Rémtörténetek 47 csillagozás

Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Kopár, zord és groteszk mellérendelések, rejtélyes betegségek, rémálmok és természetfeletti események építik fel Ljudmila Petrusevszkaja kisszerű (poszt)szovjet díszleteit – Poe és Gogol nyomdokain. A köznapiság poklát elénk táró, nyelvileg végsőkig redukált történetek világa egyszerre csodás és hátborzongató, amelyet mindvégig áthat a szerző kaján akasztófahumora. És ez nem csak Oroszországban érthető.

Eredeti cím: Жила-была женщина, которая хотела убить соседского ребенка

Eredeti megjelenés éve: 2011

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Typotex Világirodalom Typotex

>!
Typotex, Budapest, 2016
228 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632798752 · Fordította: Goretity József · Illusztrálta: Dukai István
>!
Typotex, Budapest, 2016
228 oldal · ISBN: 9789632798752 · Fordította: Goretity József

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 77

Kívánságlistára tette 87

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

– Te, mi ez a mélységes mély fekete kút itt a kert végében?
– Az orosz traumatikus tudat.
– Király. Akkor megyek, és lemászom.

Petrusevszkaja rémtörténetei hihetetlenül sokszínűek: van itt minden a tradicionális orosz mesék hangulatától a gótikus horrorig. Bizonyos témák vissza-visszaköszönnek, ilyen a női kiszolgáltatottság, vagy a katonaság témája (a "cinkkoporsó-effektus"), egyszer megkapja az olvasó a feloldozást, másszor meg lófüttyöt kap, nem feloldozást. Annyira kiszámíthatatlanok ezek a szövegek, hogy néha pontosan azt történik, amire számítunk. Irodalmi előképnek talán Harmsz ugrik be – az abszurd mint eszköz, és az, hogy az olvasó sokszor kénytelen tanácstalanul széttárni a karját: ez meg mi volt? Petrusevszkaja ugyanis tudja, a rémtörténetek kulcsa, hogy az ember néha ne értse a dolgokat, lépjen működésbe benne az egzisztenciális bizonytalanság. (Mondjuk tegyük hozzá, a szerző ebbéli igyekezetében egyszer vagy kétszer odáig is elmegy, hogy a szöveget a mondattan szintjén sem tudom értelmezni – ez viszont nem biztos, hogy helyes.) Úgy vagyok a kötettel, ahogy a sokszínű elbeszélésköteteknél az már megszokott: némelyiktől el vagyok képedve, meg vagyok babonázódva, másokat meg becsületes szövegnek tartok, de semmi több. Ettől függetlenül azért nagyon figyelemre méltó kötet ez, és kedvemre való próza. Intenzív orosz nemzetkép rajzolódik ki belőle.

6 hozzászólás
giggs85 P>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Az 1938-ban született Ljudmilla Petrusevszkaja több évtizede meghatározó alakja az orosz irodalomnak, mert bár annyi más íróhoz hasonlóan sokáig nem jelenhettek meg művei, de a nyolcvanas évek közepétől sokoldalú művészete (elbeszélései mellett írt drámákat, cikkeket, filmforgatókönyveket) egyre inkább megkerülhetetlenné tette őt hazájában, és lassan világszerte egyaránt. Azonban nálunk csak most, 2016-ban jelent meg tőle az első önálló kötet a Typotex Kiadó gondozásában, mégpedig a sokatmondó címmel rendelkező Rémtörténetek.

Ha van olyan szerző, akinek saját személyes sorsa tökéletesen meghatározza későbbi művészetét, az Petrusevszkaja. A teljesség igénye nélkül: volt olyan rokona, akit deportáltak, majd kivégeztek; olyan, aki jeltelen sírban nyugszik; olyan, aki eltűnt minden nyom nélkül; míg az írónő családjától távol, állami nevelésben nőtt fel. Így talán nem is annyira meglepő, hogy ennyire „vonzódik” a rémségek, az élet árnyoldalai felé.

