Az ​Ikárosz útja 83% 25 csillagozás

Bevezetés:
1.) Ha ebből a könyvből kihagyják az űrhajót, a robotokat, meg a változóan hihető asztrofizikai fejtegetéseket térről ill. antitérről, és az egész szereplőgárdát elhelyezik egy vitorláshajón, ami épp Le Havre-ből tart egy rakás telepessel valami puruttya világvégi ismeretlenbe, akkor senki meg nem mondaná, hogy ez valaha sci-fi volt.
2.) Ha ezt a könyvet Hemingway írja meg, akkor az max 100 oldal. És így belegondolva: ezt a könyvet Hemingway meg is írta, az a címe, hogy Az öreg halász és a tenger. Ugyanúgy a kozmikus társtalanságba kivetett ember küzdelméről szól az is, csak épp ott egyetlen halász, itt meg egy ezerfős közösség a szenvedő fél.

Főszöveg (pro):
Megy, mendegél az aszteroida az űrben. Felspécizett aszteroida: a bendőjében egy egész mikrotársadalom él, akik az űrhajóvá átalakított egykori égitestben utaznak a világot felfedezni, esetleg meghódítani. A jármű neve Ikárosz mondjuk magam nem adnék ilyen nevet egy űrhajónak, már csak babonából sem. Ez tisztára olyan, mint a magyar rohamlöveg, amit Zrínyiről neveztek el. Dilov könyvének alapélménye (kis csúsztatással), hogy a hódítók gyakorlatilag senkivel sem találkoznak*, a 620 oldalhoz képest igazából semmi érdekes sem történik velük, és hát a Semmi meghódítása az közismerten nehezebb, mint a Valamié**. Így hát a regény szereplői is kénytelenek egymással foglalkozni, kapunk tehát egy nagyon pakk fejtegetést a generációk különbözőségéről***, az individuum és közösség konfliktusáról, és arról, hogy az ingerszegény környezet alkalmasint nagyobb gondokat okozhat, mint a legveszedelmesebb katasztrófák. És ez a része a dolgoknak, mit mondjak, nekem kifejezetten tetszett.

Főszöveg (kontra):
Viszont. Van ez a Zenon. Aki a kötet elbeszélője és antagonistája egyben. Aki elmeséli nekünk az egészet. Nos, vele sajnos nem sikerült kibékülnöm. Mert neki aztán tényleg semmi nem tetszik. Ő aztán mindig panaszkodik, mindig lázadozik. Az egész szöveg gyakorlatilag arra a konfliktusra van felépülve, amit az ő permanens elégedetlensége és a környezet találkozása vált ki. Én értem, hogy Zenon miért olyan, amilyen, mi több, azt is értem, hogy Dilov ezt a milyenséget miért akarja ilyen markáns eszközökkel érzékeltetni velünk. De ezzel együtt sok volt nekem az ő vekengése. Úgy vélem, ha a szerző nem három mondatból kettőben akarja tudatni velem, milyen nehéz ember is az elbeszélő, hanem csak egyben, a regény mind intenzitásban, mind olvashatóságban sokat nyert volna.

Lezárás ill. konklúzió:
Bár kisregénynek írták volna meg.

* Illetőleg találkoznak ugyan „valakivel”, de hát spoiler
** Ezt az élmény amúgy rokon lehet azzal, amikor valamilyen mértékű szakmai tudás mellett olyasvalakivel keveredünk vitába, aki az adott területen semmilyen komolyan vehető információval nem rendelkezik, viszont rohadtul kapaszkodik azokba.
*** Ugye az Ikárosz már 23 éve úton van, következésképpen kezd felnőni az a korosztály, aki már az űrben született. És ők bizony már más célokat dédelgetnek: amíg szüleik még a Föld „kiterjesztésének” gondolják magukat, addig az ifjak már nem kötődnek az anyabolygóhoz, ikároszinak tartják magukat, akiknek saját jövőt kell építeniük. spoiler

Kegyetlen jó könyv, nagyon nehéz beszélni róla. Elég rendesen orrba vágott, jelenleg keresem önmagamat.
Tetszik, ahogy meg van írva. Gyors – lassú – gyors – lassú. Bőven előfordulnak izgalmas fordulatok, de két csavar közé mindig beilleszt nyugodtabb, elgondolkodtató periódusokat. Már amennyire „nyugodt”-nak lehet nevezni őket. Engem speciel felzaklattak. Jobb is, ha nem gondolja végig az, akinek gyenge az idegrendszere.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/06/ljuben_dil…

