Isten ​hozott Amerikában 78% 194 csillagozás

”Mindig ugyanez a kérdés merül fel, ha emberekről van szó. Kinek az akarata erősebb a másikénál? Mit tegyek ahhoz, hogy kövessem az akaratomat?”

Az Isten hozott Amerikában egy önéletrajzi ihletésű, megrázó írás egy széthullott család történetéről, egy lány bűntudattal telített gyászáról. A 11 éves Ellen ugyanis sokszor imádkozott Istenhez, hogy haljon meg az édesapja, ám amikor ez valóban bekövetkezik a megkönnyebbülés mellett a lelkiismeret-furdalás is megjelenik, a kívánság valóra válása hatalmas lelki teherré válik. A kislányban elnémulnak a szavak, a csend ereje tölti be innentől mindennapjait, ez az egyetlen, amit kontrollálni tud. A színésznőként dolgozó édesanyja a fény gyermeke, míg a bátyja agresszív, manipulatív alkat, akitől Ellen nagyon tart. Gyakran hangzik el a jelmondat, hogy a ”fény családja vagyunk”, ám ez a fény csupán a felszín, illetve az édesanya próbálkozása a normalitás fenntartásához. A már nem gyerek, de még nem felnőtt lányba pedig lassan eszi be magát a sötétség. Ez a rövid regény elképesztő lelki utazás volt számomra, szívszorító olvasmány, amely nem cselekménydús, ám érzelmekben annál inkább bővelkedik.

Minden bizonnyal nem szükséges óriási reklámhadjárat ahhoz, hogy sokan kézbe akarják venni napjaink egyik legsikeresebb írójának, Karl Ove Knausgård ex-feleségének a nemrégiben megjelent könyvét, hisz valószínűleg sokan kíváncsiak lehetnek a Harcom című önéletrajzi regényfolyamban is megénekelt asszonyra. Én azonban nem ezért vártam Linda Boström Knausgård kötetét (őszintén szólva, ebből a szempontból nem is érdekelt igazán), hanem azért, mert az Isten hozott Amerikában elképesztően és egyöntetűen jó kritikákat kapott világszerte.

A könyv története könnyen és egyszerűen elmesélhető, ám annál nehezebben megfogható. Ezért kezdem inkább az előbbivel. Ez az alig százoldalnyi szöveg egy tizenegy éves kislány, Ellen, belső monológja, aki egy nap saját elhatározásából úgy dönt, hogy többé sem szóban, sem írásban nem kommunikál környezetével. Ennek az oka látszólag az, hogy a gyermek imáiban arra kérte Istent, ölje meg az apját, és bizony ezek az imák meghallgatásra is találtak.

A döntésében a legfurcsább viszont talán az, hogy ezt az anyja is elfogadja. Így egy kimondottan furcsa és groteszk szituáció bontakozik ki ebben a szikár, tőmondatos narrációban: miközben folyton fel-felvillan a múlt – ami a kezdetek kezdetén inkább idilli a gyönyörű és sikeres színésznő anyával és a kimondottan tevékeny apával, hogy aztán a férfi egyre növekvő, ám részleteiben soha ki nem fejtett furcsaságával egyre sötétebbé váljon –, a jelen sem fest túl rózsásan. Az idősebb fiútestvér naphosszat bezárkózva él a szobájában a saját maga által beszögezett ajtó mögött, hogy többnyire csak arra az időszakra bukkanjon elő, míg a húgát terrorizálja, az anya pedig úgy néz ki, elfogadja a helyzetet, és folyton azt hajtogatja, hogy a miénk a „fény családja”, és zavartalanul éli saját életét (próbák, fellépések, fiatal szeretők), látszólag ugyanúgy és ugyanannyira szeretve a gyermekeit, mint korábban.

Láthatjuk, hogy már maga a történet (vagy az összefüggőség hiánya miatt inkább történések sorozata) is kemény és megterhelő, ám ami mögötte van, az maga a megfoghatatlanság. Persze van (vagyis volt) egy mentális betegséggel küzdő apa, aki az idők során sokszor viselkedett furcsán és agresszíven (a gyerekekkel viszont soha), de ő már meghalt. Akkor mégis mi miatt ilyen a család? Miért viselkednek így? Miért nem tud senki változtatni? Miért nem csinál semmit az anya vagy a környezetük? Mi miatt némult el Ellen? Valóban a bűntudat miatt, mert azt hiszi, hogy az imái miatt halt meg az apja? De miért van bűntudata, ha nélküle mindenkinek könnyebb lett az élete? Vagy esetleg az apja bár nem verte, de valami rosszabbat tett vele? Vagy a kislány maga is pszichikai betegséggel küzd, és nincs mögöttes indok? Van kulcs, csak átlapoztunk rajta? Ennyi kérdés után mit tehet az olvasó? Hát visszalapoz, és keresgél.

