Az ​éjféli égbolt 281 csillagozás

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
240 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634198239 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
240 oldal · ISBN: 9789634198246 · Fordította: Farkas Veronika

Enciklopédia 8


Kedvencelte 19

Most olvassa 3

Várólistára tette 259

Kívánságlistára tette 211

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

ProKontra>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Az éjféli égbolt érdekes történet, elgondolkodtató mondanivalóval. A regény legfontosabb üzenete a megbocsájtás az elfogadás és az elengedés. És a legfontosabb elemei a túlélés, a félelem és a magány. Nem a katasztrófára fekteti az írónő a hangsúlyt, hanem arra, ami utána van, mindezt úgy, hogy sem mi olvasók, sem a szereplők nem tudjuk, hogy mi történt valójában. A félelmeinkre alapoz. Hogy mire gondolok? Mitől fél az ember leginkább? Attól, amit nem tud, ami ismeretlen számára, és persze a magánytól. A félelem az emberi léthez tartozik, elengedhetetlen, mert ez tart életben minket, egyfajta védelmi mechanizmusként működik. A földön közel nyolc milliárd ember él, mégis sokan érzik magányosnak magukat, akkor is, ha közben rengeteg ember veszi körbe őket. Akkor most képzelj el egy olyan világot, amelyben egyedül vagy. Amelyben történt valami a Földdel, és szinte biztosra veheted, hogy egyedül maradtál. Nem szólhatsz senkihez, nem ölelhetsz meg senkit, nem mesélheted el a félelmeidet, a napjaidat, a gondolataidat, magányos vagy, ráadásul nem tudod mi történt, és kideríteni is képtelenség. Most állj meg egy percre és gondold át újra, amit írtam. Félelmetes, igaz? Lily Brooks-Dalton zseniálisan gyúrta egybe ezeket az érzéseket, és kíméletlenül vetette papírra, hogy aztán az olvasó görccsel a gyomrában olvassa azt, amitől a leginkább retteg. Rámutat arra, hogy nem értékeljük igazán azt, amink van, hogy mindig többet és többet akarunk, változást a napjainkba, karriert és fényűzést, de van az a pillanat, amikor rájövünk, hogy ezek mit sem érnek és csak elvesztegettük az időnket. Próbáljunk szembenézni az elkerülhetetlennel, önmagunkkal, a múltunkkal és éljük meg a jelenünket.

Teljes értékelés:
https://prokontra.net/2020/11/23/lily-brooks-dalton-az-…

18 hozzászólás
Nikolett0907 P>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

„Se kezdet, se vég, csak ez, örökké. A Föld gondolata innen puszta illúziónak tűnt. Hogyan létezhet valami ennyire zöld, ennyire változatos, ennyire gyönyörű és védett, ebben a nagy ürességben?”

Ezután az olvasás után már nem leszek soha a régi, egy megkopott üresség támadt a lelkemben. Nincs semmi körülöttem csak a csend és a magány. A némaság jó barátként üdvözöl a hófödte tájon járva, sírni volna kedvem, ha lennének könnyeim és üvölteni tudnék, ha volna még miért! Létezünk-e igazán és van-e értelme annak, ahogy élünk? Kik vagyunk mi és vajon mennyit érünk? „Az élet drága” vallják oly sokan, de mikor nincs kihez szólni, már csak az őrület határán tudsz egyensúlyozni.

Ezek a gondolatok kerültek felszínre bennem olvasásom folyamán és sokszor éreztem, hogy mennyire igaz, hogy a lét értéke csupán egy pillanat tört része. Társas lény az ember, akkor érték igazán, hogy élünk, ha van kihez szólni és van kit megérinteni.

Az írónő bámulatos világot hagyott olvasójára, melyben a katasztrófa kézről kézre jár, de igazán nem azon van a hangsúly, hogy mi történt -hiszen erről igazán semmit se tudunk-, hanem azon, hogy ha ez bekövetkezik, az ember mit kezd magával.

Augustine és Iris kapcsolata különleges, nem egy megszokott páros. Bár korban nagy az eltérés, mégis tükörképei egymásnak. A csavar számomra végig sejthető volt, de olyan jó volt hittel beburkolni magamat és a hidegségben ezzel melegíteni a fázós lelkemet.