A sci-fi nem az én műfajom. Gyerekkoromban olvastam néhányat, de hidegen hagytak. Valahogy mindig jobban vonzott a múlt meg a mítoszok. Ezt a könyvet is csak egy kihívás kedvéért olvastam el, és meglepetésemre tetszett, nem is kicsit. Talán azért, mert nem marad ki belőle a mitológia, a mítosz keletkezése sem. A távoli világban kalandozó csillaghajó történetében a mítosz születésének is tanúi lehetünk.

A kalandokban, fordulatokban bővelkedő történet a nagyon távoli jövőben játszódik, amikor az ember kiszabadul a Naprendszerből, és elindul új galaktikák, új világok felé. Kalandregénynek is nagyszerű. Dilov azonban összekapcsolja a múltat is a jelennel. illetve a jövővel. Az ókori gondolkodók ugyanúgy megjelennek a könyvben, mint Aszimov gondolatai. Valójában sci-fibe bújtatott filozófiai regényt olvasunk. Mert a történet maga csak ürügy, hogy felvesse az író az emberiség ősi és legújabb kori nagy kérdéseit. Annyi gondolat, annyi társadalmi, filozófiai, erkölcsi kérdés vetődik fel. hogy számba venni is nehéz őket. Nem is szándékozom, hiszen megtették már az előttem szólók. Különösen @eme fejtette ki részletesen nagyszerű értékelésében a regény gondolatiságát.

Én inkább arról szólnék, hogy számomra ez a regény fejlődésregény is. A főhős sokak által kifogásolt alakjában azt látjuk, miként válik egy végtelenül egoista, lázadó jellemű, mindent és mindenkit elutasító fiatalember a közösség érdekeit szolgálni képes, felelősséget is vállaló emberré. Teszi mindezt úgy, hogy közben nem alkuszik. Megőrzi eredendő habitusát, jellemének legfőbb vonásait. És amikor már mindent és mindenkit biztonságban tud, akkor válik ki, és indul el saját útjára, a saját napja felé, megteremtve az új emberiség első mítoszát.

Helyenként nekem sok volt a tudomány. Vagy a fantasztikum? Nem mindig tudtam követni a gondolatmenetét. Ezért a fél pont levonás. Pedig én mindent elhittem volna, akkor is, ha levesebb a protuberancia, az akkréció meg az antitér és hasonló ínyencség. De ezért bizonyára csak saját tájékozatlanságom okolható. A regény így is teljesen élvezhető volt. Lehet, hogy előbb-utóbb újabb sci-fivel is próbálkozom,