Petrusevszkaja írásai tipikusan olyan (rém)történetek, mint amelyeket a tábortűz mellett szokás mesélni egy nagy sötétlő erdőben. (Ha szépirodalmi elődöt akarnék megnevezni, akkor hangulatilag talán Poe írásai állnak a legközelebb). Ezek a teljességgel lecsupaszított nyelvezettel (jelzők, hasonlatok vagy felesleges információk nélkül) előadott történetek sehol máshol nem játszódhatnának, mint Szovjet-Oroszországban, és az egyes mesékben szereplő, mindent rezignáltan elfogadó és semmin meg nem lepődő, sokszor élőholt szereplőkben nem nehéz felismerni a világháborút, a sztálini terrort vagy éppen a posztszovjet időket átélő kisembert. Ezek a kisszerű „hősök” nem akarnak mást, mint csendben túlélni azt, amibe belecsöppentek, még akkor is, ha időközben már meghaltak. Ugyanis ilyen is előfordul ebben a könyvben, nem egyszer.

Bár az elbeszélések színvonala erősen hullámzik, de azért nem nehéz találni számos remekbe szabott darabot. Ilyen például a „Szokolnyikiban történt”, amelyben a világháború során egy asszony értesítést kap, hogy a repülős férje eltűnt, minden bizonnyal meghalt; a férfit az özvegy pedig annak rendje és módja szerint meg is gyászolja. Majd egyszer csak váratlanul felbukkan a férj, és közli a nővel, hogy csak eljátszotta a halálát, esze ágában sincs visszamenni a seregbe, és arra kéri a nőt, hogy segítsen eltemetni az egyenruháját, ami egy erdő szélén található gödörben, félig eltemetve fekszik. Mikor az asszony ennek eleget tesz, nyomtalanul eltűnik mellőle az egykori katona. Majd álmában megköszöni az asszonynak, hogy ezentúl sírban nyugodhat.

Ez a kicsit régimódi, talán humanistának nevezhető mondanivaló, és a jó tett helyébe jót várj elve több helyen is visszatér. Például az „Apa” című elbeszélésben is, ahol egy férfi olyan régóta keresi gyermekét, hogy már szinte nem is emlékszik rá. Ekkor önzetlenül segít egy öreganyónak, aki bármiféle magyarázat nélkül elküldi őt egy világvégi erdőbe. Itt pedig újból önzetlen módon idegenek segítségére lesz, ezáltal kapva vissza családját. Kedvcsinálónak talán ennyi is elég, és több poént nem is lőnék le, mert ezek a kis mesék általában ki vannak hegyezve a sokszor kiszámíthatatlan csattanóra.

Sem gyász, sem nevetés, sem megdöbbenés nem igazán része Petrusevszkaja világának; bármilyen hihetetlen, groteszk, abszurd dolog megtörténhet csak úgy, és az élet megy tovább a maga útján. A szereplők pedig vagy túlélnek, vagy belehalnak, de elfogadják az életet olyannak, amilyen; mert ők tudják, hogy az élet is csak egy nagy (rém)mese – különösen Szovjet-Oroszországban. Ezt a könyvet ajánlom azoknak, akik még nem nőttek ki a mesékből, akik kedvelik a borzongást, és azoknak, akiket érdekel még némi humanista mondanivaló a világ jelen állapotáról.

Citrompor P>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Jó kikapcsolódás volt ez a kötet, nekem különösen, hiszen szeretek novellákat olvasni. Az sem hátrány, ha ezek abszurd novellák, amelyekre akár a rémtörténet címkét is rá lehet aggatni. Petrusevszkaja történetei nem voltak félelmetesen borzongatóak, hanem inkább abszurdak és meghökkentők, amelyeket tematikus ciklusokba rendezve olvashatunk. Az eleje nehezen indult be, számomra felejthetőbb darabok kerültek a kötet első felébe. A háborús történetekben felsejlett az a szomorú, sivár világ, ami ismerős volt már számomra Alekszijevics könyveiből, például a Nők a tűzvonalbanból. Az egyik novellában pedig a Laurosz világa rémlett fel előttem. Nem volt rossz, de nem is igazán emlékezetes. Egy-két történetet egyenesen sete-sutának, már-már kínosnak éreztem. A kedvenceim a kötet végén helyezkedtek el – bár már az allegóriák között is volt egy-két erősebb darab –, a mesés ciklusban, amikben az orosz mesevilágra való reflektálást véltem felfedezni, bár ennek a területnek csak lelkes amatőr kedvelője, szakértője semmi esetre sem vagyok.