Ez a világ sosem lesz már a régi, hiszen ami megtörtént megváltoztathatatlan, de valahogy úgy érzem a dráma mindannyiunkban ott leledzik, csak nem mindenkinél tör felszínre.

Menjünk a tükör elé és nézzünk bele! Mit látsz? Ki vagy te? Boldog esetleg szomorú vagy? Magányos? Az utóbbit nem hiszem, hiszen most is engem olvasol. Amíg a szavak értelmet képeznek benned, addig mindig több vagy. Mert egyszer nem marad más, csak a semmi és akkor tudja meg a lélek, mi is az igazi csend!

Kedvenc!♥

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
240 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634198239 · Fordította: Farkas Veronika
3 hozzászólás
Bea_Könyvutca P>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Nem tudom mit tennék, ha egyik napról a másikra elveszteném a kapcsolatot a külvilággal, ha leállna minden, nem lenne internet, nem lenne telefonhálózat és a családom is távol lenne tőlem. Nem tudnám, mi történt, és azt sem, hogy tudok abból a helyzetből kikerülni. Éltetne-e valamiféle remény, vagy feladnám a kilátástalan helyzet miatt, nem reménykednék, csak várnék. Hogy mire, persze azt sem tudnám.
Egy nagyon szépen megírt, csendes apokalipszis történet, amelyhez talán közelebb vagyunk, mint gondolnánk. Számvetések élettel, elszalasztott lehetőségekkel, hibákkal és kimaradt kapcsolatokkal. Fantasztikusan szép leírások a sarkkör életéről, a természetről, mintegy elbúcsúzva a természet és az élet szépségeitől.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2021/01/lily-brooks-dalto…

Mrs_Curran_Lennart P>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Előre sejtettem, hogy ez a könyv inkább dráma, mint sci-fi, mégis kicsit meglepett. Azt gondoltam, hogy egy aszteroida becsapódás, vagy valami hasonló pecsételi meg az emberiség sorsát, de a szerző nem tér ki az okokra, csak hirtelen megszünnek a rádiójelek az éterben, és senki sem válaszol. Két helyszínen játszódik a történet, egyrészt egy sarkköri kutatóbázison valahol Kanadában, ahol a vén, makacs Augustine dacolva az evakuálással egyedül marad. Illetve egy Jupiterről hazatérő űrhajón, a hatfős legénység életét az egyik női asztronauta, Sully szemén keresztül láthatjuk. Mindkét főhős visszatekint a múltba, hogyan lehettek volna jobb emberek, mit tehettek volna másként, de a múlton már nem tudnak változtatni. Van egy csattanó a történetben, de én már az elején sejtettem spoiler.

Niitaa P>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2020/12/lily-brooks-dal…

„Gyógyír volt háborgó lelkemnek ez a könyv. Pont akkor érkezett meg hozzám, mikor a tűréshatárom legvégén jártam és kezdtem elveszíteni azokat az értékeket, amik meghatározzák, ki is vagyok igazán. Augustine és Sullivan elrévedő tekintetét és csapongó elméjét követve magam is végigjártam az eddig megtett utamat még egyszer. Felszínre hoztam a félelmeimet és az ő gondolataik által újra átéltem, mennyire sokat jelent nekem az a maréknyi ember jelenléte, akikre bármilyen helyzetben számíthatok.
Sokkal többet adott nekem, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy egy merész történetet tartok a kezemben, amelyben a föld és az ég összekapcsolódásakor megszületik egy sci-fi történet, ami új színt visz fel a sötét égboltra, de ehelyett egy mély gondolatokkal átitatott borongós könyv akadt az utamba. Bár a szerző által megalkotott eseménysor abszolút kiszámítható, mégsem zavart egy percig sem, hiszen ebben az esetben nem a cselekmény vezette a fő szálat, hanem az érzések és a belső folyamatok határozták meg a korlátozott lehetőségekből táplálkozó fordulatok sorát.
Ez a könyv tökéletesen ideális ebben az időszakban: miután a fények már kora délután lecsillapodtak és a hideg pirosra csípte orcánkat, egy forró tea lélekmelengető társaságában eltölthetünk egy kis időt önmagunkért egy regénybe merülve. A nyári hónapokban újból elővéve pedig hideg balzsamként szolgál majd vágyakkal túlfűtött léleknek a tundrán táncoló süvítő szél szava.”