Imádtam minden sorát, annak ellenére, hogy nem igazán tudnám eldönteni, mennyire tudományos vagy mennyire fantasztikus ez a regény, amely a Hidalgó aszteroidából Ikárosszá keresztelt, űrkutató, galaxisközti utazásokra, új életformák keresésére átalakított csillaghajó közösségének életét mutatja be a főhős Balov feljegyzései révén. A feljegyzéseket Balov társa, Lionel Redstar teszi közzé, aki megjegyzi: a feljegyzésekben sok a tévedés, naiv gondolatmenet. Különösen a tudományos részletekben. De nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy korrigáljam. Csak az idősebb Balov tréfájára hivatkozhatom, amely szerint a megismerés fejlődésében tévedéseink és tévelygéseink éppoly értéket kellene hogy képviseljenek, mint igazságaink. Végeredményben mindenkinek joga van elmesélni a maga meséjét, és ha megfosztják naivitásától, többé ez már nem is mese.
Ez a könyv viszont mese maradt, egy szép, a nagyregények mesélő kedvével, sodrásával megírt, fordulatos, titkokban, talányokban, kérdésekben, szerelemben, meglepetésekben nem szűkölködő csodás történet, mely nemcsak keletkezésének korszakára, problémáira (a hetvenes évekre) koncentrál, hanem az emberiség múltjába és jövőjébe is megpróbál belesni, sőt a mítoszok örök idejét is hozzábogozza ezekhez.
A görög ókor – mítoszok, gondolkodók, filozófusok, demokrácia világa konfrontálódik itt az új generációk idejével. A bölcs, labirintusokat építő, azokból kiutat (tulajdonképpen visszautat) választó Daidalosz atyák szembesülnek a naiv kíváncsiságukban a Nap felé szárnyaló és elbukó Ikarosz fiakkal. Körkörösség és linearitás (?)…
Amit nagyon szerettem ebben a regényben, hogy nem hagy nyugton. Minden sorával, mondatával kérdez, válaszra, válaszkeresésre késztet. Minden van benne: politika – amire most nem térek ki (nem engedtem „zavartatni” ezáltal olvasatomat, bár kétségtelen, benne van a regényben a hetvenes évek Bulgáriája vagy bármely más szocialista országa is, sőt valójában több is). Szociológia – történelem, generációs konflikusok, társadalmi rétegződés. Lehet-e az Ikárosz úttörő, átalakulhat-e önálló civilizációvá, ha nem szakítja meg a kapcsolatot a Földdel, a kötelezettséggel, hogy megszerzett új információkkal lássa el, de ezáltal elérhető távolságban maradjon tőle? Van-e lehetőség a visszatérésre? Vissza kell-e térni egyáltalán?
Pszichológia: mert a megtett út nemcsak külső távolodás a Földtől, hanem belső közeledés is önmagunkhoz. Keresés, önvizsgálat – felszínes emberi kapcsolatoktól ödipuszi mélységekig, futó vágytól szerelemig, örök visszavágyódástól az ismeretlen szirén elszakíthatatlan vonzásáig. Hiszen: ismerd meg magad és megismered a világot, az igazi nagy emberi kalandok pedig nem az emberen kívül, hanem az ember lelkében zajlanak – ahogy a bölcs görögök mondták.
És persze tudomány és technika – asztrofizika; genetika, génmanipuláció és az ehhez kapcsolódó erkölcsi vonatkozások – meddig megengedett a beavatkozás? Meddig szabad kísérletezni? Mi történik, ha valaki a kísérlet folyamán egy számfölötti kromoszómával, a gonoszság kromoszómájával ébred magára? Aztán ott vannak a robotok. Meddig adhatjuk át nekük a teret? Mi van, ha fogságukba esünk? Baj-e, ha valakinek van gépmása? (Itt Dilov Asimovra is utal, a robotika három alaptörvényéhez egy negyediket csatol: A robot minden körülmények között köteles robotként megjelenni.)
És ne feledjük az utazás egyik lényeges célját: új életformák keresését, és a kérdést: ha találunk ilyet, meddig mehetünk el a kapcsolat felvevésében, hiszen a Galaktika alaptörvénye: a civilizációk önálló evolúciójának törvénye. Be szabad avatkoznunk? Szabad segítenünk, ha esetleg mi lennénk a magasabb rendű civilizáció képviselői? És ehhez (is) kapcsolódóan itt a metafizika – egy érdekes mozzanata regénynek: Alec Derry titokzatos kalandja és találkozása a titokzatos… kivel is? Majd Zenon Balov furcsa találkozása Zénónnal, a görög filozófussal. Valóság vagy látomás? Külső vagy belső történés? Múltban, jelenben vagy a jövőben?
Hol vannak a megismerés határai? Az egész egy játék: stratégia, taktika – sakkjátszma egy automata robottal illetve a természettel. Van-e lehetőség a nyerésre?
Balov emberi mesékre szomjúhozó szíve szeretné hinni, hogy bizonyos értelemben igen, van esély. Nemcsak a tudomány embere, hanem az ösztönöké is, hisz a születés-szülés, az anyaság misztériumában, mint a győzelem egyik lehetőségében, a misztika is érdekli, az ember mint titok, a lélek és ennek törvényszerűségei és káosza. Vágyik a kettőt egyesítő elmélet, a lélek termodinamikája után. Hisz a zene hatalmában, civilizációkat összekötő, kommunikatív erejében. A Berenikének („győzelmet hozó”-nak) elnevezett titokzatos lénnyel a zene nyelvén (is) próbál kommunikálni. Halálos veszedelembe kerülve kiderül, hogy igaza volt. És mégsem tud szabadulni: enged a naivitásnak, a tudatlanságnak, az ősösztönnek – Ikarosszá válik – mítosszá. Az emberiség mindig annak a sorsnak adományozta a boldogság legmagasabb fokozatát, amely mítosszá és példává tett egy magatartást. Daidalosz az értelem hordozója. Alkotó géniusz, de lám, mégsem őt tette meg példának az emberiség, hanem szófogadatlan fiát. – mondja Wary Lotz, az Ikárosz egyik utasa.
Sok minden más is van ebben a regényben. Ha szakik olvasnák, biztosan megmosolyognák filozófiai, asztrofizikai, genetikai és egyéb tudományos vonatkozásait, naiv tudatlanságát. Nem lesz irodalmi Ikarosz sem belőle. Mégis van benne valami, ami kell az értelemnek, és nagyon szükséges a léleknek. Jó olvasni. Nagyon.