2 hozzászólás
ppeva P>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Nem szeretem a rémtörténeteket (a férjem fel is húzta a szemöldökét: "Nofene! Milyen estéli olvasmányt találtál magadnak?"), ez a könyv mégis felkerült a várólistámra. Az volt az érzésem, már látatlanban, hogy itt nem öncélú rémségek lesznek majd, és remélhetőleg nem okoznak álmatlan éjszakákat. Valahogy olyannak képzeltem, mint egy régi-régi, 1967-es rajzfilmet, az Öt perc gyilkosság-ot*, csak ez itt át lesz szőve némi népmesével és szovjet-oroszsággal.
És ilyen lett!
A végtelenül egyszerű nyelv, a népmesei szó- és fogalomhasználat, a szerző akasztófahumora teljesen más irányokat adtak a rémségeknek, nem a borzongás és borzongatás volt a fő cél.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96t_perc_gyilkoss%C3%A1g

Ákos_Tóth IP>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

A Rémtörténetek azon ritka könyvek közé tartozik, amiket teljesen véletlenül, a címre, mint tárgyra keresve találtam meg. Az már igazán csak hab a tortán, hogy orosz szerző követte el eme rémséges meséket… Egyébként nem titok, hogy Akunyin Temetői történeteit szerettem volna kicsit megidézni hangulatban, nagyon vágytam már valami borzongató, ősi érzelmekből táplálkozó, de modern hangvételű irományra.

A nem túl vaskos könyv természetesen nem múlta felül a Temetői történeteket, pedig talán a kiadó is azzal a művel szerette volna párhuzamba állítani – még az illusztrációk is hasonlóak, de valami ebben a kötetben nem akar stimmelni. Az első három-négy novellánál természetesen minden rendben van, pont azt kaptam tőlük, amit vártam, utána viszont az egészet megfojtotta az unalom. Körülbelül két tucat, teljesen azonos kaptafára megírt kis elbeszélésről van szó, amik külön-külön működnek, de így egymásra hányva gyorsan csömört váltanak ki az olvasóból. Pedig a recept tényleg nagyon jól összeállt, hiszen a szláv hangulat, a poszt-szovjet magány és elidegenedés remekül passzol az emberi természet régi, akár állati ösztönökig visszavezethető zsigeri félelmeihez, és ezekre Petrusevszkaja kiválóan rá is érez. Némelyik novella határozottan kiált a hosszabb terjedelemért, némelyikből kisregény, vagy akár teljes regény is lehetett volna. A monotóniát viszont tovább fokozza a stílus – szinte mindegyik mű az Egy anya elvesztette a fiát – Egy lány árván maradt – Egy férj megözvegyült felütéssel kezdődik, aztán fokozatosan jönnek persze a konkrétumok is, de nagyon sokáig nincs kapaszkodónk az adott írás szereplőit, helyszínét, hangulatát illetően, és ez hosszútávon kiszámítható dramaturgiát eredményez. A vége felé már szinte népmeséket kapunk rémtörténetek helyett, de errefelé már számomra menthetetlen volt a helyzet, igazából örültem, hogy letehettem a Rémtörténeteket.

