Nem ​vagyok én Aranylótusz 72% 17 csillagozás

A Nép Egyszerű Gyermeke birokra kel a Hatalom Olajozott Gépezetével – hajrá, hajrá, Nép Gyermeke! Első ránézésre macska-egér harcnak tűnik, de azért fog még a macska is cincogni! Láttam én már olyat – a Tom és Jerry-ben. Minden azzal kezdődött, hogy Li Xuelian, a vidéki fiatalasszony ki akarta játszani a törvényeket – hogy az egykéző Kínában megszülhesse második gyermekét (amiért alapesetben komoly retorziókra számíthatna Állam bácsi részéről), színleg elválik férjétől, hogy aztán – miután a gyerek már világra jön – ismét összeházasodhasson vele, mert ugye a törvény azt speciel nem tiltja, hogy két egygyermekes szülő összeházasodjon. Ez a terv. A zseniális terv. Csak sajnos az álválásból igazi lesz, amikor a férj sanda módon elvesz egy harmadik személyt, otthagyva a szószban szegény Li Xueliant. Aki apu fortyogó epéjévé válik, és bátran behajóz a kínai bürokrácia zátonyai közé, hogy bosszút álljon. Először csak (egykori) férjén, aztán egy idő után már mindenkin, akinek egy mákszemnyi köze is van az ügyhöz – kezdve szerencsétlen tisztségviselőkön, akiket útjába sodor a szél. Li Xuelian szándékai kezdetben respektálhatóak spoiler: le akarja mosni magáról a ráaggatott Aranylótusz* gúnynevet, ám egy idő után eléggé belecsavarodik ebbe a don quijote-i őrületbe, és egyetlen körvonalazható céljává az válik, hogy ami neki fáj, az fájjon másnak is. Ami elég sovánka cél, de látva a többi szereplőt: na jó, fájjon.

Érdekes regény fordulatos sztorival, ami helyenként nagyon mulatságosan ábrázolja az ázsiai nepotizmust és a tisztviselők kacifántos hierarchikus viszonyait. Cincálgatja a hatalom bajszát, de azért olyan hú-de-nagy leleplezésre ne számítsunk tőle – alapvetően mindig azon a határon belül marad, amit a kínai cenzorok (érzésem szerint, nem ismerek ugyanis egyet se személyesen) még nem satíroznak át piros alkoholos filccel. Önértékén szórakoztató, és magas az egzotika-koefficiense is – lehet, ezen változtatni kéne, de én még mindig már attól érdekesnek tartok egy regényt, hogy kínai író írta és Kínában játszódik. Eddigi tapasztalataim szerint kínai jellegzetesség például e regényben az, hogy nem sokat dolgozik a szereplők jellemfestésén – ezért néha azok döntései előkészítetlennek, odavetettnek tűnnek. Másfelől hiányzik a könyvből valami meghatározhatatlan „irodalmiasság”, ami Európában még a minimalista prózákat is jellemzi – olyan az egész, mintha nem is regényt, hanem tanmesét olvasnánk bizsergető szólásmondásokkal megfűszerezve, mint amilyen a „hangyaboly is tönkreteszi a gátat, letépett rügyből nem fakad virág, kis hibából nagy hiba fakadhat”, vagy a https://moly.hu/idezetek/859530 (tényleg van amúgy ilyen mondás, @Archibald_Tatum vagy @tengshilun molyok?). Fura, de megszokható, sőt: a maga korlátaival együtt finom élmény prózában ilyen hangot hallani. Egy másik jellegzetesség (nem állítom, hogy kínai jellegzetesség, szóval csak sima jellegzetesség), hogy a szerző bizonyos időközönként pár bekezdésben összefoglal mindent, ami addig történt, meg azt is, ami a többi szereplővel történt addig, amíg nem láttuk őket (és amit amúgy magunktól is kitaláltunk, meg annyira nem is érdekelt minket) – mondjuk ez már picit idegesített, de fogjuk rá, hogy ha a szappanoperákban lehet ilyen mankót nyújtani azoknak, akiknek problémája van a rövid távú memóriájával, akkor regényben miért is ne?