Atyaég micsoda könyv volt ez!
Porosodó könyveim között bukkantam rá, és elég sokáig tologattam, kár volt.

Annyira csodás hullámokban van megírva ez a történet, hogy az embernek szinte jól esik ez a csónakban való ringatózás. Kicsit fel, kicsit le, balra és jobbra.
Az alaptörténet, hogy úton van egy csillaghajó, amely a Földről a felfedezni való „vidék” felé tart, elhagyva a Naprendszert, az ismerőst, a megszokottat. Ebben a harminc évben felnőtt egy új nemzedék és itt kapcsolódunk bele a hajó életébe.
„- Igen. Ezer diktátor van az Ikároszon. És ezer rabszolga.
Sebezhetetlenek voltak ezek az ikárosziak. De én, én sebzett voltam:
– Igen… valamennyien diktátorok vagyunk.”
Olyan csodaszépen mesél Dilov, mintha esti mesével kényeztetne minket. Nemcsak mesél, de felépít is, ránk zárja a hajót az összes mögöttes történettel. Meg kell hagyni nagyon izgalmasan kezdődik, majd kicsit visszalassul, de ez nem baj.
Zenon az egyik főszereplőnk nekem elég idegesítőnek hatott az elején. Szerettem volna néha megrázni, adni neki egy kijózanító kokit, hogy ember, térj magadhoz. Miért dühöngsz állandóan? Mitől vagy ideges? Miért kiabálsz? Talányos figura, és megvan a maga szerepe. Nagyon szépen felvezetődik az egész hajó hierachiája, népességének minden gondja, és baja, és sok mindent megtudunk a csillaghajóról is. Bevallom egyfajta nosztalgiát éreztem, hogy szeretnék ott lenni személyesen. Dilov mindent megtesz, hogy így is legyen.
Olyan karaktereket kapunk, akiket szinte csak egy halvány ecsetvonással, suhintva ken a vászonra, hogy ott éltre keljen, és hátra sem nézve kisétáljon a képből. Megdöbbentően erős ábrázolást kapunk a könyvben. Mindent megtudunk, még az emberek legféltettebb gondolatait, fájdalmait is. Néhol nem hittem el, hogy micsoda finom rezgésekkel képes lerajzolni elém a magasztos gondolatokat, az emberek igazi arcát, pőre lelkét, elméjüknek leghátsóbb sóhajait, kételyeit, mély dilemmáit. Olyan alvilági mélységekbe szállhatunk le, ahová igazán jó megérkezni, és szétnézni, de egyben félelmetes is.
„Egyedül maradtam a kegyetlen Világegyetem színes arca előtt, amely hideg fényességgel vett körül, és egy csöppet sem érdekelte, hogy boldogok vagyunk-e, vagy se.”
Mondhatni szokásos kérdések között vergődhetünk végig főhősünnkel, aki egyetlen percre sem képes belső kérdéseit, monológjait figyelmen kívül hagyni. Emberként viselkedik és én hálás voltam ezért.
„Bizonyára mert az ember mindig is fogoly volt: a a barlangban, a cölöpházakban, az erődökben, a városban, a bolygón… És a testében is…”
Kérdések ezrein rágódunk végig szépen hömpölyögve, csodás formákat alkotva, néhol lekerekítve, átformálva, akár agyagból gyúrnánk őket. Hősünk ugyanakkor rendkívül sebezhető, retteg a benne lévő szunnyadó valamitől, ami időről-időre megmutatkozik, előbukik belőle, kibeszél a száján, uralkodik az elméjén. Látomások, hallucinációk, az agy által kreált lázálmok, mind-mind jönnek sorba, nem kímélik az ember törékenységét, akár ujjal összeroppantható lelkét sem. Főhősünk nem kevés sokkot él át, de ezen nincs is mit csodálkozni. A végtelen, fekete és jéghideg űr olyannyira rémísztő lehet, amennyire csak eltudjuk képzelni. Szinte faragható feketéségétől csupán egy kevésnyi fémfal, szigetelések, műanyag választ el. Ha a szívünk dobbanását hallgatjuk, visszafelel a kintlévő hideg, csillagfénnyel megszórt mélység.
A legszebb kérdéskör a Mindenható keresése, de nem hétköznapi értelemben.
„A vallás leszűkíti az ismeretek körét, de meg is szabadít az ismeretlen örök és félelmetes kísértetétől.” Annyira szépen ír erről, néhol szinte delíriumban, hogy az ez miatt felvetődő kérdésekkel is meglehetne tölteni egy könyvet. Az egész emberiséget érintő kérdéseken rágódunk, tépkedjük, kóstolgatjuk, feszegetjük a határokat.
„Minden civilizáció élt, fejlődött, nyújtott valamit, aztán elkezdett romlásnak indulni. S akkor jöttek a barbárok, hogy felfalják és ily módon folytassák. … Mi viszont már mondhatjuk: minden civilizáció határán mindig, törvényszerűen ott gubbasztanak várakozásban valaminő barbárok, életképes nyálmirigyeikből folyik a nyál. És köszörülik a késeiket. … És mi ott gubbasztunk majd a határon, hogy egy napon a folytatása lehessünk…”
Az egész történet egy gyönyörűség, egy fantasztikus utazás a téren és időn át, ahogy eddig nem sok könyvben olvashattuk.
„Az ember akkor érzi magát Istennel egyenrangúnak, ha alkot.”
Mélységeiben hatalmas filozófiai és pszichológiai látletet tanulmányozhatunk ezen a tökéletes úton, és engem teljesen elvarázsolt. Rendkívüli élményt ad emberről, utazásról, a kozmoszról, az elindulásról, és a megérkezésről.
Nekem visszaköszönt a nem mindennapi érzés a Hyperionból, valószínűnek tartom, hogy Simmons olvasta Dilovot. És milyen jól tette.
Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet.

