Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Beszélnünk kell Kevinről 573 csillagozás
Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.
Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.
A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.
Eredeti megjelenés éve: 2003
Enciklopédia 60
Szereplők népszerűség szerint
Kevin Khatchadourian · Celia Khatchadourian · Eva Khatchadourian · Franklin Plaskett
Helyszínek népszerűség szerint
Amerikai Egyesült Államok · Afrika
Kedvencelte 177
Most olvassa 49
Várólistára tette 806
Kívánságlistára tette 652
Kölcsönkérné 19
Kiemelt értékelések
”Lehet, hogy gyerek nélkül nincs értelme az életnek, de hát gyerekkel együtt mégis mi az értelme?”
Jogos a kérdés egy olyan nő szemszögéből, aki soha nem vágyott igazán gyerekre, és a külföldi munkái, boldog házassága éltette, de jogos kérdés főként akkor, amikor a gyermekéből a diáktársait lemészároló tömeggyilkos válik.
Eva levelek formájában dolgozza fel a történteket, melyekben – a születésétől fogva nagyjából kronológiai sorrendben – nyíltan ír Kevinnel kapcsolatos érzéseiről. Ezek általában nem pozitívak, hiszen a gyerek már csecsemő kora óta olyan viselkedési formákat vesz fel, melyek a szokásostól jellemzően eltérőek, mígnem olyan szintre fokozódnak, hogy Kevin reakciói, általános magatartása egy végtelenül romlott ember képét vetíti elénk. Egy olyan emberét, aki a világ valamennyi dolga iránt érdektelenséget mutat, örömét csak mások szenvedésében, kifigurázásában, és sárba tiprásában leli meg. Közben sorozatosan olyan határokat lép át, melyek ép ésszel fel sem foghatóak. Amikor azt gondoltam, hogy az aljas tettek tárháza kifogyóban van, újabb és sokkal elvetemültebb cselekedetek következtek, melyek mind előre vetítették azt, amit a regény elejétől fogva tudunk: Kevin több iskolatársát, angoltanárát és „járulékos veszteségként” egy menzást végez ki elborzasztó kegyetlenséggel.
A történetben az a megrázó, hogy jó esetben az ember soha nem kerül ennyire közel egy ilyen cselekményhez. Az édesanya szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, de Evaval együtt mi sem kerülünk közelebb a gyilkos motivációjához, a lelkében dúló folyamatokhoz.
Mindössze rengeteg kérdés merülhet fel a regény olvasása közben. Lehet-e valaki eredendően a velejéig romlott vagy a nevelés és a szocializációs folyamatok során válik szörnyeteggé? Lehet, hogy vannak olyan nők, akiknek tényleg nem való az anyaság? Vagy lehet olyan erős a külső forrásokból áramló agresszió, ami ilyen mértékű személyiség torzulást idéz elő? A Beszélnünk kell Kevinről című regény nem foglal állást a fenti kérdésekben, hiszen a családon belülről nehéz megítélni ezeket a kérdéseket, az ember több esetben csak sodródik az árral, az olvasó pedig Eva szemüvegén keresztül látja a történéseket.
A személyes véleményem az, hogy Eva nagyon tisztán analizálta a körülötte történteket, viszont a határozott fellépéseire irányuló törekvéseit a férje – aki számomra a legirritálóbb személyiség volt – sorban elnyomta, így egyedül maradt a végeláthatatlan küzdelemben. Vajon elkerülhető lett volna a tragédia, ha meghallgatásra kerülnek Eva segélykiáltásai? Egyáltalán szülőként mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?
Lesújtó és drámai regényről van szó, melynek soraihoz a mérhetetlen tehetetlenség érzése láncol oda. Számomra eddig az idei év legjobb olvasmányélménye volt.
A filmet láttam előbb, a váci Aporban óvónőnek tanuló lányom javaslatára (Neki a főiskolán ajánlották), s megnézve kivételesen nem voltunk egy hullámhosszon szerelmetesfeleségtársammal. Nekem nagyon tetszett, napok múlva is gondolkodtam róla, ő nem volt lenyűgözve. Aztán eszembe jutott, hogy Svájcba „emigrált” barátaink polcán ott van a könyv, nekünk meg van bejárásunk a lakásukba: s már nincs ott a könyv.