Végeredményben tehát tudom ajánlani Li Xuelian meséjét mindenkinek, akit érdekel a kínai próza, és az, hogyan jut el egy parasztasszony odáig, hogy a kínai bürokraták úgy rettegjenek tőle, mint a rusnya ángliusok William Wallace-tól. Hogy a kötetben olvasottak a gyakorlatban alkalmazhatóak-e köztisztségviselők bosszantására, azt majd egy későbbi karcban megírom.

* Aranylótusz a Szép asszonyok egy gazdag házban c. kínai kultregény negatív főszereplője, a szép, de gonosz és csapodár gyilkos asszony – ilyen értelemben Aranylótusznak nevezni valakit elég egyértelműen lebüdösk_rvázásnak számít.

Egyre inkább olyan érzésem támad, hogy a kínai kortárs szépirodalom egy kaptafára készül. Adott egy elég kacifántos történet, amibe számtalan abszurd elem kerül. A korábbi olvasmányok során is ezt tapasztaltam és most is. Sőt, meg merem kockáztatni, ha például Mo Yant olvasnék, akkor is így éreznék a könyvek kapcsán. Van valami a kínai irodalomban, ami a bőbeszédű meseszövésen túl egészen elvont, fura történetet képez. Itt és most miért kellett Li Xueliannak eddig próbálkozni? A becsületén esett sebeken túl eleve fölösleges, veszett ügybe fektette energiáit, ami megbosszulta magát. Nem éreztem túl olvasmányosnak a regényt, el is húztam jó ideig. Ugyanazokat a köröket futották, s időnként felcsillant a remény egy mozgalmas történet irányába, a kínai bürokratikus rendszer – mint egy túl méretezett erő – alig tudott megfékezni egy embert. A fentiekre visszatérve, azt érzem minden kínai regényben, hogy az ország grandiózus volta miatt nem nagyon látják át a saját országukban történteket sem. A túlzott bürokrácia nem képes hibátlanul működni. A regény legizgalmasabb része pont a véletlenek összesodrodásakor keletkeztek, de túl kis lendületet adtak az egészre vonatkozóan, ezért nem volt ütősebb ez a könyv a Szecsuáni csípősnél, amit 3,5 csillaggal díjaztam. Most is ez az érdemjegyem 3,6 ponttal.

Nos, a Moly tökéletes arra, hogy olvasmányokat lopkodjak a figyeltjeim értékelései közül, ezúttal @Kuszma volt az áldozat. Bár sokat gondolkodtam azon, hogy hány csillagot is adjak ennek a regénynek, mivel az ázsiai irodalomban meglehetősen járatlan vagyok, és nem egyhamar tudnék olyan kínai szerzőt mondani, akitől bármit olvastam.

Nekem az a benyomásom erről a regényről, hogy a Mennyei Birodalom Moldova Györgye írta meg. Annak idején hittan órán azt fogalmazta meg Moldováról a tanárom, hogy a legkommunistább író. Amikor rákérdeztem, hogy miért, emlékeim szerint valami olyasmi választ kaptam, hogy azért, mert úgy mutat be élethelyzeteket és problémákat, hogy azt sosem ideológiai, hanem kulturális vagy egyéni hibákra vezeti vissza. Li Xuelian történetében sem találkozhatunk a Párt és az ideológia bírálatával, ellenben korrupt hivatalnokokkal, nepotizmussal, blőd jelenetekkel bőségesen szembesülhetünk. A paravánt a szerző sohasem húzza el annyira a rendszer elől, hogy egy gyanútlan olvasó esetleg kritikát fogalmazzon meg róla.

Arra viszont jó, hogy a magamfajta idegen megismerje, hogy mi hajtja előre Kínát. Az egyik a már emlegetett nepotizmus, mindenki rokona mindenkinek, különösen, ha kérni akar tőle valamit. A következő a szívességek mindent behálózó rendszere, adok hogy adj, kapok hogy kaphass, és mindenki tudja, hogy ez így működik, függetlenül attól, hogy magas rangú párthivatalnok, vagy a szomszéd étterem szakácsa az érintett. A harmadik az alkoholizmus. Komolyan, én nehezen tudnék felsorolni a történetből bárkit, aki nem hajtott le legalább egy felest a könyv lapjain. A negyedik az apró szólás-mondások rendszere, amelyekhez bármikor hozzá lehet nyúlni, ha magyarázni kell a bajt. Így lesz a szezámmagból görögdinnye, a bolhából elefánt, a hangyák így eszik meg a gátat, a kacsa pedig kirepül a fazékból.