Ljubed Dilov a bolgár Stanislaw Lem. Az Ikarosz útja című regény elkészítése a következő: Vegyük Lemtől az Asztronauták, az Éden, az Úr hangja műveket és keverjük, össze, fűszerezzük meg a 2001 Odüsszeiával és adjunk hozzá egy csipetnyit Asimov robottörténeteiből. Persze azért ez mégsem ilyen egyszerű, hiszen mindenképpen kell hozzá Dilov mindezek ellenére egyedi hangja, érdekfeszítő eszmefuttatásai, filozofikus fejtegetései és az, hogy a megfelelő időben a megfelelő kérdéseket tegye föl. Kell hozzá továbbá egy olyan főszereplő, aki akkora jellemfejlődést produkál, hogy nem is emlékszem mikor találkoztam ilyennel utoljára sci-fi regényben. Pont ezért (a főszereplő kezdeti nyafogása és unszimpatikus volta miatt) a regénnyel kezdetben nagyon lassan haladtam és nem is tetszett kifejezetten. El is határoztam, hogy bármilyen is lesz, ez a regény négy csillagnál nem fogok többet adni. Erre most itt tartunk öt csillag és majdnem kedvenc…

Dilov a tudományos-fantasztikumból olyan elemeket kap elő és olyan változatosságban, hogy csak kapkodtam a fejemet (Ott van a Hidalgó kisbolygó átalakítása Ikárosz csillaghajóvá és annak különös társadalmi berendezkedése, a klónozás, a robotok (Asimov törvények), fénynél gyorsabb utazás gondolata, a kapcsolatfelvétel idegen értelemmel, terra formálás stb.) és teszi ezt mind úgy, hogy a hozzájuk kapcsolódó problémákat teljes mértékben körüljárja és kifejti. Szóval egy gyöngyszemre leltem és csatlakoznék az előttem szólókhoz, hogy ez egy méltatlanul elfeledett regény. Aki teheti, olvassa el!