*
De mindez lényegtelen. A lényeges, hogy mindenféle szokásomnak ellentmondva, előbb olvastam az értékeléseket, mint a könyvet. Voltaképpen kíváncsi voltam a film után, hogyan vélekednek a könyvről annak olvasói. Majdnem minden értékelést elolvastam. Nem szoktam ilyet tenni. Leragadtam. Volt egy szó, ami csőbe húzott olvasás közben: őszinte. Többen ezt írták. Hogy szinte elviselhetetlen az őszintesége.
No, erre lettem kíváncsi. Manapság, a szókimondó (nem a trágárt értem most ez alatt) regények világában mit jelent az őszinteség?
*
Van két és fél gyerekem. Vannak sikerek, vannak kudarcok. A sajátjaimra gondolok.
Amikor a gyerekeim olyan tizeninnen voltak, exsógornőm egy közös nyaraláson ezt találta mondani a saját gyerekére: „Néha annyira hülye, hogy az elmondhatatlan!”
Akkor lefagytam, újra bootoltam. Azóta is hálás vagyok neki ezért a mondatért. Megtanított arra, hogy a gyerekeim, bár belőlem vannak, nem a folyományaim, nem életem céljai, nem életem értelmei, hanem különálló egyedek, önálló akarattal, érzelemvilággal, gondolkodásmóddal, értékrenddel, személyi igazolványszámmal. S akik ezen a jogon szerethetők. Nem csupán és nem elsősorban azért, mert belőlem vannak. S akik ugyanezen az alapon nem mindig szerethetők.
*
S itt a nagy kérdés, hogy mifene is a szeretet? Legrövidebben azt mondhatnám: dömdödöm. Csakhogy ez itt nem visz előrébb. Keresztényként tanultam meg, hogy a szeretet nem elsősorban érzés. Ha csak az, veszve van minden. A szeretet életelv, elhatározás, szívállapot: a szeretet adni-tudás. (Keresztényben: Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, a Fiú pedig úgy szeretett minket, hogy az életét adta.)
Az adni-tudás nem a mélykakáig való benyalást jelenti, nem a másik mindenben való feltétlen, elvtelen, parttalan kiszolgálását, hanem ezt: a rendelkezésemre álló eszközökkel, módszerekkel kihozni belőle a legjobbat. Ez nem érzés, hanem elhatározás, nekifeszülés kérdése. Isten nem érzelemgombolyag, hanem személy. És, mondja a Biblia: ő a szeretet. Így a szeretet nem egyenlő a szeretet érzelmi megnyilvánulásaival. Ma már morbidan fest, gúnyolják is, de néha akkor adok többet, ha elveszek.
Ez a gyereknek érzelmi szinten nem mindig a legjobb. Lássuk be.
*
Aztán: ez a világ kezd a visszájára fordulni. Mármint az értelem visszájára. Így-úgy a gyermekvédelemben dolgozom, hacsak a partvonalon is. Sorra látom, figyelem, hallgatom a kollégákat, akik a mélyvízben dolgoznak (vergődnek, evickélnek, túlélnek): a liberális a-gyerek-mindenek-előtt-és-felett-elv képviselői mindahányan. Ez most a polkorrekt. Ez most trendi. (Aztán ha helyzetbe kerülek, jobbára kijön belőlük a realizmus mind verbálisan, mind logikai szinten, mind a gyakorlatban. A napokban mondta egyikük, hogy mennyire elfogadhatatlan akár a verbális, akár a fizikai erőszak a gyerekekkel szemben, elsőre mindenkiben ezt tudatosítja. Aztán kicsit később elmesélte, hogy két gyönyörű kutyájával havi szinten kell megküzdeni, mert rendre át akarják venni a falkavezérséget, s a minap is csak egy jól irányzott seprőrúd térítette a helyes útra az egyiket. Kicsit csúfondárosan kérdeztem, hogy ehhez mit szólnak az állatvédők, hol maradnak az állatok jogai, de ő nem értette el az iróniámat, annyit mondott, hogy így megy ez, máshogy nem értik meg az ebek.)
A gyerekbarátság, -központúság érvényesítése közben még a politikának is eszébe jutott egy időben, hogy milyen jó ötlet a gyerekmagas villanykapcsoló meg a kakaóbiztos számítógép. Ha egy szülő rákiabál a gyerekére, ne adj' Isten, nyakon csapja az áruházi hisztizsákot, rosszalló tekintetek garmadáját kapja (miközben szerintem a látó-hallok többsége meg fellélegzik, hogy: végre!). A gyermekvédelemben is szigorúan kötelező az erőszakmentesség, mert az, ugye, tudjuk „a szellemileg gyengék fegyvere”.