A fenti hibák talán azzal lennének kiküszöbölhetőek, ha valami mással párhuzamosan, ügyesen-okosan elosztva olvasnánk a könyvet. Mindezzel együtt a kötet elején helyet kapó háborús írások, vagy a középtájon terpeszkedő, hosszabb volumenű Új Robinsonok mindenképpen emlékezetes kis darabok – előbbiek a klasszikus szovjet háborús irodalmat fricskázzák kicsit meg, utóbbi pedig Roman Szencsinre kacsint egyet szellemesen. Úgy gondolom, akinek tetszett a Temetői történetek, és szereti a régimódi horrort, esetleg a kortárs szláv irodalmat, futhat egy kört a könyvvel nyugodtan, de ha kimarad, akkor sem éri majd sok veszteség.

3 hozzászólás
gab001 P>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Pontosan azt kaptam, amit ebben a témában egy orosz szerzőtől vártam. Tetszett, hogy nagyon változatosak az írások, nem mindig ugyanúgy borsózott a hátam olvasás közben. Volt amikor a félelem, máskor az undor vagy épp a szánalom késztetett arra, hogy lélegzet visszafojtva olvassam egyik történetet a másik után. Sok esetben még napokig gondolkodva a leirtakon. Bevallom, szeretni akartam ezt a kötetet, de szerencsére végül egyáltalán nem esett nehezemre. Nem kizárt, hogy többször is újraolvasom majd. Rémesen jó.

>!
Typotex, Budapest, 2016
228 oldal · ISBN: 9789632798752 · Fordította: Goretity József
tmezo P>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

80%-ban tetszettek a novellák. Az első részt kifejezetten érdekesnek találtam, mindegyiket szívesen olvastam. Az első novella döbbenetes volt, alig tudtam felocsúdni.
A második etapban már voltak kevésbé értehtő, zagyvának tűnő novellák is. Itt néhol elvesztettem a fonalat.
A haramadik részben volt ilyen is-olyan is. Nem mindengyik érdekelt, de összességében tetszettek.
Szeretem az ilyen „üzenős” álmokat, érzéseket. A rejtéjes „ismeretleneket”, akik pont azt mondják, amit kell, és oda irányítanak, ahová kell.
Örülök, hogy elolvastam, érdekes volt.

Tigrincs P>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

1946 novemberében történt, azon a dermesztő télen. A nappali sarkában álldogáló ruhásszekrény araszolni kezdett a konyha felé. Fejébe – vagyis a felső, pakolós polcába – vette, hogy szerelmes a konyhában ringó asszonyos hintaszékbe. Az ajtó nyílásakor naponta egy-egy pillanatra látta a széket és egészen elbűvölve érezte magát. A haladás lassú és feltűnésmentes volt, az emberek észre sem vették.* A szekrény végül január másodikán megérkezett a konyhaajtóba. Még éppen látta, ahogy a hintaszék megbillen hátrafelé, ahogy a benne ülő felállt. Billenése pillanatában a szék összeölelkezett az utazóláda széles hátával. A ruhásszekrény azonnal összeesett, eltorlaszolva a bejáratot. Egy hétig fűtöttek darabjaival. Nagyon hideg tél volt.**

Rövid, pergő szerkezetű, tőmondatos történeteket találunk ebben a könyvben. Nekem végig az volt az érzésem, mintha a klasszikusokról röviden (felkészítő az érettségire) egyik olvasónapló kiadványát olvasnám. “Felkészített a vizsgára”: ez a cselekmény, ezek a szereplők, ez a vége – tessék, kezdj vele valamit, magyarázat nincs. Így jár, aki nem olvassa el a kötelező olvasmányokat, csak a kivonatukat – bár én még sosem éreztem az említett kivonatok olvasása során ezt a fajta zsigeri elhatárolódást és idegenséget.

*mindig az.
**stílusgyakorlat

kannarenina>!
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Valami egészen másra számítottam. Olyan sztorik voltak, amiket nagymamám mesélt nekünk gyerekkorunkban, ők vidéken mesélték egymásnak az ’50-es évek körül. Télen ez volt a szórakozás számukra, egy kis esti borzongás. Ami a könyvben is megvolt, de kb. 5-6 novella nekem elég is lett volna, kicsit hasonlónak éreztem mindet. Plusz, néhol a megfogalmazás elég gyatra volt szerintem.