Látszik az is, hogy az idő fogalmához mintha másképp állna hozzá mindenki. Több mint húsz év telik el a regény lapjain, de az állandóság mindenütt jelen van, mert az nem lehet, hogy nincs szerdánként madzsongparti. Nem tudom, hogy a kínai regények jellemzője-e, de a végét elég kurtán-furcsán intézi el, mintha az okot kiváltó személyek története egyszer csak nem lenne érdekes tovább, és egy teljesen más fókuszt kapunk.

Idegen világ, abszurd helyzetek, mégis életszerű szövedék. Mindent egybevetve tetszik ez a könyv nekem, csak olyan felemás, mintha két író dolgozott volna rajta.
Az első fejezet izgalmas népmese. Kína, kommunizmus, igazságtalanság, és egy erős akaratú fiatalasszony. Amíg a huszonkilenc éves Li Xuelian szerepel a lapokon, elsodor a történet, és imádom a cicomátlan stílust. A második fejezet ezután olyan, mint az ice-bucket challenge. Utálatos! Van egy negyvenkilenc éves főhősünk, aki bámi áron kitart, lázad, tiltakozik, ez eddig jó. A történet is húz tovább, csak… Valami. Nagyon. Fura. Elborítják az oldalakat a szereplők gondolatai, de nem akárhogy – szájbaragós, önismétlő ciklusokban. A tetszetős szóképek mellé jön a bosszantó anyag. Mindenki „áitzzadja a trikóját és alsónadrágját”, amikor ideges. Nagyon sokan, nagyon sokszor. Zavar. Tíz, majd öt, majd három percenként összefoglaljuk a teljes eddigi történetet, ha kell, ha nem. Zavar. Amikor már azt is elhibázza a szöveg, hogy ki kihez beszél éppen, kedvem lenne a falhoz csapni az egészet. Zavar.
A zárás aztán megint szép és kompakt, tanultunk valamit, lekerekedik a könyv, mégis egyszerre érzem jónak és pocséknak. Vagy inkább azt érzem, nem értek valamit, amit talán kellene. Zavar.

Az alapötlet kiváló, ugyanakkor megdöbbentő (de érthető). A kivitelezés bő lére szabott, tekervényes, terjengős, elhúzott. Örültem a tőlünk távoli kultúrájú emberek mindennapjaba való betekintésért, a különleges ételeikért. Ennyi előnyét éreztem a regénynek, és még azt, hogy több helyütt humorral, fricskával fűszerezett. Egyébiránt nekem kissé hosszú, nem túl élménygazdag e mű.

Adott egy remek alapötlet, ami alkalmas arra, hogy bepillanthassunk a kínai nép egyik gyermekének kálváriájába. Eddig jó. A történet emellett feltárja, mit jelent az egyke-rendszer, hogyan hat ez az emberek életére, hogyan próbálják kijátszani az emberek; ezen felül pedig azt is, mi hajtja a bürokráciát az országban. Még jobb. Mindezt nagyszerű humorérzékkel szemlélteti az író. Kiváló.
Aztán jön egy nagyon hosszú felvezetés, sorozatosan ismétlődnek ugyanazok a mondatok, megfogalmazások; nagyjából minden esemény ötször is összefoglalásra kerül, és kezd unalmassá válni. Ezt tetézi, hogy elkezdődnek az elírások, helyesírási hibák, ami abban tetőzik, hogy összekeverednek a szereplők nevei. És innentől minden nagyszerű tartalma mellett is csak három csillag.

Utóirat: a mai süti fényében spoiler fontos tanítása van a könyvnek, kár, hogy elszúrják a formát.

Roppant abszurd sztori, néhol ismétlődő mondatokkal, felesleges reflektálásokkal korábbi eseményekre. Annyira más, mint amit keresek, kedvelek.