Ennek is csak annyi értelme van, hogy jöjjenek az újabb kérdések (persze mindenkinek más lesz a fontos), nekem például az, hogy az állandóan mosolygós, pozitív és gyermekeit minden körülmények között elfogadó anya a maga viselkedésével lehet-e bűnös abban, hogy a dolgok így alakultak? Hm, lapozzunk csak vissza (jelen pillanatban még nem tudunk lapozni, mert könyv alakban még nem elérhető a kiadvány, de hátha nem kell sokat rá várni)…

Azt hiszem, hogy már ennyiből is sejthető, hogy Linda Boström Knausgård önmagában is megállja a helyét az irodalmi palettán, nem kell hozzá a híres ex-férj. Az Isten hozott Amerikában tipikusan az a könyv, amin gyorsan át lehet rohanni, de amihez időnként bizony vissza is lehet térni. Hogy mennyire van igazam, győződjetek meg róla személyesen!

Két hete hallgattam egy beszélgetést Valuska Lászlóval és Rostás Enivel az Összekötve sorozatban, ahol Karl Ove Knausgard Harcom sorozatának Álmok című új kötetéről folyt a diskurzus. Ott hangzott el, hogy a szerző volt felesége, Linda Boström Knausgård első magyar nyelvű könyve most fog megjelenni, bár a járványhelyzet miatt egyelőre csak elektronikus formában. Én azon emberek táborába tartozom, akik még nem olvasták a norvég szerző önéletrajz jellegű könyveit, így mondhatni teljesen ismeretlenül, minden befolyásoló tényező nélkül vettem kezembe Linda rövidke kötetét.

Jó ideje már, hogy felhagytam a beszéddel. Mindenki megszokta. Az anyám, a bátyám. Az apám meghalt, így nem tudom, ő mit szólna. Talán azt, hogy ez az örökségünk(…)Talán mindvégig bennem lakozott a csend.

Ezzel az erős és nyers felütéssel kezdi meg mondandóját az írónő, mint láthatjuk egy gyerek szemszögéből mesélve. Pár oldallal később azt is megtudjuk, hogy a lány önmagát vádolja apja halála miatt, mert ő kívánta, hogy meghaljon. Sőt, imádkozott érte. Lassan bontakozik ki az egész család története, ami egy alapvetően pszichés betegségekkel terhelt kisközösség mindennapi esetét tárja fel.

Az, hogy a tizenegy éves kislány felhagy a beszéddel, nem is olyan ritka eset. A szelektív vagy totális mutizmus valamilyen stressz vagy lelki terheltség esetén léphet fel az ember, és főleg a gyermekek életében. Állítólag elég ritka jelenség, de én már két ilyen gyerekkel is találkoztam. Tehát nem egy ismeretlen dolog ez, és azt mondhatnám, hogy jelen helyzetben teljesen érthető a gyermeki reakció. Ellen, aki megtapasztalta szavainak mágikus erejét, a kimondott ima beteljesülését, nem mer beszélni. Teljes bezárkózása azt jelenti, hogy sem az édesanyjával, sem bátyjával, sem pedig barátaival nem kommunikál. Berendezkedik kis világába, különösebben nem is érez késztetést, hogy kilépjen onnan, és alapvetően a szobáját sem hagyja el, csak, ha iskolába megy. Ez utóbbi tünettel azonban nincs egyedül, mert nagy testvére is ugyanezt csinálja, sőt ő még a mosdóba sem igen akar kimenni. Mindenki egész jól elvan a szuverén keretei között egészen addig, amíg valamilyen külső tényező nem kényszeríti ki őt a langymeleg nihilből. A testvérek kilépési törekvésének lehetünk tanúi a későbbiekben. És ott van még a családban harmadikként az édesanyja, aki a maga meggyőződésétől sugallva próbálja megtartani az egyensúlyt, és élni a saját ambiciózus, színésznői életét.

A könyv nagyon gyorsan olvasható, valahogy késztetést érzünk arra, hogy minél előbb kiderítsük az okokat, melyek ide vezettek. A szöveg összemosódva szemezget a némaság előtti, az apa halála körüli és a jelen időszakból. Ő maga is keresi a magyarázatot, gomolyog körbe-körbe, miközben újabb morzsákat kapunk.
A szöveg maga elég szikár, kissé nyers, jól igazodik a gyermeki kifejezésmódhoz. Ugyanakkor jellemző rá egy bizonyos, már-már aforizmaszerű bölcsesség is, ami rövid tagmondataival rendkívül kifejező tud lenni.