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Előfordul, hogy az egyik rossz legyőzi a másik rosszat, és a mínusszor mínusz pluszt ad ki!

178. oldal, Marilena titka

9 hozzászólás
Kuszma P>!

– Hát így – mondta szomorúan a varázsló, és eltűnt.
És hogy miért szomorúan: mert az élet mindig a rosszabbik oldalát mutatta neki, attól függetlenül, hogy ő maga mindenre képes volt.
Pontosabban szólva, nem is volt élete.
Senki sem szerette, még az anyja meg az apja sem, akiket egy kisebb veszekedés után egyszer házi papuccsá változtatott.
Nem meglepő, hogy ez a papucs állandóan elkeveredett valahová.

169. oldal, Marilena titka

1 hozzászólás
Typotex_Kiadó KU>!

Felismerhetők néhány ismertetőjel alapján, és az olyanok ismerik fel őket, mint ők maguk. Ezek az ismertetőjelek kettősek, ismétlődők. Csak kevesek számára nyitottak. Ugyancsak különös, hogy azok, akik felismerték e jegyeket, semmit sem értenek. És magukkal kapcsolatban sem értenek semmit. Csak sajog a szívük, és ennyi. Könny homályosítja el a szemüket, valami földöntúli bánat, de az emlékezés csak nem jön el. Két rokon sors elkerüli egymást a térben.
Úgy is szokás ezt hívni, hogy szerelem első látásra (előfordulhat, hogy ez a pillantás sosem fog találkozni azzal a másikkal, a rokonnal).
A ráismerés momentumai – a rokon léleké, vagy az ismerős helyé, az ismerős szavaké és körülményeké – belevesznek a tiltott emlékek ködös szakadékába.

59. oldal, az új lélek

Typotex_Kiadó KU>!

„A padlóból vér folyik” – mondta a pasas Sztyosának, mire a tömeg a folyosón, a lépcsőn és az udvaron felmorajlott és felbőgött , többen sírni és kiabálni kezdtek: „Ne nyúlj hozzá!”
Szóval, a rendőrség kiment a szobából, becsapta maga mögött és kulcsra zárta az ajtót. Ki tudja, mire vártak, legelsősorban is talán a mentőkre. A tömeg egyre nőtt . A lovas rendőrök körbezárták a házat. Amikor megérkezett a mentő, és egy fiatal doktornő két ápolóval, akik az összetekert hordágyat vitt ék, odaért Vera szobájának ajtajához, a rendőrök nem tudták kinyitni az ajtót. Elég volt, ha beletették a kulcsot a kulcslyukba, azonnal forró vér kezdett folyni belőle. A doktornő az orvosi táskával a kezében álldogált egy kicsit a bezárt ajtó előtt , de nem tudta rászánni magát semmire, és végül elment. Kihívták a tűzoltókat, akik az ablakon át behatoltak a szobába, de az ajtót, amely kívülről volt bezárva, nekik sem sikerült kinyitniuk, mint ahogyan Verát sem sikerült magukkal vinniük. Éjszakára a tömeg tovább duzzadt, a tűzoltók a lépcső alatt ácsorogtak, Sztyosa pedig a saját szobájában üldögélt. Elütött e az éjfélt, elénekelték a himnuszt, a rádió elhallgatott . Sztyosa megvetett e az ágyat, amikor hirtelen nyilvánvaló nyöszörgésre lett figyelmes. Kiszaladt a folyosóra, de ott az ajtó előtt csak az őr állt, és semmit sem lehetett hallani. Visszament a szobájába – ott megint hallatszott a nyöszörgés meg a mormogás.
A hang a rádióból szólt. „Állj meg, ne rugdosd a falat” – suttogta a rádió, és felnyögött .

33. oldal, egy kis házban

ppeva P>!