Zubog a fejemben a könyv. Tök biztos vagyok abban, hogy olvastam már, mégsem volt ismerős belőle semmi.
A főszereplő egy olyan figura, aki az aszteroida-űrhajó, az Ikárosz első szülöttjeként nárcisztikusan büszke tökéletlenségére, és emellett valahol természetesnek veszi, hogy megkülönböztetett figyelmet kap, hogy különleges nő szeresse, különleges legyen az élete, mert benne vagy egy plusz kromoszóma. Ezért joga van gonosznak is lenni – bár nem az, csak tétován közönyös kifelé, és önnyaggató. Ellentétben a földről indult válogatott zsenikkel és klónszülöttjeikkel, akik rendezettek, céltudatosak, tartózkodóak és tapintatosak, és tudják a feladatuk: a Földről indulva megismerni a teret, visszaküldeni az ismereteket az anyabolygónak és előretolt állást képezni majdan. Még az életkor sem számít, hiszen olyan formában maradnak, hogy egy generációnyi korkülönbség a külsőben nem vehető észre, csak a gondolkodásmódban. Ezért aztán bevett a kvázi oidipuszi kapcsolat. Bár azon azért kicsit csodálkoztam, hogy ha valaki valakivel elvonul egy nagyobb sétára és váltanak két komolyabb szót, az már eljegyzésnek számít. Hát hogy lehet így ismerkedni, emberek?! Na mindegy, visszatérve a fősodorba:
Az űr remek terep, hogy az ember a hatalmas térben bezárva elinduljon – befelé. Mert az egyedüllét és ingerszegénység szokatlan dolgokat hoz ki. Az emberünket barátjának egy furcsa élménye, és megváltozott állapota arra készteti, hogy végigmenjen az útvonalán, megtudni, mit látott, mit élt át.
Útja során egy különös szerzettel is összefut, aki lázba hozza az Ikárosziakat is, akik ezidáig hiába kutatták civilizáció jeleit. És utána erednek… de hogy mire jutnak, azt már nem lövöm le.
Illetve az újonnan az Ikároszon születettek is érdekes tulajdonságokat mutatnak.
A regény legfőképp szociológiai tanulmány, lelki állapotváltozás-regény és értelemkeresés, környezetnek sok tudományos elméletet magába olvasztó, vagy arra utaló jövőképpel, ami tökéletes terep ehhez a komoly játékhoz. Biztos voltak benne fizikai-asztrofizikai következetlenségek, és helyenként talán sok dolog volt összedobálva, de azt a részt is jó volt olvasni.
Mert bár a történet lassacskán indult, botorkált, de aztán a végére lendületbe jött, és volt benne tér. Hagyott nyitva kérdéseket, és lógva érdekes szálat, de összességében igenis jó.

Ez egy elég egyedülálló könyv. Különlegesen ötletes a sci-fi alapszituáció: Egy aszteroida átalakítása csillaghajóvá s egy különleges küldetés. De amivel több: Egy elszigetelt közösség önfejlődése, a főhős viselkedése és fejlődése szociológiai szintű tanulmányozása, s a felvetett kérdések özöne. Igazi jó regény, nem véletlenül kapta a nemzetközi elismerést, ugyanakkor szerintem méltatlanul elfeledett. Nagyon megérdemli, hogy ajánljam!

Ezt is régen olvastam már, de úgy látom nagyon ráfér egy kis ajánlás.
Nagyívű történet, nagy kérdésekkel. A sci-fin túl van benne valami plusz, amire leginkább azt tudnám mondani, hogy „nagy epika”. Szerintem nagyon jól ötvöződik benne a sci-fi a hagyományos regénnyel.
Mindenképpen olvasmányos, emberközpontú. És van benne valami fölemelő.
Szóval jó szívvel ajánlom.

Eleinte nagyon úgy tűnt, hogy érdekes történet lesz ebből, de ahogy a szerző újabb s újabb melléktörténetekre tért, nagyon messze keveredett az eredeti száltól. Olyan semmilyenre sikerült. Fellelhetők benne Asimov vagy Arthur C. Clarke utalások (Robotika törvények, a fura második-harmadik generációs gyerekek akik szinte más dimenzióban élnek mint szüleik, az eredeti Földtől távolodó tartalék emberiség, az eljövendő nemzedékek visszakanyarodása a Földhöz mind-mind az előbb említett szerzők univerzuma). Habár ők kedvencek, ez egy nagyon B-kategoriás filozófikus, langyos könyv. Végül is mit akart közölni velünk ez az agyonkényeztetett, pszeudótudos-pszeudólázadó Zenon?