„Mindennap kell valamit tenni azért, hogy jobb legyen.”

„A specialista az akaratát fogja összemérni az enyémmel; melyikünk lesz az erősebb? Mindig ugyanez a kérdés merül fel, ha emberekről van szó. Kinek az akarata erősebb a másikénál?”

Egy megsebzett családot ismerhetünk meg a lapokon keresztül, ahol mindenki áhítja a harmóniát, miközben küzd a maga démonjaival. Ellen is visszavágyik az édesanyja karjai közé, az ő szeretetébe, az anya is szeretné megélni a teljességet, és a nagyfiú kimondatlan óhaja is saját helyének megtalálása. Mondanom sem kell, hogy mindhárman a maguk eszközeivel dolgoznak; érdemes megismerni ezeket. Amellett, hogy a kislány, Ellen döntését érzékeljük a leginkább, az anya megértő, semmit sem erőszakoló szeretete is elgondolkodtató. Számomra egy bátor szeretet hangja ez, ami nagy magabiztosságot, erős hitet feltételez, és ez valahol nem bohémség, hanem egy jófajta liberalizmus.

A szerző átható írása erősen önéletrajzi jellegű. Noha tagadja azt, hogy saját életét vetette volna papírra, azért sok a hasonlóság. Linda édesanyja is színésznő volt, hasonló kettősségekkel, mint a regényben szereplő családanya. Akárcsak a köteteben, úgy a való életben is pszichés betegséggel, bipoláris zavarral küzdenek az apák, sőt Linda B. Knausgård-nál 26 évesen ugyanezt a betegséget diagnosztizálták. De egyezés van a szerző és a kislány befelé forduló, kontemplatív jelleme között is.

Végül felmerült bennem a kérdés, hogy mi végre született ez a kisregény. Mert minden érdeme mellett nekem kicsit kevés volt. Élvezetes, ugyanakkor nehezen befogadható írás, ami lógva maradt, keresi a helyét még most is. Amit leírt, ahogy leírt az nagyon tetszett, de hiányoltam köré a rámát.
Mivel nem olvastam Karl Ove Knausgård-nak a sorozatát, amiben alaposan kitárgyalja életének szereplőit – a fenti hivatkozás beszélgetésében is erre utalnak-, felmerült bennem, hogy lehet, hogy Linda kicsit válasznak, vagy kiegészítésnek, egyfajta mellékletnek is értelmezhető írásnak szánta kötetét. Így lenne vajon teljes az egész?
Nem tudom, de számomra mindenképp érdemes volt elolvasni Ellen némaságának történetét !

https://annamarie-irkal.blogspot.com/2020/05/bostrom-kn…
spoiler

Nem igazán zavar, de mégsem hagyhatom kimondatlanul, itt nem egy ötödikes kislány az elbeszélő. De még csak nem is egy átlagos felnőtt. Itt valaki olyan beszél, akinek már kellő távolsága van a traumától és a poszttraumatikus állapot velejáróitól. Olyan, aki átlátta és megértette, hogy mi zajlik le egy gyerekben, és most belső monológgá fogalmazza át nem csak azt, ami elhangozhat a gyermeki lélekben, hanem azt is, ami ott nem kap szavakat, sőt talán értelmi szinten nem is regisztrálódik. Ez persze rásegíthet a már nem gyerek, még nem felnőtt nyelvezettel az életkori hitelesség kialakítására, de könnyen mögé lehet látni, és pszichológusi képzettség nélkül is bátran mondom ki, ez a szöveg egy komoly terápia végeredménye. De tényleg nem zavar, hogy egy minden részletében kifejtett esetleírást olvashatok.
Ez az érdekes pszichés történet stilárisan is ennek a kettős helyzetnek a jeleit viseli magán. A nyelvtani időt tekintve szembekerül a jelen idejűség, a frissen megéltség a már mindentudó elbeszélő jövőbeni, visszatekintő pozíciójával. A határozott kijelentések és az egész történetre kivetülő tudás mondatai kibillentik az elbeszélőt, és az utólagos narrálás helyzetébe lökik. Ez ad egy furcsa feszültséget a szövegnek. Mintha most történne csak minden, de már megtörtént, az elbeszélő már értelmezte, összefüggéseiben elhelyezte…
De igazából még ez sem zavar.
Erősen kutatok az engem zavaró faktorok után. Ezeket irodalmi szempontúaknak vélem.
Nagyon kemény munka lehetett ezt így összeszedni, ezt értékelem, de nyelvileg nekem éppen attól lesz érdektelen, hogy az utólagosság miatt nem jelenik meg a psziché zavarodott állapota. Helyette egy nagyon higgadt és konzervatív szöveget kapunk, egy közepesen esztetizált pszichés állapot leírását. Segítő, érzékenyítő jellegű szöveget. A cél nem irodalmi, hanem tartalmi. Megvilágító ereje van. Hogy tudjuk, milyen ez.
Szerkezetileg is csapongónak találtam, amit ugyan úgy is lehet értelmezni, hogy újra és újra lendületet vesz, de én inkább itt kitalálatlanságnak véltem, nem a szöveg lényegi eszközének. Maga a képiség is következetlenül, ötletszerűen heterogén. Néha bizarr videoklipes elemek bukkannak fel (babakocsi, szögelt ajtó, döglött hal), de a felbukkanásuk és jelképiségük is előkészítetlen, szervetlen.
Ismétlem, fantasztikus, ahogy egy lélektörténetet átlátott az író, de egy kis műnél elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy zseniálisat alkosson. Ezért magyarázkodom hosszan, mert ugyan nagyon érdekes, különleges, megfogja és felzaklatja az embert, de nem lett belőle irodalmilag magas szintű munka. off
Napok óta emiatt Szvoren Edinát olvasok, de nem tudom megfogalmazni, hogy mitől válnak az ő szövegei ehhez képest irodalmilag csiszolt darabokká. Miként emelkedik el a jól megértett és jól magyarázott pszichés leírástól a nehezen körülhatárolt irodalmiságba. De míg Szvoren Edinánál ezt látom, addig LBK-nál nem.