Minden a gyerekért, s a gyerek mindenekfelett. A gyerek manapság nem családba születik, hanem család alakul a gyerekért. A gyerek ebben a felállásban nem családtag, hanem despota diktátor, akinek halvány fogalma sincsen a döntései összefüggéseiről, következményeiről, a kormányrúd mégis a övé. Csak azt látja, azt véli látni, hogy itt és most neki mi a jó. S lássuk be, ezt is jócskán benézi. S közben a politika, a törvényhozás mintha nagy-nagy gyöngédségében és féltésében a felnőtt-gyerek kapcsolatban mintha kizárólag a gyerek érdekeit nézné, vélem, mert, tény, ő a kiszolgáltatottabb.
Lionel Shriver, a könyv írója ezt a tételt kérdőjelezi meg. Tudniillik, biztosan a gyerek a kiszolgáltatottabb? Vannak esetek, amikor természetesen igen. De az esetek döntő többségében mára a szülők és a pedagógusok vannak kiszolgáltatva a gyereknek. Ha nem is a kénye-kedvének, de majdnem. Egyik oldalról fogy a levegő, fogynak az eszközök, miközben a másik oldalról nőnek a jogok, a kötelességek elmulasztása pedig következmények nélkülivé válik. A közvélekedés és a jogok által támogatva. Ha fel is ismerik, hogy tenni kellene valamit, már a deviancia is betegség (a gyerek erkölcsi-etikai felmentése), de ha a gyerek viselkedése átlép a társadalmilag elfogadott, közmegegyezés szerinti határokon, az mindenképpen csak a szülő felelőssége.
A sokak által utált Franklin, az apa gyakorlatilag a jog és a közvélekedés szerinti oroszlánkarmos szülő, aki tűzön-vízen védi a csemetéjét, aki nem hiszi el, hogy az olyan, amilyen, aki nem néz szembe a tényekkel, illetve a maga képére formálja a valóságot, a gyereke személyiségét. Franklin teljesen polkorrekt, gyerekbarát. Aztán nézete tarthatatlanságának következményének vérvalóságával is szembe kell néznie… De akkor már nem tud változtatni semmin sem.
*
A könyv őszintesége nem más, mint az, hogy kimondatja Eva-val: nem akarta a gyereket, a szülés nem váltotta ki belőle a kötelező anyai ösztönöket, s hogy a gyerek reakciói pedig cinikussá, hiperrealistává tették Kevinnel szemben, de a realizmust mindenki csak a szeretetlenségének, a hidegségének tudta be. Szóval az őszinteség egyfelől: ha reálisan látom a gyerekemet.
Másfelől, hogy belátom: ember vagyok, a kapcsolatok, tetszik, nem tetszik, input-output, adok-kapok alapon működnek, s előbb-utóbb mindenki azt kapja a kapcsolataiból, amit előbb beletett. S ez, gondolom, sokaknál kicsapja a biztit, mert a szülői szeretetet lehozza a mennyből a Földre. Azt mondja: sérülhet. Azt mondja: átalakulhat. S azt mondja: olyan, mint bármilyen kapcsolat (elrontható, fogyasztható, dagasztható, lehet távolságtartó, reménytelen és így tovább). S ezt valamiért nem szabad kimondani. De miért nem? Képtelenek vagyunk, nem merünk szembenézni a kudarcunkkal (ha a miénk egyáltalán)? Vagy feldolgozhatatlan, hogy tehetetlenek vagyunk, mert nem tudunk mit kezdeni a gyerek lényének a reménytelenségével (s ezért jobbára terelően csak úgy fogalmazunk: a problémával)?
*
A regény befejezése, minden erénye, őszintesége ellenére az utolsó egy-két oldal ezért számomra elfogadhatatlan. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Eva a történtek, a vesztesége után ekkora pálfordulásra képes. Bár az emberi lélek hatalmas öncsalásokra képes. Akár… (De valahogy mégsem…)
*
Zseniális darab, na! De komolyan. Mert valóban: fehér holló mód őszinte. Közhelyesen: tabudöntögető.
Ez a könyv üt, nem is kicsit! Nem azért, mert nagy és kemény a borítója, hanem azért, mert nem tudok napirendre térni felette még mindig, pedig sokat gondolkoztam ez alatt a néhány nap alatt, míg hű társam volt. Nem olvastam el a fülszöveget előre, így nem tudtam, mire számítsak, de azt hiszem, hogy nem is tudott volna felkészíteni erre semmi.
