy az ember el is tudja olvasni.

271. oldal

>!
Annamarie P

Abban az évben csak egyetlen hely volt a kolostorba igyekvő novíciusok számára. Két aspiráns jelentkezett – én és a helybéli színház egy fiatal színésze. A kolostorfőnök engem választott, én zsidó vagyok, nekem sokkal nehezebb lesz megtalálnom a helyemet az egyházban. Igaza lett – a másik aspiráns arra az egy helyre Karol Wojtyla volt. Ő kétségtelenül megtalálta a helyét az egyházban.

267. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Grigorij Kanovics: Gyertyák a szélben
Maria Rolnikaite: Három találkozás
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Grigorij Kanovics: A bolondok könnyei és imái
Czesław Miłosz: Az Issa völgye
Maria Kuncewiczowa: Az erdész
Adam Mickiewicz: Pan Tadeusz
Adam Mickiewicz: Pan Tadeus vagy az utolsó birtokbafoglalás Litvániában
Kiss József: Legendák a nagyapámról
Tomas Venclova: Litvánok és…