A volt férj, Knausgard okán tuti sokan rámozdulnak majd… Én is…
Háát.. hmmm
Sűrű és szikár, szívszorító olvasmány, elég depresszív, feloldás nélküli. Tud írni a hölgy, az nem kétséges, csupán a téma nem lesz könnyen befogadható. Zaklatott és elgondolkodtató persze, csak a megoldás hiánya végképp nem ad „aha” élményt. A címnek semmi köze utazáshoz, ez a „család” nem a széthullás szélén van, talán soha nem is volt egyben. Különlegességre vágyók előnyben.
https://gaboolvas.blogspot.com/2020/05/isten-hozott-ame…

Karl Ove Knausgard a Harcom sorozat második, Szerelem című kötetében többször is említést tesz arról, hogy Linda maga is író, de ezek alapján nyilván semmit sem tudtam meg a feleség írói munkásságáról. Így hát nagyon kíváncsi volt erre a könyvre, érdekelt, hogy milyen író Linda, akinek cseppet sincs könnyű dolga a volt férje „árnyékában”. Az Isten hozott Amerikában a második regénye, ami saját bevallása szerint félig-meddig önéletrajzi alapú,de mégsem önéletrajzi könyv.

Rövid, de nagyon megrázó írás. Egy 11 éves kislány szemszögéből mutatja be egy diszfunkcionális család mindennapjait, időként az apa halála körüli időszakot. A családtagok egymás mellett, de gyakorlatilag a saját démonaikkal küzdve élik életüket, amely ellen a főszereplőnk teljes némasággal, mint számára egyetlen lehetséges eszközzel tiltakozik. Látszólag az apa hirtelen és Ellen által is vágyott halála okozza ezt a némaságot, azonban ahogy haladunk előre a történetben egyre inkább megkérdőjelezzük, hogy ez volna a valódi kiváltó ok. Sorra kerülnek felszínre a furcsábbnál furcsább dolgok, a fiútestvér brutális és terrorizáló viselkedése, az anya állandó „minden a legnagyobb rendben” és „mi vagyunk a fény családja” műmosolya, amely mögött semmiféle valódi érzelem nincs. Mindvégig érezzük, hogy Ellen valójában csak arra vágyik, hogy igazán szeressék, de mivel ezt (sem) képes kimondani, így inkább nem is mond semmit sem. Térben és időben, álom és valóság között, a kislány gondolatai között cikázva próbálja meg összerakni az olvasó a történet darabkáit és megoldást találni arra, amire lehet, hogy nem is létezik egy egzakt válasz.

Lehetséges, hogy ez az írás egyfajta terápiát is jelenthetett az írónő számára is? Mindenesetre az biztos, hogy olvasottak alapján Linda önállóan is, a volt férj hírneve nélkül is megállja helyét íróként és kíváncsian várom, hogy olvashassak még tőle.

