A könyvtárban láttam meg ezt a könyvet, és hazahoztam átlapozni; már csak azért is, mert el nem tudtam képzelni, hogy lehet egy egész könyvnyit írni arról, hogy „legyünk minél többet a szabadban”.
Egy svéd újságírónő írta, aki Amerikába házasodott, ott születtek gyerekei, akik ott kezdtek iskolába (meg persze előtte a könyv által iskolaelőkészítőnek fordított preschoolba) járni. Amikor 4 és 7 évesek voltak a gyerekek, fél évre ideiglenesen visszaköltöztek Svédországba, és ekkor született ez a könyv, amiben az amerikai és a svéd szülők természethez való viszonyát, a két iskolarendszert (legalábbis az alsós osztályokat és a preschoolt), meg úgy általában a két típusú gyereknevelést hasonlítja össze. Nekem az a része volt a legérdekesebb, amelyikben egy-két tényt meg lehet ismerni a könyvből az amerikai és a svéd intézmények működéséről.
Az amerikairól eddig sem hallottam sok jót, ez a könyv pedig még jobban ecseteli az iskolarendszer és az ottani élet kellemetlenségeit. Álmomban sem gondoltam volna pl., hogy az iskolai órák közötti szünet megléte az nem természetes mindenhol, és kutatási eredményekkel kell győzködni az amerikaiakat, hogy bevezessék ott is a szünetet az iskolákban. De még ha (most már) van is szünet, még azt sem tölthetik kint a szabadban, mert az ottani „perkultúra” (ti., hogy mindenért mindenkit be lehet rögtön perelni) miatt a pedagógusok keze annyira meg van kötve, hogy a gyerekeknek szinte semmi sem szabad csinálni… pl. nem csúszkálhatnak a jégen, nem hógolyózhatnak kb. semmit sem csinálhatnak, mert „veszélyes”, és félnek, hogy ha valakit baleset ér, akkor beperlik őket. Első a biztonság! Ezért inkább biztonságosan bent ülnek az épületben, és tableteznek, nehogy baj érje őket. De egyébként sok gyereket nem csak a biztonság miatt nem lehet kivinni, hanem azért sem, mert nincs megfelelő ruhájuk. Mivel mindenhová autóval mennek, egyszerűen nem adnak rájuk az időjárásnak megfelelő ruhákat.
Ráadásul borzasztó a teljesítménykényszer, állandóan sztenderdizált teszteket íratnak a gyerekekkel, és attól való félelmében, hogy lemarad a gyereke, van olyan szülő, aki állítólag a háromévest (!) másik preschoolba íratta át, mert úgy találta, hogy az előzőben nem feladatoztak eleget, nem gyakorolták eleget a matematikát és az írást, hanem „csak” játszottak…
Ebből a környezetből kerül át a hét- és a négyéves gyerek Svédországba, az ottani intézményekbe, ahol persze gyökeresen más minden, sokat vannak kint minden időjárásban, fontos a természet szeretete, a környezetvédelem, a szabad játék, a mezítlábazás, a sarazás stb. stb. Ezt ismerjük, úgyhogy erről nem is írok többet. (Amúgy a leírtak alapján a magyar óvodák időbeosztása, működése kereteiben eléggé hasonlít a svédhez.)
Ezért is volt kérdés számomra, hogy miről ír ennyit a könyv: rengeteg kutatást, tanulmányt, ezt-azt citál, amiben – vélhetően – az amerikaiakat akarja meggyőzni, hogy jó kint lenni a friss levegőn, de ezeket a részeket átugrottam, mert ez azért evidens, szerintem túl sokat ír róla. Sokat ír még praktikus tanácsokat is, mint pl. a megfelelő ruházat, meg ne féljünk, hogy megfáznak, meg nem baj, ha folyik az orruk, lehet a kisbabákat kint altatni a babakocsiban, nem baj, ha sárosak a gyerekek stb. stb., de ezek inkább már túl vannak magyarázva.
Ami érdekes lenne, de nem tudjuk meg, mert a könyv pont ezen a ponton ér véget, hogy vajon a féléves svédországi tartózkodás után miként tudnak visszailleszkedni az amerikai iskolába a gyerekek, akik előzőleg Amerikában nem szerettek iskolába járni, de Svédországban kivirágoztak, és igazi kis természetszerető, önbizalommal teli, közösségi lényekké váltak.
Mielőtt teljesen elásnánk az USÁt, és piedesztálra emelnénk a svédeket, azért azt is vegyük figyelembe, hogy az USÁban sokkal nehezebb megvalósítani ugyanazt a gyereknevelést, mint a svédeknél, már csak olyan alapvető különbségek miatt is, hogy Svédországban azért nem túl nehéz erdőt, vagy ha nagyváros, legalább parkot találni a közeledben, bárhol is laksz; míg az USÁban előfordul, hogy a legközelebbi látogatható zöldterület (ami mondjuk egy rezervátum) negyven perc autózásra van. És egészen abszurd dolgokat is leír itt a nő, pl. hogy megbüntették őket a rendőrök, mert a lányai fürödtek a patakban, és mint kiderült, az az ottani törvények szerint tilos…
És akkor még ott vannak a társadalmi-kulturális különbségek is. Más keretek között nehéz ugyanazt megvalósítani. Itt érzékletes (bár azért szerintem nem mindennapos, hiszen mindegyiknél írja, hogy nagy port kavart a sajtóban) példák, amikor pl. skandináv szülőket Amerikában feljelentettek és lecsuktak pár napra (a gyereküktől elválasztva…) azért, mert a gyereküket kint hagyták a babakocsiban a bolt vagy a kávézó előtt, amíg ők bent voltak… Ez a skandinávoknál teljesen megszokott, az USÁban meg sokan a gyerek veszélyeztetésének tekintik.
A könyv további részein ír még olyanokról is, hogy pl. mennyire engedik szabadjára a szülők a gyerekeket (pl. hány éves kortól csavaroghatnak egyedül a környéken), persze ebben is óriási a különbség, de azért ugye ez is más egy svéd kistelepülésen, ahol alig van forgalom, és megbíznak egymásban az emberek, és megint más Amerikában, ahol mindenki fél (valószínűleg ugye több joggal), és rögtön kihívják a rendőrt, ha egyedül látnak egy gyereket az utcán.
A végén esik még szó a kütyüzésről is, szintén túl hosszan taglalva, hogy az mennyire ártalmas, meg mennyi az ilyen-olyan szervezetek ajánlása a napi képernyőidőt illetően stb. stb. És paradox módon éppen ez hozza közelebb egymáshoz az amerikai és a svéd nézőpontot, mert a svéd gyerekek is ugyanúgy a kütyük hatása alá kerültek, és emiatt nekik is csökken a kint töltött idejük… Nekik annyival jobb a helyzetük, hogy van honnét leromlaniuk, meg az iskolában kint töltött idő még így is kompenzálja a tabletezést.
Nem mondom, hogy életem legnagyobb olvasmányélménye volt, de ha valakinek a kezébe akad, és érdekli a téma, egy átlapozást megér.