1 hozzászólás
Amál P>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Igazából nem sok mindent tudok írni erről a könyvről. Tetszett, de nem volt neki különleges varázsa. Nekem kicsit melankólikus volt. Könnyen olvasható, gyönyörű tájleírásokkal.spoiler Egyik szereplőt sem tudtam igazából megkedvelni. Lehet, hogy pont azért, mert én is nagyon makacs tudok lenni. Örültem volna, ha kiderül, hogy mi történt a Földön, hova tűntek az emberek.

7 hozzászólás
Dyta_Kostova I>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Nagyon szép, lírai igényességű szöveg, lassú, már-már eseménytelen cselekmény. Az egész kötet filozófiai hangvételű, nem az a lényeg, ki hová mikor megy, hanem hogy az élet végénél visszatekintve el kell számolni a cselekedeteinkkel. Nincs arról szó, hogy jó volt-e az illető vagy rossz, ettől még a vége úgyis halál, inkább afelől közelít a regény logikája, hogy megérte-e azt az életet választani, amit. Ez igaz a magányos csillagászra és az űrhajó legénységére egyaránt.
Akkor miért nem 5 csillag?
Mert igényem lett volna néhány válaszra, noha tudom és értem, hogy nem ez a lényegi eleme ennek a kötetnek. Ez egy sci-fibe bújtatott lélektani regény. Nem is igazán vártam el, hogy majd lelepleződik a nagy rejtély, de azért egy hangyányi kis utalás jó lett volna, hiszen off Nyilván ez már egy másik történet kezdete lenne, de azért csak érdekelt volna. Nem szeretem a függővégeket, azt sem, hogy „az olvasó fantáziájára van bízva”. Ne bízzák rám, majd írok én olyat, ami a fantáziámra van bízva, mások könyvében szeretem egyértelműen tudni, mi a szitu.:(
Tehát ez a hiány kissé bosszantó, de csak fél csillag mínuszra érdemes, mert ritka az ilyen szépen formált szöveg, és nagyon nagy igényem volt már rá, hogy ilyesmit olvassak.

Morpheus>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Ez megint az a tipikus könyv, amelynek az értékelését az elég vacaktól az egész jótól bárhová elhelyezhetném, csak a nagyon rossz és a nagyon jó marad ki. Kisebb-nagyobb részek átugrásával végül is elolvastam, de valahogy nem tudott igazán megérinteni se az öreg, se az űrhajósok oldala. Marilynne Robinson Háztartás című könyve volt rám hasonlóan hatástalan, míg mások rajongtak érte.

6 hozzászólás
Wiggin77 P>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

„Mi azért tanulmányozzuk az univerzumot, hogy tudjunk, ugyanakkor végül csak egyvalamit tudunk meg valójában: azt, hogy minden véget ér… kivéve a halált és az időt.”

Mi történik, mi marad, amikor itt a vége és a világ elnémul? Mi éli túl a világvégét?
Dunát lehetne rekeszteni a posztapokaliptikus történetekkel. Lilly Brooks-Dalton regénye viszont eltér a szokványostól: nem a kiváltó ok a lényeg spoiler, sokkal fontosabb a hatás, amit kivált. Az, hogy mit tesz az emberrel, ha magára marad.
Augie zseniális idős asztronómus, egy sarkvidéki kutatóbázison tanulmányozza a csillagokat. Más nem is nagyon érdekli, ennek rendelte alá az egész életét, levakarva, eltaszítva, visszautasítva minden kapcsolatot, ami által több lehetett volna az élete, mint a végtelen fürkészése. Amikor bekövetkezik az állomás evakuálása, Augie megtagadja a kutatás félbehagyását, marad egyedül. Nem sokkal később társaságot kap egy rejtélyes kislány személyében.
A másik szál központi alakja Sully, aki öt társával együtt egy űrhajó lakói lassan két éve. A Jupitertől tartanak hazafelé, amikor megszakad minden kapcsolat a központtal.
Sully a hivatása miatt lemondott a házasságáról, a küldetés miatt kislánya társaságáról.
Sok szempontból hasonló sorsok, két élet története, melyekre a Sully és Augie is visszatekint, amikor elnémul minden. Hasonló a környezetük is: a rideg, kegyetlen, mégis gyönyörű sarkvidéki táj, valamint a jéghideg, kíméletlen, mégis elkápráztató világűr. Mindkettőben könnyű aprónak éreznie magát az embernek, és mindkettő metafórája a két főszereplő magányának – ami valójában egész életükben elkísérte őket, de a csend, a világ vége kellett ahhoz, hogy megérezzék, átéljék azt, amit már nem kaphatnak meg, amit elmulasztottak.