Hogy ne lopják el tőlük az ikonokat, a szerzetesek kifestették a templomukat, rá a nedves vakolatra, és mindezt olyan csodásan művelték, hogy a vendégek még ezeket a festményeket is megkísérelték kivágni a falból, ám az efféle vadállati tettekről hamar lemondtak – múzeumi érdeklődés, munkabírás és óvatosság kellett volna hozzá, de hát mikor volt egy bandita munkaszerető?

196. oldal, az öreg szerzetes végakarata

ppeva P>!

(…) a kolostorból minden reggel felhangzott a környező falvakban a vasgerendát verő pajszervas mélabús hangja, de a környéken nem akadt olyan bolond, aki odavánszorgott volna imádkozni.
Ki hív orvost az egészségeshez, ki javítja meg azt, ami ép, minek kuncsorogni az Istennél, ha minden a legnagyobb rendben van?
Halottat búcsúztatni – igen; keresztelni, ünnepnapon gyertyát gyújtani – ez szent dolog; de csak úgy, semmi miatt a homlokát a földhöz verni és a karjával csapkodni senki sem akart, néhány kivételtől eltekintve, olyanoktól, mint egytucatnyi süket öregasszony meg pár istenes asszonyság, akiknek, úgy látszik, nem volt jobb dolguk. Elvergődtek a szerzetesekhez még azok is, akiknek nagy bánatuk támadt, de a bánat múlandó dolog, hipp-hopp, és máris kigyógyult belőle az ember.

197. oldal, az öreg szerzetes végakarata

4 hozzászólás
ppeva P>!

Azt lehet mondani, hogy jólét árasztotta el a vidéket.
Habár ami a szokásokat és a rendet illeti, ebben nem volt minden olyan kiváló: példának okáért, nem szerették a környéken a betegeket, egyszerűen nem tűrték meg, mert ingyenélőknek tartották őket.
Különösen, ha a beteg idegen volt, mondjuk, egy szomszéd vagy egy távoli rokon.
A sajátjukat még csak-csak eltűrték, habár azt se nagyon. Ha valaki megbetegedett, azonnal vádaskodni kezdtek, hogy ő maga a hibás érte. Az orvosság drága, a doktornak is fizetni kell, úgyhogy népi módszerekkel gyógyítottak: eret vágtak rajta, aztán gőzfürdőbe vitték, jól kigőzölték, vagy egyszerűen csak bevitték az erdőbe és otthagyták. Úgy tartották, hogy aki az erdőben hal meg, az egyenesen a paradicsomba jut.
Az ilyen kitett embereket felkeresték a szerzetesek, akit lehetett, elvitték magukhoz, de hát mit adhattak ott a haldoklóknak – legfeljebb forralt vizet, szárított gyümölcsöt meg egy kanál mézet…
Odalent, a településeken ezt nem nézték jó szemmel, az erős és egészséges ember mintha nem értette volna, hogy egyszer majd neki is kint kell feküdnie az erdőben a mohán, és várnia a halált.

199. oldal, az öreg szerzetes végakarata

Justabookworm7>!

Az emberek nem szívesen adtak az idős szentnek, mert azzal gyanúsították, amivel saját magukat: vagyis hogy azon igyekszik, hogy más kárára meggazdagodjon.

198. oldal

Justabookworm7>!

Amíg ég a gyufa, megmenekülhetsz

218. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gyufa
Aurorblade P>!

Ugyanakkor semmivel is boldogulni tud az ember, ha egyszer már életben maradt.


Hasonló könyvek címkék alapján

Edgar Allan Poe: Az elveszett lélegzet
Vic Parker (szerk.): Klasszikus rémtörténetek
Erdei Lilla: A Nap gleccserei
Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr
Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia
Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe összes művei I–III.
H. P. Lovecraft: Howard Phillips Lovecraft összes művei II.
Gerald Durrell: A piknik és egyéb kalamajkák
Edgar Allan Poe: Rémtörténetek
Edgar Allan Poe: Kegyetlen mesék / Cruel tales