Talán soha nem találkoztam még ennyire őszinte, mély, húsba vágó könyvvel. Ha Kevin „nagy tettét” nem is nézzük, akkor is annyira fájdalmas, hogy idő kell a feldolgozására.
Az első gondolatom az volt, hogy „A következőnek, aki azért cs*szeget, hogy miért nincs még gyermekem, a kezébe adom, olvassa el, aztán utána beszélgetünk.” Most már úgy gondolom, hogy talán jó lenne, ha mindenki elolvasná, aki gyerekekkel kerül kapcsolatba. Nem állítom, hogy minden kicsivel ilyen nehéz, minden kapcsolat ennyire bonyolult, de tény, hogy azok közül a történetek közül, amiket Eva megosztott velünk, rengeteg az, amivel a hétköznapokban is találkoz(hat)unk, akár, ha visszanézünk a gyerekkorunkra, akár a saját csemetéinkkel való kapcsolatot vizsgáljuk (gondolom én, mert erről nem tudok nyilatkozni – egyelőre?). Számtalan olyan érzésről, félelemről, bizonytalanságról olvastam, amit már én is megfogalmaztam magamban, illetve voltak olyanok is, amik idáig még meg sem fordultak a fejemben, de most már még ezektől is rettegnék.
Mindenképpen szemléletformáló írásnak tartom, nagyon örülök, hogy nem mentem el mellette olvasás nélkül. Hogy miért nem kap mégsem 5*-ot? A végét valahogy nem tudom hová tenni. spoiler
Olvassátok!
„Bármit teszel is, az én fiam vagy, és én szeretlek téged”.
35 éves vagyok, nekem nincs gyerekem. Nagy valószínűséggel nem is lesz. Soha nem mondtam ki ezt a mondatot, soha nem éltem meg. Nem tudom átérezni ezt az érzést. Hallottam a szüleimtől, olvastam róla, sokszor, sok helyen, sokat, de személyesen sosem éltem meg.
Régen viselt meg egy könyv ennyire, mint ez. Nagyon nehezen haladtam vele. Nem azért, mert rossz volt. Nem. Ellenkezőleg. Mert ez itt egy nagyon jó könyv. De végtelenül nyomasztó. Mit él át egy anya, akinek a kamasz fia egy csütörtöki napon bemegy a gimnáziumába, és megöl tizenegy ártatlan embert. Hidegvérrel. Hogyan éli ezt meg anyaként. Hogyan dolgozza ezt fel emberként. Hogyan lehet, hogy másnap felkel a nap, és folytatódik az élet, mintha mi sem történt volna. Hogyan lehet, hogy… Hogy. Lehet? Lehet. Döbbenet
Nagyon nem akaródzik írni erről a könyvről, és talán el is hamarkodom, mert friss az élmény. Nem volt tökéletes, de tökéletlenül is nagyon tetszett nekem. Itt következik egy nagyon hosszú, unalmas és spoileres értékelés. spoiler
Lapról lapra, levélről levélre morzsol össze.
Csodálatos.
Nem hiszek az ördögűzésben, de az ördögiben igen.
Lenyűgöző.
A legutálatosabb kedvenc könyvem.
Bámulatos.
Ördögi.
És mégis, szinte már angyali is. De addig hosszú az út.
Mozival megúszni nem elég, olvasni kell.
Fejezetenként érzed azt, amit zuhanós rémálmaidban.
Ilyesmikről nem lehet mit írni.
Mire leérsz, arca lesz az ördöginek.
(2012k.)
Drága Eva!
Azt hiszem, az együtt töltött idő után már végre őszintén elmondhatom mennyire nem szerettelek az elején. Visszatetszést váltott ki belőlem, ahogy kipakoltál mindent az asztalra, és csak róttad, róttad a köröket, nem értettem hová akarsz kilyukadni a sok szenvedéssel és bezzeg akkor, bezzeg most-okkal. Nem jelentettél számomra akkor még eleget ahhoz, hogy ne nézzelek tolakodónak, amiért rám akarod sózni az egész életed. Az én bezzeg most-om úgy kezdődik, hogy bezzeg most már visszamennék, és hallgatnálak türelemmel, figyelmesen, és közben fognám a kezed…
Szépen lassan részeddé váltam, hozzád nőttem, mint gomolygó árnyék, a szoknyád mellől nézve az eseményeket. Belesimultam, idomultam rücskös kis életedbe. „Az idomulást pedig csak egy lépés választja el a ragaszkodástól”…
(a könyv elolvasása és a film megnézése után)
A fikció valósága vagy a valóság fikciója? Mert azt már nem mondhatjuk, hogy de kérem, ez túlzás, ilyen nincs. Talán pont ilyen sztori nincs, de hasonlót már láttunk.