A regény lényegében a magányról szól, valamint arról az alapvető emberi igényről, hogy kapcsolódjunk máshoz. Mert amikor minden elveszik, talán ez hiányzik a legjobban. ("Van ott kinn valaki?"- teszi fel az ismétlődő kérdést Augie, miközben naponta fürkészi a frekvenciákat.) Még annak is, aki azt hiszi, nincs szüksége senkire.

Pazar regény, különleges atmoszférával, gyönyörű, érzékletes tájleírással és sok elgondolkodtató kérdéssel. Kedvenc lett!

Sokszor eszembe jutott ez a vers olvasás közben:
https://verslap.hu/versek/ivan_bunyin/egyedul.html

pat P>!
Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Jó, jó, tudom. De én az Interstellart se szerettem. Meg az Ad Astrát se.
Ezt meg nagyon nehéz spoilerezés nélkül érdemben szidni, pedig nagyon dühöngök ám. Hihetetlenül bosszantanak az ilyen típusú csattanók.
Meg amikor az érdekes dolgok nem derülnek ki, és a fontos kérdésekre nem kapunk választ.
Pedig különben szép volt nagyon, és voltak nagyon értékes, bensőséges pillanatai.

Most pedig megyek, olvasok valami rendes sci-fit. :P

22 hozzászólás

Népszerű idézetek

Bea_Könyvutca P>!

Se kezdet, se vég, csak ez, örökké. A Föld gondolata innen puszta illúziónak tűnt. Hogyan létezhet valami ennyire zöld, ennyire változatos, ennyire gyönyörű és védett, ebben a nagy ürességben?

107. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Föld
Dyta_Kostova I>!

Mi azért tanulmányozzuk az univerzumot, hogy tudjunk, ugyanakkor végül csak egyvalamit tudunk meg valójában: azt, hogy minden véget ér… kivéve a halált és az időt.

72. oldal

Kapcsolódó szócikkek: világegyetem, univerzum
phetei>!

Bár nevetségesnek tűnt, lehet, hogy Thebest a könyvek, bolygójuk fáiból gyártott, kitalált történetekkel teleírt papírlapok tették kiegyensúlyozottabbá a többieknél.

93. oldal

ViraMors P>!

– Úgy festesz, mint akinek szüksége van egy kávéra.

Kapcsolódó szócikkek: kávé
CrazyTeddy>!

Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.
Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.

10. oldal

Bea_Könyvutca P>!

Megmosom a fogam, és csak a fogmosásra gondolok. Kicserélem a levegőszűrőt, és csak a szűrőcserére gondolok. Beszélgetésbe elegyedem valakivel, ha magányos vagyok, ami mindkettőnknek segít. Ebben a pillanatban kell élnünk, Sully.

71. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fogmosás
Nikolett0907 P>!

Kiemelem magam a sötétségből, lassan fájdalmasan.
És ott vagyok én, és ott van ő…
– Jean Rhys

Dyta_Kostova I>!

Félelmetesebbnek érezte a tájat, mint valaha, ennek ellenére előreindult a szánnal – bele az üres messzeségbe, végtelennek álcázott véges kilométereket téve meg egy alacsonyan függő, közönyös nap alatt.

134. oldal

Blommer>!

Ja, és van egy medve. A saját szememmel láttam a nyomait a hóban. Magunk közt szólva, szerintem követ engem.
– Egy jegesmedve? Ami követi magát? Ez elég ijesztően hangzik.
– Nem, nem, nincs vele semmi baj, jó társaság, békén hagy.

208. oldal, Tizenhét (Agave, 2020)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Andy Weir: A Hail Mary-küldetés
Andy Weir: A marsi
J. D. Robb: Meztelenül a halálba
Christie Golden: Valerian és az ezer bolygó városa
Ezekiel Boone: Kirajzás
Frank Herbert: A Dűne
Karen Traviss: Színvallás
Michael Crichton: Jurassic Park
Justin Cronin: A tizenkettek