Izgalmas olvasmánynak bizonyult életem első Ulickaja-regénye. Az is egyértelművé vált, hogy a szerzővel nem vagyok egészen egy platformon bizonyos kérdésekben,* de nagyon izgalmas volt mind a téma, amelyet boncolgat, mind a mód, ahogy teszi. Végre ismét egy könyv, amelyet valamennyire meg kell fejteni, megdolgoztatja az olvasót, ugyanakkor megfejthető is, és érdemes is foglalkozni vele.
Egyetértek a szerzővel abban, hogy a modern világ egy nagy katyvasz: az ember beleszületik valamibe, mondjuk egy társadalomba (de alacsonyabb szinten is indíthatnék) ami már önmagában komplex, heterogén, majd aztán az élete folyamán érik különböző impulzusok nagyon különböző helyekről, amelyek hatására aztán világlátása formálódik, egyes identitáselemei hangsúlyosabbá, mások kevésbé hangsúlyossá válnak (ez ráadásul szituációról szituációra változhat), felcserélődnek más elemekkel, gazdagodnak, és az egész eredménye egy extrém módon sokszínű világ. A XX. század különösen sokat tett ennek érdekében, háborúkkal, politikai rendszerek váltakozásával, mindkét oldali totalitárius rendszereivel, népirtásaival, tömeges migrációval, stb. És ahogy körülnézek, arra számítok, hogy ez a jövőben sem fog megváltozni. Függetlenül attól, hogy összességében jónak/rossznak/a két szélső értékbe be nem sorolhatónak és rendkívül komplexnek látja az ember ezt a helyzetet, az kétségtelen, hogy az irodalom sokat profitálhat belőle, ugyanis az ilyen vegyes közegek nagyon sok izgalmas történetnek lehetnek a forrásai.
Ljudmila Ulickaja például elég jól élt ezzel a lehetőséggel a Daniel Stein, tolmácsban. A cím orientálja a figyelmet, így az összkép, ami megmaradt a regényről az az, hogy abban rendkívül sok és rendkívül sokszínű szereplő** kerül egymással interakcióba, amiből aztán természetes módon adódnak a megértés és meg-nem-értés, a rokonszenv és ellenszenv egészen különböző fokú mintázatai. A szerző – talán tudatosan – a (elsősorban felekezeti és nemzeti) határokat átívelő megértés és a valamilyen csoporton/közösségen belüli meg-nem-értés eseteire összpontosít elsősorban: családtagok hidegülnek el egymástól, miközben szinte teljes egyetértésre tud jutni zsidó, német és arab.
Az egész kellős közepén pedig újra és újra feltűnik Daniel testvér, a címben is szereplő tolmács. Sokáig nem is látjuk testközelből, hanem csak különböző személyek elbeszéléseiből kezd összeállni ennek a XX. századi, sajátos szentnek az alakja, akinek mitikusságára csak ráerősít, hogy ilyen későn ismerjük meg a maga testi valójában. Daniel nem csak azért tolmács, mert a világháború alatt – inkognitóban – tolmácsként dolgozott a Gestaponak, hanem azért is, mert – és ez a fő karakterjegye – mindenkivel képes közös nevezőre jutni, minden határt át tud hidalni személyiségével, mindenkit meg tud érteni, és mindenkivel meg tudja értetni magát, csak – a regényre úgy érzem, túlságosan is jellemző módon – a saját egyházának elöljáróival nem.***
És itt jön a nagy DE:
Ulickaja – valós személy alapján, de mégis csak – megalkotta Daniel Stein alakját, aki kétségkívül hős – a szó világi értelmében mindenképpen –, majd aztán visszaél azzal a képpel, amelyet felépít, és tulajdonképpen manipulálja az olvasót, hogy Daniel minden gondolatával és cselekedetével értsen egyet. Én viszont nem osztozom a szerzővel a hittételekhez való ragaszkodással szembeni averziójában. A könyv összképe ugyanis az volt számomra, hogy a szerző szerint mindenféle vallásosság egyformán értékes, kivéve egyrészt a vallási fanatizmust, másrészt azt, ha valaki ragaszkodik az egyháza dogmáihoz, hittételeihez, bevett értelmezéséhez, vagy nevezzük bárhogy. Abban egyetértek, hogy fontos, hogy a vallásosság ne csak hittételek visszamondása legyen vagy pedig üres liturgikus formák megtartása élő hit és szeretet nélkül. Szintén úgy gondolom, hogy út közben sokszor kételkedhetünk bizonyos dolgokban (ez valószínűleg elkerülhetetlen, ha az ember reflektál azokra, illetve az őt érő impulzusokra), de ez a kételkedés önmagában nem érték. Szóval, igen, vannak fenntartásaim azzal a fajta katolicizmussal szemben, amit a regény Daniel testvére képvisel.
De értem én, hogy a regényben erőteljesen benne van a XX. századi totalitárius eszmék tapasztalata, és az a tapasztalat, hogy egyrészt ezek is tovább élnek, másrészt éppen a világ sokszínűsége miatt bárhol és mindig van alap konfliktusra. El tudom hinni, hogy aki ezeket megtapasztalta, és ezeket látja napjainkban is, hogy emberek egymásnak esnek valamilyen random, de az adott helyzetben éppen mozgósított különbözőség miatt, az elkezdi az összes különbözőséget közömbösnek tekinteni, illetve azt szeretné, ha a különbözőségek senkinek se számítanának, és a toleranciát kezdi el bálványozni, abban és a relativizmusban látja a fenti probléma megoldását. Érteni vélem ezeket az embereket, de nem tudok velük azonosulni, és nekem mindig is kissé gyanús a tolerancia, mert nagyon sokszor egy negatív viszonyulásnak érzem, amely mélyén nem a szeretet rejtőzik, hanem a közömbösség.
De ezeket a fenntartásaimat félretéve egyébként nagy érdeklődéssel olvastam a regényt, és külön örülök, hogy arra indított, hogy ismételten elgondolkodjak ezeken a kérdéseken.
* Ez se nem szükséges, se nem elégséges feltétele, hogy tetsszen egy könyv.
** Izraelbe költöző, lengyel zsidó származású katolikus szerzetes pap (hogy a főszereplővel indítsak), ugyancsak Izraelbe emigráló katolikus német nő, anglikánnak megkeresztelkedő orosz partizán, orosz ortodoxnak álló katolikus apáca, izraeli arab katolikus, és még sokan mások népesítik be a regény oldalait (hogy ezzel az elcsépelt, de nagyon is találó panellel zárjam)
*** spoiler