Primavera 7 csillagozás

Johannes Steffler német csillagász és matematikus egy ízben jó kedvében volt, és meg akarta mutatni barátainak egyik becses könyvét. Amikor azonban a létrán állva leemelte a polcról e kötetet, egy súlyos fóliáns a fejére zuhant, és a tudós két nap múlva kilehelte a lelkét.
Louis Jacques de Saint-Charles karmelita páter agyrázkódásban halt meg: leesett a létráról, miközben könyvért nyúlt a polcra. Hasonló szerencsétlenség érte Samuel Arnoldit, a hírneves angol orgonaművészt is.
De minden idők legkülöncebb könyvgyűjtője mégis Bouland volt. 1754-ben született, és 1825-ben halt meg.
Amikor már nyolc háza a pincétől a padlásig megtelt könyvvel, vett egy kilencediket is. Avégett, hogy elhelyezze benne hatszázezer könyvének egy részét. Bouland mindazonáltal fösvény volt, ezért hatalmas csomagokba kötötte a könyveket, hogy minél olcsóbban megússza a hurcolkodást. A vége az lett, hogy egyetlen bérkocsis sem akadt, aki vállalkozott volna elszállításukra.
A zsugori könyvgyűjtő azonban nem nyugodott bele: fogta magát, és nagy kínnal-bajjal maga cipelte át új házába a könyveket. Lehordta őket a pincébe, tüdőgyulladást kapott és belehalt.

111-112. oldal

Ha azt látod, hogy sokan megelőztek, gondolj arra: hányan vannak, akik még utol sem értek.

39. oldal

– Figyelje meg ezeket az öregasszonyokat.
Majd mindegyiknek odaveszett valakije a háborúban. Ők maguk nem vittek véghez hőstetteket, a leghétköznapibb élet áll mögöttük. Szürke taposómalom, eszébe sem jut már senkinek. Így köszöntött rájuk lassacskán a vénség s vele a magány.
Oda az egészség, oda a család – kihez menjenek panaszkodni, kitől várjanak el együttérzést? Mindenkinek megvan a maga gondja-baja. Kinek panaszolják el, ha igazságtalanság éri őket, ha durván beszélnek velük, megbántják őket?
Hogy éljenek, ha a szívük nem akar megkérgesedni, ha még mindig vérzik, gyászol, kétségek közt vergődik? Ha éjszakánként álmatlanul forgolódnak, ha életük értelmét vesztette? Kinek mondják el mindezt?
Istennek.
S elmennek a templomba. Gyertyát gyújtanak, leborulnak és panaszt emelnek a Mindenhatóhoz. Mert csak az Istennek van ráérő ideje. Csak ő képes türelmesen, félbeszakítás nélkül meghallgatni őket. Az ő házában nem kell előszobázni, dölyfös, szeszélyes titkárnőnek esdekelni, hogy bejelentsen a fogadóórán. Ott mindig szívesen látják őket, szánalmas külsejük miatt sem kell restelkedniük. S a többiek, a velük egy sorsúak között feledik magányosságukat, vigasztalan bánatukat. Isten meghallgatja az öregasszonyt, s egy lélek ideig-óráig megnyugszik.
A milánói dómban mise közben azt mondta Meiler: – Az ember sokszor már attól is jóllakik, ha szavakkal etetik.
Neki is igaza volt.

61. oldal

Én is úgy vagyok vele, mint mások. Az ember egyre csak várja, hogy valami rendkívüli történjék. „Majd később! Ráérek még! Majd legközelebb!” – nyugtatgatja magát. Közben retteg, hogy egy szép napon kénytelen lesz szembenézni önmagával és beismerni: ezután már semmi nem lesz. Csak volt.

39. oldal

Elég szomorú sors – senkihez sem tartozni. Legalább olyan szomorú, mint tartozni valakihez.