Én is ilyen pszichopata lennék, ha ilyen anyám lenne és én is ilyen pszichopata lennék, ha ilyen fiam lenne. Már a levegő is mérgezett, ehhez már nem is kell sok(k), hogy ez a reality-show mindannyiunkat letaglózzon. Ranschburg Jenő mondta régebben, hogy „már a hároméveseken is kimutatható a pszichopátia összes tünete: pszichopatának születni kell”.
Ehhez a születéshez, már csak a környezet hatása, egy nem várt gyermek, hajszolt, de boldogságra törekvő élet szükséges. Itt minden adva van. És sok minden hiányzik, ami ezt a „levegőtlen” létet enyhíthetné. Hiányoznak a könnyek, nincsenek igazán nagy drámák, kitörő konfliktusok, nincsenek „vérremenő” és felszínre hozott, megrágott, átbeszélt krízisek. A viták, a „veszekedések”, néha célratörőbbek, feltáró jellegűek lehetnek és még ha nem is kellemes helyzet, de végre szókimondásra és nem a tehetetlenségbe vezet. Egyfajta várakozás van, hogy majd jön valaki és megoldja azt a mindenki lelkét puszító helyzetet, amiben haldoklik ez a család. Egymásban generálják a rossz érzéseket, és a jóra való szándékok elsikkadnak az érzelemmentes pillanatokban. Pedig itt vannak érzelmek, a harag, a gyűlölet, a kétség is az, de az elfojtás, a tanácstalanság sokkal nagyobb erővel bír. És ott a félelem. Az anya félelme önmagától, az eddigi életének elvesztésétől, a másik, az új életének megélésétől. Félelem a fiától, a férj elvesztésétől, önmaga elvesztésétől.
Úgy vettem kézbe a könyvet, hogy fogalmam nem volt miről szól. Én csak a filmet akartam megnézni, azt vártam, hogy bemutassák végre az itteni moziban is. De nem tudtam, hogy mi a témája, viszont Tilda Swinton az egyik kedvenc színésznőm és tőle mindent megnézek. A könyvet kölcsön kaptam és nagyon lassan, „egyre fogyó levegővel” olvastam végig.
Közben azon gondolkodtam, hogy Lionel Shriver vajon hogy vagy honnan bírta ezeket a sorokat előhozni? Annyira aprólékos és részletes minden mondata, az egész történetre folyamatos feszültség telepszik és onnan körbeveszi az olvasót is.
Vagy néhány oldal után leteszi az ember vagy a „fogságába” kerül, de amennyire érzelemsivár ill. elfojtott érzelmekkel teli, annyira nagy hatással van az olvasóra.
Jól megírt könyv, és mielőtt a filmet megnéznéd, azelőtt olvasd el. A kettő együtt még jobb!
Igen. Anyának beszélnie kellett Kevinről. Nekem pedig El Kellett Olvasnom. Bizony így. Csupa Nagybetűvel. Eleinte marha büszke voltam magamra, hogy bevállaltam egy ilyen mérvű lelki megrázkódtatást, mint ennek a könyvnek az elolvasása – legalábbis elkezdése –, mert szinte biztosra vettem, hogy én ezt a terhet nem fogom bírni. Az első – és legnagyobb meglepetés, ami ért, hogy ez a regény gyönyörű! Egy írói bravúr! Tudom, hogy sokszor írtam már, de Erre Tényleg maximálisan igaz.
Kedvesem gyöngéd panasza, miszerint ez a regény nagyon hatással van rám érzelmileg, idézem: „Úgy mész mindenfelé, mint egy alvajáró.” teljesen helytálló. Szerintem az történik, mint egy édes álom után. Napokig benne élsz, és csak lassan halványodik el az emlék; ámde mindig végigbizserget. Ez is ilyen lesz. Nem tudom, meddig tart majd a hatása. Pedig jócskán szenvedtem és többször feszített keresztre, de ez is volt az egyik célja. Anya nemhiába írt le mindent Rólad és Kevinről. A folyamaton végig kellett menni. Átkozott és dermesztő, de zseniális és félelmetesen jó és félelmetesen szörnyű is egyben. És éppen ettől az őszinteségtől és rettentő harmóniától van az, hogy olyan kegyetlenül jó ez a könyv.