Érdekes, hogy az irodalom tele van apákkal, de nagyítóval kell keresni az erős anya karaktereket és anya-lánya kapcsolatokat.
Az, amit az “Isten hozott Amerikában” megmutat, szinte teljesen hiánycikk az irodalomban. Pedig égető szükségünk lenne a palettán húsvér, egyedi, színes, gondolkodó, komoly, kemény nőkre;
valamint az anya-lánya kapcsolatok bonyolultságának ilyen ezerrétű mélységben való ábrázolására.
Isten hozott, Linda Boström Knausgård! Jó, hogy jöttél!

Bővebben a www.7.szoba.hu Nappalijában link

A fülszöveg felkészített ugyan arra, hogy az Isten hozott Amerikában nem ígérkezik könnyed olvasmánynak, de erre a nyers, egy tizenegy éves gyerek nyelvi eszközeivel, mindenféle kozmetikázás nélkül megírt gyászmonológra nem. Olyan mélyről jövően árad belőle a kétségbeesés, a fájdalom, amit nehéz nem átérezni, és kívülállóként olvasni a könyvet. A szerző ezzel a hangvétellel rögtön bevonzza az olvasóját, és onnantól kezdve nincs megállás, mert a kötet letehetetlen. Olvasni akarja, hogy megtudja a miérteket, a történések hátterét, megismerje a szereplőket, akik gyászolnak, bántják egymást, elzárkóznak a másiktól, miközben körüllengi őket a sötétség és a csend.

A baljós csend mögött pedig a múlt és jelen tragédiái rejlenek, amelyek mozaikokból, párhuzamosan haladva, apránként állnak össze „csonka” egésszé. A jelzőt azért tettem idézőjelbe, mert a kislány gondolatvilágából töredékesen rajzolódik ki az összkép, amiből hiányzik a többi szemszög, mégis a teljesség hatását kelti. Mindezt úgy, hogy szinte egyáltalán nem ír konkrétan a lelki terhekről, inkább megmutatja őket azzal, ahogy a bátyja és az anyja viselkedik vele. Előbbi kiszámíthatatlan agresszivitással, ami megriasztja a kislányt, és inkább saját világába menekül, utóbbi pedig az állapota iránt tanúsított daccal, majd később megértéssel. De a kislány számára a legnehezebb az anyja iránt érzett szeretett ki nem mutatása. Ahogy egyre többet tudunk meg a családról, úgy derül ki, hogy a fülszövegben említett „széthullás” igazából nem fenyegeti a családot, mert igazából sosem volt egyben. Az csak egy látszat volt, amit az anya próbált mindenáron fenntartani, de csupán vágyálom maradt.

Úgy ír a gyászról, hogy az érzelmekről nem beszél sokat, írásmódja szikár, tömör, szinte száraz a szöveg, ennek ellenére mégis érezni a főszereplője lelkének összes rezdülését. Ezáltal a szerzői hang erős, képes bevonni, magával ragadni az olvasóját, ugyanakkor kegyetlenül őszinte és mindent bemutat, amit muszáj. Legyen az bármennyire fájdalmas vagy felkavaró. Ezáltal, a kevés, lassú történés ellenére intenzív atmoszférát teremt.

A történet végül eljut egy olyan pontra, ahonnan látszik a helyzet megoldása, a kislány állapotában beáll némi változás, és a családtagjai is elkezdenek közeledni felé, de nem éreztem lezártnak. Nem volt igazi feloldás, csak lehetőségek, ezért számomra a várt katarzis elmaradt.

A teljes kritika az alábbi linken olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2020/05/22/konyvkritika_…

„Sötét van a szobában. Nem gyújtok lámpát. A fény családja vagyunk. Fény. Sok minden van, amire még gondolni sem érdemes.”

Ez a könyv nem egy könnyed menet. Az írónő elég szikár, rövid, de tényszerű mondatokkal dolgozik. Ebben a könyvben mondhatni nem sok fény van. Egy diszfunkcionális család mérgező hétköznapjai. Szomorú, néhol falkavaró történet. Igazán azt éreztem, hogy nem három dimenziós történet, hanem inkább a hangulat az, ami átjön. A szereplők, nos azok csak léteznek. Ez egy minimalista sztori.
Jóval később értékelem most, mint olvastam, és hát már nem annyira van meg a történet. Emlékszem a hangulatra, de a szereplők azóta cserbenhagytak.

Egy 11 éves lányról szól a történet, aki átélt traumái után a némaságban keres menedéket. De gondolatai hömpölyögnek, és ezt az áradatot mutatja be a könyv. Nagyon nehéz, melankolikus, szívbemarkoló olvasmány.