132. oldal

A tudatlanság, az virágszik édesen, attól látjuk így leegyszerűsítve, fejük tetejére állítva a dolgokat.

193. oldal

Foglalkozásomra nézve színésznő vagyok. De művész vagyok-e vajon? Néha úgy érzem igen.Azután ismét felrémlik bennem a gyanú,hogy csupán betanult szerepeket játszó komédiás vagyok. Időnként rajtakapom magam, hogy szavak, melyeket kiejtek a színpadon teljesen hidegen hagynak.

38. oldal

[…] az ember élete végéig hordozza magában az emlékei temetőjét. Az emlékekkel nem lehet azt tenni, amit a camposantói sírokkal, ahol bizonyos idő elteltével kihantolják és megsemmisítik a tetemek maradványait, hogy szabaddá tegyék a helyet az új halottaknak.

168. oldal

A X. Terem.
Botticelli.
Botticelli!
Aggódtam: s ha történetesen nem azt kapom, amit várok? Hiszen csak sokszorosított lenyomatokból ismerem. A reprodukció – fél érték vagy még annyi sem, de én már hozzászoktam. Szerettem képeinek gyermekien üde szépségét: a fodros-bodros tengert, a rózsaszín, csacska virágesőt. A jól megtermett, kórházi ápolókra hasonló angyalokat. Hiszen csak ebben a tiszta hittel áthatott költői világban lehetséges Venus megszületése.
Nem vettem észre, mikor lépett hozzám Märten:
– Tudtam, hogy itt vagy – mondta.
A vállam fölött nézte a Primaverát, amint szapora léptekkel jön át a narancsligeten. Mezítláb, összekuszálódótt hajában virágokkal, nyakában koszorúval. Térdig gázol a virágban, szélben jár, de a szája szögletében fájdalmas ráncocska, titkos aggodalom rejlik, szeme éppoly szomorú, mint a három gráciáé.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Hol lehetnél, ha nem itt? – És szerelmesen megsimogatta a hajamat. – Tegnap fájdalmat okoztam neked Saskia.
– Hát igen – feleltem, és tenyerébe tettem a kezem.
Olyasmit éreztem, mint amikor borsmenta vagy gyümölccsel megrakott citromfa-ágacska illata csapja meg az orromat, vagy amikor zöld rétet pillantok meg. Amikor nem fog rajtam a fáradtság.
Megmondtam Märtennek, hogy maradnék még. És hogy Cranachot sem láttam. Elértette, és azt felelte, hogy akkor nem zavar, megvár odakint a Szabin nők mellett.
Néztem a Primaverát. Sem szomorúságot, sem fájdalmat nem láttam már az arcán. Maga volt a megtestesült, feltartózhatatlan tavasz, csodás narancszuhatag.

76-77. oldal

– Mondd, miért mosolyogsz? – kérdezte a firenzei asszonytól a mester.
A magas, tiszta homlokú, leheletfinom szemöldökű fiatalasszony változatlan arckifejezéssel felelt:
– Nem mosolygok. Honnan veszed, Leonardo, hogy mosolygok?
Nyugodtan ült, kezét szép mozdulattal karba téve. Olyannyira természetes, és mégis földöntúli jelenség volt. De ennek aligha lehetett tudatában. Talán csakugyan nem mosolygott, pusztán csak nagyon boldog asszony volt. S amit később mosolynak véltek, csak a nyugalom és harmónia visszfénye volt az arcán. Semmiképp sem rejtély.
Mert ha várandós lett volna, az utókor tüstént rájön, hogy mosolyának ez a magyarázata. Eljövendő anyaságának gondolata tette boldoggá.
Vagy ez a tartózkodó, titkos gyöngédség a festőt illette volna? Közös titkuk volt? Nem illő már feszegetni. Mona Lisa amúgy sem adná ki a titkot.
A szépséges firenzei asszonynak rendeltetése volt. Az, hogy igazolja: igenis létezhet harmonikus ember.

67-68. oldal