Bármi mást írnék, csak spoilereznék.
Örülök, hogy nem olvasok fülszövegeket, mert akkor egészen biztosan bele sem kezdtem volna. Az pedig súlyos hiba lett volna.
Ó, te jóságos ég! – mondjuk, ha valami igazán megdöbbentőt látunk, hallunk, tapasztalunk. Ez a könyv aztán tökéletesen ez a kategória: földbe döngöli az embert, tényleg megdolgozza a lelkét.
Talán a legnehezebb olvasmányom volt eddig idén, egyben a legfelejthetetlenebb is lesz, amolyan „bevésődős”.
A levélregény egy olyan eseményt fejt vissza apró részletekig, ami több család életét változtatta meg jóvátehetelenül. Ahogy az elbeszélő édesanya lelkét abszolút lemeztelenítve emlékezik, nem vonva ki magát a felelősség alól, lenyűgöző! Holott az élete abszolút tönkrement!
Egy csomó kérdést vetett fel bennem a történet: vajon születhet egy gyerek eleve gonosznak? És ha igen, mi lehet ennek- illetve van-e egyáltalám oka? Talán mert egy nem igazán várt gyerekről van szó…vagy ennek köze sincs igazából az egészhez? Egy nagy talány az egész könyv, persze a végén a hatalmas csavarokkal!
Népszerű idézetek
„Engem a holokausztok nem lepnek meg. A nők megerőszakolása és a gyermekrabszolgaság nem lep meg. […] Én azon lepődöm meg, amikor az utcán elejtem a kesztyűmet, és valami tinédzser két sarkot fut utánam, hogy visszaadja. Azon lepődöm meg, amikor egy pénztárosnő széles mosollyal nyújtja át a visszajárót, holott én magam egész idő alatt a tárgyszerűség maszkját viseltem. A tulajdonosoknak postán feladott, elveszett pénztárcák, az aprólékos útbaigazítással szolgáló idegenek, az egymás szobanövényeit megöntöző szomszédok – az ilyesmik lepnek meg.”
238. oldal
Lehet, hogy gyerek nélkül nincs értelme az életnek, de hát gyerekkel együtt mégis mi az értelme? Az egyik életet egy rá következő élettel megválaszolni pusztán annyit jelent, hogy a cél terhét a következő generáció vállára helyezzük át, és ez a tologatás végül gyáva és potenciális vég nélküli halogatáshoz vezet.
286. oldal
Semmilyen szerepet nem játszom. Én magam vagyok a szerep.
271. oldal
Akkoriban nem volt könnyű dolguk az általános iskolai tanítóknak, már ha egyáltalán valaha is volt ilyen. Az állam oldaláról magasabb színvonalért, a szülők oldaláról magasabb osztályzatokért szorongattatott, a mindenfajta etnikai érzékenységet vagy szexuálisan illetlen magatartást láthatóvá tévő nagyítóüveg alatt dolgozó, az egyre inkább szaporodó, fűnyíró elven működő tesztek gépies követelményei és a diákok kreatív önkifejezésre irányuló követelései között őrlődő tanárokat vádolták a gyerekekkel kapcsolatos minden rosszért, de tőlük várták minden egyes gyerek megváltását is. A bűnbaknak és a megmentőnek ez a kettős szerepe színtiszta messianizmus volt, csakhogy náluk talán még Jézust is jobban megfizették.
368-369. oldal
Csak mert megszokok valamit, még nem jelenti azt, hogy szeretem is. Te is megszoktál engem.
245. oldal
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Colleen Hoover: It Ends with Us – Velünk véget ér 93% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok 92% ·
Összehasonlítás - Colleen Hoover: Verity 92% ·
Összehasonlítás - Lisa Jewell: A fenti lakók 87% ·
Összehasonlítás - Gillian Flynn: Éles tárgyak 85% ·
Összehasonlítás - J. K. Rowling: Átmeneti üresedés 84% ·
Összehasonlítás - Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap 95% ·
Összehasonlítás - Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap 94% ·
Összehasonlítás - Jodi Picoult: A nővérem húga 93% ·
Összehasonlítás - Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni 92% ·
Összehasonlítás